Ablakom párkányára szállt egy madár, ragadozó lehetett, mert erős csőrével egyre hangosabban kopogtatott, majd betörte az üveget. Kénytelen voltam ablakot nyitni, nehogy felébredjenek a gyerekeim, meg a szomszédok. A madár eszelősen sikoltozott, mintha a maga módján parancsolt vagy kért volna. Hirtelenjében ajtót nyitottam, a madár néhány méternyit repült aztán megint cserregett, csak akkor hagyta abba a kegyetlen hangokat, amikor a nyomába eredtem, ha merészeltem pihenni, egyből rázendített, ez elég nyomós okot szolgáltatott az álombeli úthoz. Repült mendegéltem, mintha a szír fennsík előtti homokos térségre kerültünk volna. Egy sziklás hegy lábánál vak, tízéves forma kisfiú énekelt. Megrázó élménynek hatott a vak gyermek kezét előretartva hibátlanul énekelte a La Manche lovagja c. musicalből az Álom c. dalt.
Magam vágom a hajam, és ez nálam elvi kérdés. Az ollóm épp úgy csattog a saját fürdőszobámban, mint a boncteremben. Naponta több halottban is megmártom, na, nehogy már egy fodrász csonkolja az én hajamat… Öntömjénezés volna, magamutogató hedonizmus. Bár a homoszexuálisok szeretik az ilyesmit. A feltűnést, a provokációt mindig és mindenhol, hogy állandóan szembesülniük kelljen azzal, ahogy nem fogadják el őket.
Én boncmester vagyok. És homoszexuális.
Én más vagyok.
A hajam szőke és hosszú. Nagyon óvatos vagyok, amikor olló van a kezemben. A szerveket úgy kell felbontanom, mintha gép szeletelné, bár én jobb vagyok. Mindig csak annyit vágok, amennyi a látszathoz feltétlenül szükséges. Ne túl rövid, ne túl hosszú. A gépek olykor mohók, én sosem esem ebbe a hibába. Szerencsém is van. Az arcvonásaim finomak és nőiesek, az embereknek sosem jut eszükbe rólam semmilyen brutalitás. Pedig brutális a kézi munkám, és olyan kemény vagyok, hogy ha be akarok hatolni…
Tükrökkel veszem körbe magam, az eszközömet villantó fény éle vágja át a bal kamrát. A szív közepében vajúdja magát újszülötté minden késztetésem, mi épp itt veszik. A fekete lyukba szoborlélekkel hatolok, determinált művésziséggel. A hetedik terem van elzárva, a beteljesületlen álmok szülőszobája, a bal kamra legbelseje, és a világon csak egyetlen kulcs nyitja.
A kulcs én vagyok. A szív egyre szűkülő termek sora.
Mielőtt elképzelem magam rövid hajjal, leteszem az ollót. Annyi minden mást kellene még elmetszenem. Nick Cave: Death is not the end-jét hallgatom. Ömlengés, magamutogató heroinizmus. Huszonhétszer szúrja a vénámba, hogy a halál nem a vég. Meg tudom érteni. Az ébredés utáni első négy percben én is ennyiszer mondom el a tükörnek, hogy nő vagyok. A megcsonkolt igazság aztán bifurkációvá bontja az utat.
A keresztutak úgy jönnek létre, ahogy az ember tánclépésekké lágyul. A kígyó kettőzött nyelve is csak egy szerencsétlen helyzet, mert a foga így is, úgy is behatol. És a méreg – akár a himnikus heroin – ezután két biokémiai utat választhat magának. Orgazmus vagy halál.
A húsvét hétfői legelső kliensem a halálba halt bele. Én az orgazmusba fogok. Ő még feltámadhat, én minden isteni beavatkozást homlokegyenest elutasítok. Könnyen jött narcizmus volna.
Harmadnapon aztán én is bevallom magamnak, hogy a halál mégis, igenis a vég. Aznap a reggeli fénnyel élezem képzeletem, és a tükör rövid hajúnak mutat majd, az ollót ezután hegyesen tűzöm a sercenő szövetekbe. Napfénytől fog szikrázni a terem, akkor is, ha a legbelsőnek sosem lehet ablaka.
Vagy biblikus mítosz marad az egész... minden utópisztikus álmot boncolló hasít majd örökké laffogóvá. Ollók rémálma volna az irreverzibilis végzet. Pokolba veled, Nick Cave!
Az igazi jósok sohasem szúrnák magukba a tiltott gyümölcs oldatát, mégis tudnak a fa levéltenyereiből olvasni. Így találkoztam anno Occam-mal.
meghúzódsz a zsigereimben, mint az élet aprónak tűnő történései mögött a mélyebb jelentés - tartalom a halálról beszélni nem egyenlő azzal, hogy van suicid hajlamom,
bőrömön az évek akár zenemű is lehetne reggelenként elnézegetem a kezemen a vonalak mintázatát a váltakozó mélyülések kanyarulatok szeszélyes hegyláncolatokként felgyűrődő erek üzeneteire akár jósdát is nyithatnék
persze a magammal kapcsolatos jövendöléseim mindig disszonánsak önmagukban csak akkor lenne kielégítő értelmük ha követő magyarázat kísérné úgyhogy ezt a megoldást hagyjuk is a fenébe
elég csak bámulnom őket és elképzelni a látványt ahogy az érzéseim konszonáns hangzatként megjelennek és önmagukban mutatják be önmaguk szétesésének riadt tragédiáját
Szokásához híven ma is rohanással indult a reggel. Pedig szinte mindig hajnalban kel, mégis mire eljut a gyerekkel az óvodába már olyan szoros az idő, hogy csak futva éri el a fél nyolcas buszt. Még szerencse, hogy rugalmas időben dolgozik, s ha késik máskor ledolgozhatja. Erre adódik is épp elégszer lehetősége.
Ma még futva is csak a busz végét látta, ahogy a megállóból komótosan kifordult. Sebaj. Felszállt egy másik járatra, s kiment vele az erdő széléig. Többször tette már így. A Kartács utcán szokott leszállni a lakótelepiről ilyenkor, s innen az erdei körúton a tízessel ment két megállót, azután már csak egy röpke séta várt rá, hogy beessen a gyárkapun.
Egy fiatalokból álló banda az éj leple alatt megrongálta az 51. kerületi Bogyó utca 6. szám alatti ház utcafronti falát. A repedéseket hézagpótló anyaggal szakszerűen betömték, bevakolták, elegyengették, majd a teljes felületet a ház eredeti színével megegyező, fehér védőfestékkel lekenték. A kerületi önkormányzat feljelentést tett ismeretlen elkövetők ellen vandalizmus vádjával. A képviselők szerint az épület így már nem illik bele a városképbe.
– Gyere, Luca elmegyünk a teknővájó cigányhoz, nem hallgatom tovább a történeteteket, amiket ezerszer hallottam már, a múltkor, igen, drágám, azért üvöltöztem a telefonba, mert megakadtál az írásban, paprikát vágtam és te csak mondtad, mondtad, és nem bírtam már. Beszéltél volna úgy, mint egy kurva, vagy mint Pipi néni. de te kerested a körmondataidat. Hülye vagy fiam, – azzal Márk szandált húzott és egy fehér lengatyát. – Megyünk a Cigány Ferkóhoz és kész.
Az öreg a kukoricagóré mögül tántorgott elő. Ferkó háza pici volt, fehér, de arra ügyelt, hogy az alap stabil legyen, a falak vastagok, szóval volt pénze az öregnek, és cigángógyija. A prosztatájával volt valami gond, mert időnként nagy folt, mint valami rózsa, terült el a gatyáján. Természetes volt ez, nadrágot cserélt. Nem volt nagydarab, az a normál konfekció. Felesége, Marisom nokedlit szaggatott a forró vízbe, mire eszembe jutott, hogy nekem is jól jönne most egy nokedliszaggató, mert nincsen. Arcán verejtékcseppek nyíltak, mint hajnali pára, síkos volt az arca, vékony, szikár cigányasszony alig mellel, kendőben és egyenes háttal állt, fel sem nézett.
Lefagyasztott szene, kitárulkozó szólamok. Mágia. Olvad a levegő is, de a Carmina Burana csodálatos tonalitása mindenen áthatol, és lecsap érzékeimre. Te jutsz az eszembe, mint most már mindörökre emlék. Fülembe csengenek az édes szavak, hozzá nem illő mázzal hitegetve, csak az illendőség kedvéért hallgatok. Kórus zengi ütemesen a dallamot, hozzácsapódik a vágy, és mindent elsöprő szenvedély kiált tárgyiasult jelene után. Nem érdemled meg, hogy könnyet ejtsek érted. A zenei alázat hiányzik, a másik érzései iránt, a megszólaló harmóniák iránti tisztelet. Végigszánt rajtam a kórus, atonális vízió.
Tolvaj voltam, lelket loptam, hízelgőn hamisan játszottam. Az egekig emeltem a semmit, s te elhitted nekem a trendit, a brandyt és a whiskyt, mert az beszélt belőlem, s te végighallgattad az elveszett jövődet, melyben az igaz csak a whisky volt,
Néhány nappal azután, hogy Zé hozzászokott a Szanatórium levegőjéhez és rendjéhez, váratlan esemény történt az ebédlőben.
A betegszobából mindig egyedül ment és tért vissza az étkezőből, a tizenhármas szobában ugyanis csak ő volt lábon járó beteg. Sohasem indult el korábban és sohasem sietett, ezért mindig ahhoz az asztalhoz ülhetett, ahol akadt egy szabad szék. Így történt, hogy immár ötödször foglalt helyet a két nő asztalánál. A testesebb asszony még a szanatóriumi kezelés alatt sem tudott lemondani a dohányzásról. Testközelből érezni lehetett rajta a cigarettafüst kellemetlen illatát. Nem is titkolta, hogy ő visszatérő beteg, ám szerinte egyéb élvezet sem maradt már számára az életben. A másik nő gondosan ápolt teremtmény volt, aki húsz évvel lehetett fiatalabb Zétől. Zé sohasem tudta az arcukról leolvasva megállapítani a nők életkorát. Valahányszor arról esett szó, hogy hány éves lehet egy nő, Zé mindig tévedett. Étkezés közben beszélgettek egy keveset, ám az életkor, vagy az, hogy kit hogyan hívnak, nem került terítékre. Zé úgy érezte, a fiatalabb nő kedveli őt.
