Keresés a honlapon:

Acta Romanica – Bene Adrián: A disztópia a „kilencedik művészetben” III. Les Cités obscures

A város (különösen a modern nagyváros) a művészetekben gyakran nem csak helyszíne a cselekménynek, hanem jelképes jelentéseket is hordoz: rendszerint a bűn, a káosz, vagy éppen az elnyomó rend, és az arctalan tömeg, az elidegenedés kapcsolódik hozzá. Egy alternatív valóságba helyezett város tehát különösen alkalmas disztópiahelyszín, amely esetében nem szükséges az időbeli eltávolítás sem. Sajátos példa erre a François Schuiten és Benoît Peeters által 1982-ben a Les murailles de Samaris-szal (kötetben 1983-ban jelent meg) elkezdett Les Cités Obscures (Rejtett városok) sorozat. Ennek kötetei egy sokszínű alternatív világot tárnak elénk, mindegyikre jellemző azonban a város disztopikus tematizálása, Fritz Lang klassziks városfilmjét, a Metropolist idéző módon.[1] A szuggesztív, nem ritkán nyomasztó hatású, steampunk elemeket felvonultató díszletek jól illeszkednek a társadalomkritikai mondanivalóhoz (a bürokrácia hatalma, Panopticon jellegű megfigyelés, diszfunkcionális urbanizáció). Jellemző motívum a labirintus, olyan intertextuális referenciákat mozgósítva, mint Franz Kafka, Italo Calvino, Jorge Luis Borges.[2]

A rejtett, ismeretlen városok egy olyan párhuzamos valóságban, az Ellenföldön helyezkednek el, amelyet átjárók kötnek össze az általunk ismert világgal, de ezekről csak az ottaniak tudnak, a földlakók nem. A szerzők egész mitológiát alkottak,[3] ironikus gesztusként áldokumentumfilmmel, „tudományos” előadásokkal, kiállításokkal, szobrokkal, újsággal, fotókkal „hitelesítve” azt, valójában játékosan elbizonytalanítva a valóság és a fikció határait. Ennek a világnak a földrajza és (gyakran áthallásos) történelme adja a sorozat egyes köteteinek a hátterét. Itt több időszámítás is használatos, de a leginkább elterjedt a Torony építésének kezdetétől számítódik – a befejezetlen, egész városnyi torony építését azért kezdték el a Kontinens lakói, hogy véget vessenek el a Nyelvek háborújának (hasonlóan a bábeli torony történetéhez). A Kontinens az egyetlen nagyobb egybefüggő szárazföld, amelyen kívül csak szigetek szerepelnek a térképen – bár egyesek szerint létezik egy másik, elfeledett (vagy elpusztult?) kontinens is. A rejtett városok közül néhány egyértelműen hasonmás (Brüsel, Pâhry), alkalmat adva az urbanisztikai szempontú modernizációkritikára az élhetetenné tett („brüsszelizált”) városokkal kapcsolatban (a rajzoló François Schuiten építészcsaládból származik).[4] Az elméleti reflexió kiterjed a használt médiumokra is, a szerzőpáros 1996-ban médiaelméleti művet is megjelentetett.[5] Technikájuk is eltér a hagyományostól a szöveges és a képi elemek használata terén[6] (nem is beszélve a multimédiás mellékletekről, később honlapról,[7] a fikciós történetmesélés és a metafikciós(nak tűnő) kommentárok közötti regiszterváltásokról. Schuiten multimediális érdeklődését jelzi, hogy látványtervezőként közreműködött több videójáték és film[8] elkészítésében, saját képi világa mellett időnként A rejtett városok motívumait is használva.

A jelen írásban két olyan jellegzetességre hívjuk fel a figyelmet a sorozat egy-egy darabja kapcsán, amelyek révén Schuiten és Peeters művei kapcsolódnak a művészettörténeti-urbanisztikai diskurzus mellett az intertextualitás, a medialitás és a reflexivitás esztétikai kérdéseihez, valamint a szimulákrum és a spektákulum egyszerre ismeretelméleti és társadalomkritikai problémáihoz. Az Egy ember árnyéka és a Szamarisz falai megmutatják, miért nem érdemes a „magas kultúrával” szemben pozicionálni a populáris kultúra médiumait, műfajait, ez esetben a „bande dessinée”-t. A két bemutatott mű a hagyományos disztópiákhoz (vagy a sorozat néhány más részéhez) képest kevésbé tipikus darabja a műfajnak, inkább a hagyományos irodalmi fantasztikum (a német romantikától Borgesig) és az abszurd irodalmának (Kafka, Camus és mások) tradíciójába illeszkedik.

A sorozat fiktív világában nem csak az olvasó valóságos világára, de az általunk ismert világnak a fiktív történeteire is számos utalás történik, az intertextualitás változatos eszköztárát használva. Erre példa az Ombre d’un homme („Egy ember árnyéka”) című történet, amelynek helyszíne (a korábban Brentano néven ismert) Blossfeldtstad, a főszereplő pedig Albert Chamisso, aki ugyan nem veszíti el az árnyékát, de valami furcsa történik vele. A rémálmai elmulasztására szedett gyógyszer hatására árnyéka színes lesz, mintha teste átlátszó volna. Adalbert von Chamisso 1813-ban írt meséjének, a Schlemihl Péter csodálatos történetének az átírására ismerhetünk, amelyben aztán megjelennek a szerző élettörténetének motívumai. Ezek A rejtett városok mitológiájával több szinten is összefüggésbe hozhatók. A mi világunk Chamissoja nem csak irodalommal foglalkozott, hanem felfedező is volt: új növényfajok, sarkvidéki területek és életformák felfedezője és kartográfusa (egy sziget is viseli a nevét). Ne feledjük, az Antarktiszról számos olyan elképzelés élt még a 19. században is, amelyek szerint ott ismeretlen civilizáció rejtőzik, vagy esetleg a Föld belsejében, ahová a lejárat itt nyílik. Ez éppúgy egy ismeretlen világot felételez, mint A rejtett városok, ahonnan ugyancsak nyílnak átjárók az általunk ismert világba. Schlemihl Péter fausti történetében egy feneketlen erszényért adja el a főhős az árnyékát az ördögnek, az Egy ember árnyékában Chamisso egy biztosítótársaságnál dolgozik (ilyen formában megjelenik a pénzvilág kritikája), ameddig a cégre rossz fényt vető, feltűnést keltő „betegsége” miatt utcára nem kerül. Ezután kényszerül „eladni” az árnyékát látványosságként, hogy meg tudjon élni. Felesége is elfordul tőle, elhagyja, megszokott világa összeomlik: alakja és sorsa emlékeztet Gregor Samsáéra Kafka Átváltozásában. Az egzisztenciáját vesztett Albert Chamisso a futurisztikus belvárosból a rozzant külvárosba kerül, tovább romló testi-lelki egészséggel, kitaszítottként tengődik, amikor mentőangyalként megjelenik nála Michel Ardan. Az Utazás a Holdba azonos nevű hősét Verne nem mellesleg Félix Nadar fényképészről (Gaspard-Félix Tournachon, 1820–1910), a repülés egyik úttörőjéről mintázta,[9] akinek önarcképe kísérteties hasonlóságot mutat az Egy ember árnyékában felbukkanó figura külső megjelenésével. Az irodalmi crossover révén így nem csak Jules Verne világa idéződik meg, hanem a századforduló párizsi művészvilága is, amlynek tagjait Nadar örökítette meg, többekkel baráti viszonyt ápolt. Ardan a Lumière című, fotókat elsőként tartalmazó újságjával Blossfeldtstadban hasonló hírnévnek örvend,[10] mint a fényképész Nadar az olvasó világában, és hozzá hasonlóan mesterséges megvilágítást alkalmaz (ami Nadar „találmánya” volt).[11]

A hamis, látszatvalóság, a spektákulum témája már a sorozat első kötetében megjelenik. A Murailles de Samaris („Szamarisz falai”) egy olyan városban játszódik, ahol az utazó (Franz) valami furcsa sablonosságot érzékel, mintha minden épület, minden beszélgetés, minden zaj, minden helyzet, találkozás ugyanolyan ismétlődő elemekből állna, természetellenes, mechanikus módon.[12] Az utazóban nyugtalanító érzés, gyanú ébred, hogy talán minden mesterséges és ellenséges körülötte, egy csapda, aminek a működési elve, hogy összezavar a valószínűtlen ismétlődésekkel. Jelképes a város címere, amely egy helyi húsevő növényt ábrázol, örvénylő vonalakkal. Végül valóban kiderül, hogy olyan valóságszimulációról van szó, mint ami a Truman Show című film (1998) metaleptikus alapkoncepcióját[13] adta, másfél évtizeddel később. Szamarisz is Patyomkin-város, illúzió, amely a megfigyelés eszköze, egy mozgó labirintus, amelyet kizárólag miatta készítettek – ébred rá a főhős, áttörve a díszleteken, amelyek mögött csupasz fémvázakat lát csak.[14]

Ebben a szimulákrum-városban az illúzió, a hamis látszat összekapcsolódik a megfigyelés és ellenőrzés témájával, amely George Orwell 1984 című regénye (a Nagy Testvér figyel) óta a disztópiák egyik fő motívuma. A történetet egyre inkább áthatja a kafkai abszurditás (őrök, várakozás a kapu előtt, az ismert világ értelmetlenné válása), végül az olvasó is elbizonytalanodik, mennyire megbízható Franz (!) valóságérzékelése – talán valóban azért nem talál semmit a helyén, amikor visszatér szülővárosába, Xhystosba, mert képzelődik. „Egyre több ilyen beteg van.” – mondja a városi elöljáró róla. Az ő magyarázata szerint viszont Xhystos (a századfordulós Brüsszel szecessziós stílusában épült város) a valódi szimulákrum, az élettelen, értelmetlen díszlet, ahonnan sürgősen vissza kell térnie Szamariszba.[15] Az eldönthetetlenség, a kölcsönös (vagy körbenforgó) metalepszis a 20. századi fantasztikus irodalom olyan mestereinek az eszköztárát idézi, mint Jorge Luis Borges, Julio Cortázar vagy a sokáig egyszerű science fiction szerzőként kezelt, az elmúlt félszáz évben felmérhetetlenül nagy hatást gyakorló Philip K. Dick, már az elbizonytalanító narratív stratégiák széles körben divatossá válása előtt.

A sorozat részei, mind a Casterman kiadásában:

Les Murailles de Samaris (1983)

La Fièvre d’Urbicande (1985)

L’Archiviste (1986)

La Tour (1987)

La Route d’Armilia (1988)

L’Encyclopédie des transports présents et à venir (1988)

Le Musée A. Desombres (1990)

Brüsel (1992)

L’Écho des cités (1993)

Mary la penchée (1995)

L’Enfant penchée (1996)

Le Guide des cités (1996)

L’Ombre d’un homme (1999)

L’Affaire Desombres (2002)

La Frontière invisible, vol. 1 (2002), vol. 2 (2004)

La Théorie du grain de sable, vol. 1 (2007), vol. 2 (2008)

Souvenirs de l’Eternel présent (2009)

Le retour du capitaine Nemo (2023)

Megjelent: 2024-12-12 20:00:00

Bene Adrián (Pécs, 1977) irodalomtörténész, filozófus A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, az Acta Romanica rovat vezetője. Főszerkesztő-helyettes.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.