Keresés a honlapon:

Acta Romanica – Turai Eszter: Egy (újra)értelmezett kultúra: Tahiti illuzórikus álomképe

 

Jelen tanulmánynak kettős célkitűzése van: először is nem az idillikus, paradicsomi Tahitit szándékozom bemutatni, hanem egy valós, egyedi, ugyanakkor a nyugati kultúrától eltérő kultúrát és annak ábrázolásmódját (főként Victor Segalen műveire alapozva), emellett kitérek a polinéz genezistörténet részleteire és annak megjelenésére az író műveiben. Tahiti egyike azon távoli országoknak és kultúráknak, melyek már évszázadok óta vonzzák az embereket. Az alábbi kérdésekre próbálok meg választ találni: vajon mi járulhatott hozzá a szigetről alkotott illuzórikus elképzeléshez? Miként ábrázolták a francia írók a szigetlakókat XVIII. századtól a XX. század elejéig?

 

Tahiti felfedezése

A tahiti szigetvilág olyan terület, amely különösen nagy hatással volt az álmokra és a képzelet világára, illetve a XVIII. századtól számos irodalmi és egyéb művészeti alkotást hívott életre (Louis Antoine de Bougainville, James Cook, Paul Gauguin, Pierre Loti, Victor Segalen műveit). Pontosabban fel kell tennünk a kérdést, hogy mi is ez a „tér” és a hozzá tartozó képek.[1] A mítoszok[2] olyan paradicsomi vidékről szólnak, amely trópusi virágoktól illatozik, és amelyet gyönyörű, elbűvölő nők laknak, fülük mögött ilyen virágokkal. Az utazók több mint két évszázada mesélnek az ámulatba ejtő természetről és az ezen a vidéken élő vendégszerető emberekről. Denis Diderot Supplément au Voyage de Bougainville című művében azonban kritikusan mutatja be Bougainville tapasztalatait a barátságos, mindig csodálkozó és nyílt tekintetű szigetlakokról.[3]

Az első európai utazók, felfedezők már a XVI. század óta jelen voltak a térségben. Samuel Wallis volt az első, aki 1767-ben felfedezte a szigetet, ezt követően 1768. április 2-án a nagy francia felfedező, Bougainville, a „La Boudeuse” fregatt és a „L'Étoile” ellátóhajó parancsnoka meglátogatta Tahitit[4], mint sem tudván Wallisról. Az őslakosok Wallis hajójának megérkezésekor körbevették kenukkal, és az egyik szigetlakó banánhajtást nyújtott a kapitánynak. A polinézek számára a banánhajtás/rügy felmutatása, és végül az óceánba dobása azt jelentette, hogy szándékaik barátságosak, illetve a tenger mindenkié. Ugyanis a szigetlakók az óceánt szent térnek (marae), mozgó templomnak tekintik.[5] Teuira Henry[6] hangsúlyozza, hogy a „civilizált” európaiakkal való találkozás csupán ártott a szigetvilág lakóinak és kultúrájának, mert a felfedezők mintegy bemocskolták a szigetek képét túlzásaikkal, és írásaikban néhol félreértették, tévesen mutatták be a sziget kultúráját[7].

Bougainville csupán rövid ideig tartózkodott a szigeten, ugyanakkor úgy emlegeti, mint „polinéz paradicsomot” (művében „Új-Küthérának” nevezte Tahitit).[8] A szigetlakók mély benyomást tettek az íróra, aki nagy tisztelettel írt a szívélyes fogadtatásról és a tahiti szokásokról.[9] A bennszülöttek, aki még soha nem láttak fehér embert, körülvették az európaiakat, megtapogatták a ruhájukat és a testüket, hogy lássák, vajon ugyanolyan emberek, mint ők.[10] A két nép között megkezdődött az élelem- és árucsere, viszont egy bennszülött meglopta a francia élelemraktárt. Sajnálatos módon a legénység tagjai – nem derült ki, hogy kik lehettek az elkövetők – végeztek négy szigetlakóval. A törzsfőnök felkereste és megkérte Bougainville-t, hogy állítsa meg emberei brutalitását. A felfedező minden fontos intézkedést megtett, hogy a továbbiakban ilyesmi ne fordulhasson elő.[11] Ennek ellenére a tahiti vezetők továbbra is megbíztak Bougainville-ben, aki még a törzsfőnök testvérével, Ahu-toruval (Három Fal) is olyan mély barátságot tartott fent, hogy végül a szigetlakó vele tartott Franciaországba,[12] ott azonban hamarosan elhunyt. A francia felfedezőt lenyűgözte a sziget tájainak szépsége, változatos panorámája, amelyet véleménye szerint a művészet soha nem tudott visszaadni.[13]

Dan Benchman szerint azonban nem Bougainville, készítette a legpontosabb elbeszélést Tahitiről, hanem James Cook. 1769. április 12-én Cook hadnagy az „Endeavour” parancsnokaként megállt Tahitin, hogy megfigyelje a Vénusz átvonulását a déli kontinens keresésére irányuló útja során, ahol korábban már járt[14] a spanyol felfedező, Pedro Fernandes de Quirós[15]. A tahiti szigetlakók Cookot „Tuti”-nak nevezték el: Segalen Les Immémoriaux jegyzeteiben olvasható, hogy a bennszülöttek nyelvén ez annyit tesz, Lono[16] istenség emberi testben (Benchman viszont Ronoként említi cikkében). Valószínű, hogy az istenséggel való összekapcsolás okozhatta halálát is.

A felfedezők, mint pl. Cook és Bougainville egyszerre fejtették ki műveikben a távoli, misztikus világ pozitív és negatív oldalait, mégis e két író-felfedező nevéhez kötik a „bon sauvage” (nemes vadember) mítoszát, melyet később Jean-Jacques Rousseau fejlesztett tovább. A felfedezők tapasztalatai alapján jött létre az a kép a szigetlakókról, amely szerint érzéki, szabadszellemű világban élnek, ahol a Nap uralkodik, míg az éjben titokzatos és fenyegető gonosz szellemek járnak (Tupapau mítosza). Az érzelmek változékonysága a sziget kultúrájában félreértésekhez vezetett a nyugat-európaiak és a szokásaikhoz ragaszkodó polinéziaiak között. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a nyugatiak eldöntötték: elhozzák a „civilizációt” az általuk rendezetlennek, vadnak és gyermeki szinten megrekedt kultúrának.

Az európaiak megjelenéséig Tahiti nem volt egységes, mivel tartományokból állt. A nyugatiaknak az volt a benyomása, hogy a polinézek egy harmonikus, egyenlőséget megtestesítő társadalmat alkotnak, viszont Rockenbauer Zoltán kifejti Ta’aroa, Tahiti mitológia című művében[17], hogy létezett két nagyobb kiváltságos csoport a háromosztatú tahiti társadalomban.[18] A hu ra’atira-k a vezetők kasztját alkották, születési jogon lehetett csupán közéjük bekerülni. A másik kiváltságos társadalmi csoport a tahu’a: a papi réteg, a vallási vezetők. A társadalom nagyobb részét a „kis-emberek” tették ki: a manahunék, másképpen ta’ata-ri’ik. Ők a társadalmi kasztrendszer legalján helyezkedtek el. Fontos megemlíteni, hogy a polinéz társadalmi kasztrendszereken belül a férfit „szentként” (tapu) tartották számon, míg a nőt közönségesnek (noa): ebből következik, hogy a nők ki voltak zárva a vallási ceremóniák nagy részéből.[19]

A fent említett társadalmi és kulturális árnyalatok azonban nem vehetők észre Pierre Loti műveiben, vagy Paul Gauguin és Henri Matisse festményein. Ezek egzotikus, paradicsomi tájat tárnak elénk és „egyszerű” szigetlakókat, akiknek csupán a „ma” létezik. A szigetlakók időérzéke nem hasonlít a nyugati világéhoz. Ők egymásnak adták át népük genealógiáját, így ismerték múltjukat és továbbadták a fiatal generációnak, ugyanakkor Pérez kitér rá tanulmányában, hogy a holnap – és egyáltalán a jövő – fogalma nem töltött be számukra fontos szerepet, mivel a polinéz felfogás szerint a „ma holnappá” válik.[20]

 

Tahiti álomképpé válása

A polinéz kultúrát, irodalmat és ezek ábrázolásmódját egy fogalomban összegezhetjük: az egzotizmus fogalmában. Röviden felidézem a fogalom etimológiáját, az Étienne Souriau által szerkesztett Vocabulaire d’esthétique című esztétikai szótárban alapján. A fogalom a görög nyelvből eredeztethető, az „exotikos” szóból, amelynek jelentése „külföldi, kívülálló”.[21] Fontos különbséget tenni az egzotizmus és az egzotikum között: az előbbi magát a jelenséget jelenti, míg az utóbbi fogalom a személy, dolog jellemzője:: idegen, máshonnan származó embert, élőlényt, valami mást jelöl, amely ráébreszt, hogy „valami nem önmaga”.[22] Victor Segalen értelmezése szerint a sokféleség felismerésében áll az egzotikum „hatalma”.

A polinéz kultúra elterjedéséhez és idillikus ábrázolásmódjához jelentősen hozzájárult Paul Gauguin francia festő, aki utolsó éveit Polinéziában (Tahitin és a Marquises-szigeteken) töltötte. Festményeinek varázsát vibráló színei adják, és az a sajátos ábrázolásmód, ahogyan a polinéz embereket (főként nőket) és tájakat egyedi módon tudta megragadni. Festészetének ezen korszakának meghatározó vonása, hogy a Másik-at az idilli, „elveszett paradicsom” és az egzotikus erotika révén ábrázolja. A festő olvashatta J. A. Moerenhout 1835-ben megjelent könyvét (franciául: Voyages aux îles du Grand Océan), amely a tahiti kozmogóniát mutatta be (az eredeti nyelven is).[23] Moerenhout belga kereskedő volt, aki 1828-1834-ig Tahitin tartózkodott; a korban az ő könyve volt az egyetlen monográfia a tahiti kultúráról Csakhogy, az írónak nem sikerült a mao’hi nyelvet tökéletesen elsajátítania, ezért néhol nehezen érthető, töredékes, nyelvtanilag helytelen szöveg.[24] Moerenhout írása (is) inspirálta a festőt, hogy fedezze fel a szigetvilágot. Ezután Gauguin is írt egy önéletrajzi könyvet, amelyben egyszerre nyújt magyarázatot saját festői világáról és a polinéz kultúráról. Művének címe Noa Noa, amely mao’hi nyelven „illatosat” jelent.[25] A szigetvilágban jelen lévő keresztény egyházakkal számtalanszor összetűzésbe került a festő, hiszen támogatta a polinézeket, hogy saját nyelvükön beszéljenek, saját szokásaikat és életmódjukat folytassák, mivel a „haladás, civilizáció” – Gauguin és Segalen szerint is – csupán ártott a polinéz kultúrának. Victor Segalen sokat hallott már a különc, „vad” festőről, így előbb Párizsba és végül Tahitire ment, hogy lehetősége legyen találkozni a művésszel. A következőt írta Daniel de Monfried nevű barátjának egy levelében, mikor először látta meg Gauguin festményeit: „Elmondhatom, hogy semmit sem láttam az országból és a maorikból, mielőtt Gauguin vázlatait bejártam és szinte átéltem.”[26] Segalen Mao’hiakról alkotott képét nagymértékben Gauguin művészi felfogása ihlette, az író találkozása Gauguin világával meghatározónak bizonyult, ugyanis Segalen az egzotikum esztétikáját nagyrészt ennek hatására alkotta meg.

 

Segalen és polinéz mitológia

Az alábbiakban áttekintem Segalen három művét, melyekre a festőnek hatása volt, ám a polinéz kozmogónia hatása is felismerhető bennük. Az első címe Esszé az egzotikumról: A Sokféleség esztétikája [Essais sur l’exotisme, Une esthétique du Divers]. Ez egy töredékes, vázlatos esszé, melyet több részletben írt meg Segalen, de sajnos korai halála megakadályozta, hogy teljes, átfogó szöveggé alakítsa. Az író az egzotikumot a sokféleség fogalmának segítségével határozta meg: szerinte ez a sokféleség a sajátunktól eltérő személy vagy kultúra érzékelése, más szóval a Másik megismerése. A Másikkal való találkozás áll Segalen műveinek középpontjában, hiszen az egzotikum célja a Másik felfedezése a maga sokféleségében. Amikor az író meghatározza a sokféleség esztétikáját, amely szorosan kapcsolódik az egzotikumhoz, feltűnő, hogy gyakran olyan szavakat használ, amelyek az olvasóban a szaglás és a tapintás érzetét keltik fel. Segalen esztétikájában az az egyedi, hogy a polinéz kultúrán keresztül mutatja be az egzotikum fogalmát, amelyet mindaddig általában nyugati nézőpontból mutattak be az írók. Segalen nem szolgálja ki a francia gyarmati birodalom irodalmi elvárásait, mivel a gyarmati látásmód titokzatos mitológiai lényekként mutatja be a szigetlakókat (Pierre Loti: Le Mariage de Loti). Az író hangsúlyt helyez rá, hogy az egzotizmus fogalmáról le kell választani azokat a szokványos, gyakran banális jelentésárnyalatokat és képeket, amelyek az évszázadok folyamán hozzátapadtak (ilyen például a kókuszpálma vagy a teve képe), ezek mind a mai napig hatást gyakorolnak a fogalom értelmezésére. Épp ezért a fogalom tisztázását javasolja, és az egzotizmus fogalmát a sokféleség észleléseként értelmezi. A polinéz szigetekre gondolva manapság is gyönyörű nők, buja növényzet és kristálytiszta víz jutnak először eszünkbe. A szigeteket először a XVIII. században ábrázolták így, viszont ezáltal hamis képet alkotunk az egzotizmusról, és magát a fogalmat is erősen idealizáljuk, elidegenítjük a valóságtól. Voltaképpen ennek a jelenségnek az eredménye az a misztifikáció, amely sokáig meghatározta a franciák egzotizmusról alkotott gondolkodásmódját, s amelyet egyebek mellett Gauguin és Segalen művei gyökeresen megváltoztattak. A demisztfikálás jeleit vehetjük észre Segalen írásaiban, például akkor, amikor a narrátor szerepét a polinéz szigetlakó kapja meg – nyilvánvalóan más élettapasztalattal és kulturális háttérrel rendelkezik egy vadember és egy civilizált ember. Ám összeségében a Másik megismerése és megértése a legfontosabb mondanivalója a fiatal francia írónak.

Segalen második műve két különböző címmel is ismert: Ősiek / A feledésbe merültek [Les Immémoriaux]. Ebben a művében tűnik ki leginkább, hogy ahogyan Gauguint, Segalent is magával ragadta a szigetvilág. E mű különlegessége, hogy az elbeszélő egy Térii nevű bennszülött, az utolsó Mao’hi főpap tanítványa. Andreas Michel szerint ez a mű Segalen egyetlen közvetlenül politikai kritikája a nyugati befolyás következményeiről.[27] Éppen ezért egy új műfajhoz tartozik, amely egyfajta „egzotikus realizmus” megteremtésére törekszik.[28] A regény narrátora Térii, az ő szemével, érzéseivel, gondolataival látjuk az eseményeket. Mivel az elbeszélő egy bennszülött nézőpontját vette fel, arra ösztönzi olvasóit, hogy másképp közelítsék meg a Másik kultúráját. Így olyan kalauznak tekinthető, aki természetes módon meséli el, mi történik a szigeteken. Mondhatni „humánus” megközelítésmódot használ az író, mert a narrátor által bemutatott hétköznapi események, jelenetek a szigeten természetesnek hatnak az olvasó értelmezése során. A műben megjelennek a polinéz mitológiából átvett történetek: rövid imák, kántálásra szánt dalszövegek, illetve Ta’aroa főisten születéstörténetét is megemlíti az író, melyet a következő mű kapcsán tárgyalunk. Segalen művének több célkitűzése is van, ugyanakkor a pap-tanonc többször is mondja, illetve más szereplők is alátámasztják a műben – lévén, hogy a tahiti kultúrának fontosabb legendáit, imáit szájhagyomány útján adta tovább az idősebb generáció a fiatalabbnak –, hogy a „szavak elvesztésével” a kultúrájukat is elveszítik, mivel nem tartják meg a törvényt:

 

„Most a törvény gyenge, az új szokások betegesek, nem tudják megállítani azt, amit bűncselekménynek neveznek, és megelégszenek azzal, hogy dühöngenek... utána! Az ember öl: megfojtják: ez maga az ostobaság! Ez vajon visszahozza a halottat az életbe? Egy helyett két áldozat! Két eltűnt ember egy helyett ! A tapu-k sokkal jobban védtek: már nem védenek. Elvesztettétek a szavakat, amelyek felfegyvereztek benneteket, és erőssé tették fajotokat, és jobban őriztek benneteket, mint ennek a nagy egérnek a nagy egere... Mindent elfelejtettetek... és hagytátok, hogy a múlt elszökjön...” [29]

 

A polinéz kultúrában a szóbeliség volt domináns, így a „szavak” feledése a kultúra megszűnésével járt együtt. A következő műben is ezt a témakört folytatja az író és az európai misszionáriusok téves feljegyzéseit kritizálja. A francia író harmadik művének címe Penser Païens. Ez egy filozófiai dialógus, amelyben két ihletforrás ismerhető fel: Diderot hatása (Le rêve de D’Alembert) és a katekumenek szerkezete.[30] A párbeszéd egy mao’hi ember és egy európai között zajlik, akik összehasonlítják véleményüket.[31] A Jól-Beszélőnek [Bon-Parleur] nevezett európai szerint Mao’hiknak szüksége van egy nagy művészre, aki képes megragadni a polinéz kultúra sokszínűségét és egyediségét. A Jól-Beszélő [Bon-Parleur] azzal vádolta a Mao’hit, a „Pogányt”, hogy nem védte és védi meg saját kultúráját. Ám beszélgetőpartnere, a „Pogány” megvédi a saját kultúráját, és rámutat, hogy a gyarmatosítók miatt veszítették el a nyelvüket és végső soron a kultúrájukat. Az őslakosok kénytelenek voltak elfogadni az új szokásokat, az új hitet, és elfelejteni a múltjukat:

 

„1797-ben egy egész hajónyi metodista misszionáriust kaptunk [Cook] – harminc embert – nőkkel és gyerekekkel együtt. [...] Ráadásul mindent elvesztettünk az ügyben: a rítusainkat, a hitünket, a szórakozásainkat, a játékainkat és az örömeinket, sőt az erényeinket is, hogy egy olyan szót használjak, amely ismerős önöknek, de amelyet nem értek pontosan.”[32]

 

A beszélgetésük végén kitérnek arra, hogy a misszionáriusok jól „elvégezték” feladatukat, ugyanis szinte alig maradt olyan szigetlakó XIX. században, aki még ismerte az archaikus tahiti nyelvet és ismerte volna az összes imát, genezistörténetet fejből. Mégis a misszionáriusok „megszüntetve megőrizni” elvének köszönhetően maradtak fent legendák és mítoszok[33]. Bár számos templom, szobor, rítus tűnt el, de a bennszülött kultúrát „kisebb-nagyobb precizitással lejegyezték”.[34]

A Mao’hi és az európai megtárgyalják a világteremtés különféle változatait, miközben a mao’hi kritikával illeti az európai változatot, mivel szócséplő, túl hosszú az „eredetihez” képest. Művében Segalen tehát két olyan világot mutat be, amelyek már nem is annyira különböznek egymástól, s amelyben a gyarmatosított nép egyre inkább hasonlít a franciákra. Bár e világok között már nincsenek egyértelmű határok, a műveinek eredetisége, hogy a kulturális sajátosságokat az őslakosok szemével mutatja be. A polinéziai ciklusban Segalen minden művében egyszerre volt a francia gyarmatosítás által okozott károk védelmezője és kritikusa.

 

[1] Bencham, Dan, L’imaginaire polynésien, Réalités, mythe et légendes à Tahiti, Raison présente, nr. 141, 1er trimestre 2002, 87–104, 89. o.

[34] Uo. 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-10-31 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.