Szépirodalom

Soha meg nem érkező vonatok

Vannak soha meg nem érkező vonatok. Helyjegy, pótjegy nem szükséges. Ha menettérti jegyet kérsz, a pénztáros nem szól, csak rád néz, megcsóválja a fejét és legyint. Kis lesajnálás és kevés türelmetlenség van ebben a nézésben, fejcsóválásban. Mintha azt mondaná: ugyan minek?

A soha meg nem érkező vonatok mindig a pályaudvar legtávolabbi, legrejtettebb peronjáról indulnak. A peron mindig huzatos, poros, itt nem állnak soha egymásba kapaszkodó, búcsúzó párok, csak fáradt, magányos utazók. Van, aki még rágyújt indulás előtt, van, aki ácsorog zsebre dugott kézzel. És vannak, akik csak bámulnak maguk elé. Annyi üres tekintetet, fásult arcot, mint a soha meg nem érkező vonatok peronján, sehol másutt nem láthatsz.

A kocsik kopottak, a fülkék por- és füstszagúak. Az ablakok homályosak. Miért tisztítaná őket bárki is? Hiszen, ha a soha meg nem érkező vonat elindul, az utazók nem kifelé, hanem befelé bámulnak. Magukba néznek.

Az őrangyalok szeretik a zenét

Joe barátom apja Georg, zenész volt. Ifjú házasemberként tíz évig, amíg szabad idejéből futotta, s a hallgatag fiatalasszony szóvá nem tette, esténként a Rókakuckóra keresztelt falusi vendéglőbe járt muzsikálni. Georg bácsi a banda prímása volt, akiről néhány év után legendákat meséltek a Tisza bácskai oldalán. Hegedűjét száraz bánat hangolónak becézte. Aki  hegedűt hallgat és könnyeket hullat, annak szíve hamis –, mondta a prímás – Akinek igazi bánata van, az szomorúan mulat.

Így történt, azonban elbeszélésemet talán a boroskancsókkal kellett volna kezdenem. Joe barátom hosszú, dohányzástól sárgásbarnára színeződött ujjaival, amelyek az agyagot formálták,mert a szőlőfürtökkel díszített, magas hőfokon égetett és zománcozott kancsók jobban lelkesítettek mint Joe apjának legendái. Igaz, Georg bácsi hamar letaglózott engem, amikor először látogattam el hozzájuk. Korán őszülő dús hajával a mindent tudó és megbocsájtó atyára emlékeztetett.

 – Tudom ki fia vagy –, szólt és ujjaival beletúrt a hajába. – Ismerem az apádat! Ennyi nekem elég is volt. Ha így van, akkor azt is tudhatja amivel kiskölyök koromban sokszor ugrattak a felnőttek.

 – A te apád eszi a döglött csirkét? –  kérdezték, én meg nagyon szégyelltem magam és természetesen válaszolni sem tudtam, csak hebegtem habogtam és végül el is futottam.

Felületfoglalás

(Minden terület foglalt)

Minden folytatódik.

A tudat a gondolkodásmód tokja –

A félelem emlékekből szőtt kosár.

Amiben a tervek, álmok várnak a sorukra.

Hogy feltörjék őket, mint tojásokat.

És a levüket a hajnal kagylójába öntsék.

A reggel egy éjszakából gyúrt,

organikus szobor.

A mondat a nyelvből nő ki.

Ő meg? A szöveg méhéből mászik elő.

Akár a vízgázszerelő –

Ezermester. Nemcsak a csapot!

Megjavítja az antennát és a tetőt.

Szótlanul tűrtük

Fölértem végre a fenyő alakú vastorony

rozsdás lépcsőjéhez, s egy fohásznyi pihenésre

megállok még. A korlátra ferdén rögzített

tábla hirdeti: 2016. december.

Soha nem voltam ilyen magasan.

Körben mindenütt hófödte hegyek,

zihálok (hallja?), kapaszkodom (látja?),

hangosan beszélek egy hat évtizede

megsejtett idegen személyhez, aki

testi valót nem visel. Soha ennyire

mélyre nem jutottam, szégyellje magát,

ha Ön pöckölt ide – nyilván bosszúból,

bár fogalmam sincs, miért haragudott –

a szüntelen gomolygó fehér semmibe.

Naplófőkönyvpontozás

szép lenne
mirtuszágakat lengetni és
cukros szókkal
díszíteni száj elé vont
csontlemez legyezőt
de tébolydák lakói
hogyan ne verjenek
lisztnélvadabban félhangokat
foghíjasra odvult zongorákon
szép lenne
kanavász nyárzakóra tűzni
fölcsippentett vadvirágot
és tapintatost csettinteni
némely angyalívű vádli
világdomb tompor után

Szotyi, a holdraforgó

Szotyi egészen megszédült, mikor egy tavaszi napon kibújt a földből és először pillantotta meg a nagy sárga korongot azon a világoskék tapétán. Nem tudta mi az, de tetszett neki. Ez a Nap - mondták idősebb társai. Olyan jó meleg volt. Reggeltől estig csak forgolódott. Szemeivel a Napot követte. Apja - Napramorgó - látva kisfia lelkesedését, próbálta lehűteni. Ne örülj annyira kisfiam! Ő csak azért melenget minket, hogy amikor majd mind beértünk, a gazda eljöjjön a nagy vasszörnnyel és lekaszáljon, hogy aztán olajat sajtoljon belőlünk. Amit aztán az emberek majd megvesznek, hogy abban süssék meg barátainkat a nyulakat, őzeket és a madarakat. Anyja - Holdrakacsintó - próbálta csitítani Napramorgót, de az nem hagyta magát. Egyre csak mondta. Kisfiam nekünk már mindegy, a mi tányérunk már lassan kifordul, de te ne hagyd magad! Fordulj másfelé! Talán ha nem száradsz ki őszre, nem pirulnak meg eléggé a magjaid, megúszod. Tovább élhetsz.

ITTHON

Hogy szerettem én is az őszt, a csillagokat, a folyókat,

szeretem, hogy éltek, megszoktam már,

                                       hogy álmomban meglátogattok,

egy fát szerettem, legendákat, kutat és az Imre-szobrot

                                       a tizennégyes háború bakájával,

aki virágos szuronyt meneteltet a mellem felé,

hogy szeretem a szerelem kukorica-hajas címerét,

azt, aki még mindig nedves szemű szemes havon jár

                        pörge táncot a halál penészes hordójával,

diadalmasan zörgeti benne az apró-szemű láncot,

Jelzőtűz

Két férfi sétál egy földúton.
Az egyik jól öltözött, kezében aktatáska,
a másik halotti inget visel,
mezítláb jár.
A környék lakatlan. A távolban hegyek
látszanak, az ég felhőtlen,
tűz a nap.

Első férfi

Mikor érünk már oda?

Második férfi

Fogalmam sincs. Lehet,
hogy ez már az. De az is lehet,
hogy észre sem vettük,
elmentünk mellette, és –

Első férfi

(Közbevág)

A kurva életbe! Azt se tudjuk,
hol vagyunk!

(Ökölbe szorítja a kezét,
gyorsít a léptein,
de hirtelen megáll)

És azok a hegyek ott?

Gránátalma

Kezdetben vala az Ige, a jambus.

Aztán a csillagos ég, a tenger.

A Logosz állatai és a szerelem.

Gyümölcshús és ékkő,

vegyíthetetlennek tűnő erők,

természetfeletti nász.

Maga Önmaga

A férfi kilépett a metróból, és megtorpant. Furcsa érzés öntötte el. Végignézett magán, és azt érezte, hogy nem önmaga. Vagy talán nem úgy önmaga, mint amit gondolt, hogy ki és mi lesz negyven évesen. Negyven éves, atya ég! Felidézte, hogy milyen öltözéket hordtak a felnőttek akkor, amikor még csak tíz volt. Vagy öltönyben jártak, vagy elegáns farmerben inggel és nyakkendővel. Ő most egy szándékosan megszaggatott farmert viselt, egy óriási betűkkel mintázott pólót, sárszínű melegítő felsőt, ami a jól bevált munkaruhája volt, ezenkívül még a kedvenc sapkája és tornacipője volt rajta. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy vajon a mobiltelefon és a fülhallgató nevezhetők-e valamilyen szinten öltözéknek. Tekintve hogy három különböző színű fülhallgatót is tart magánál, úgy döntött, hogy igen, és ezzel rövidre is zárta magában a témát. A sok kusza gondolat mellett egyetlen dologban azért biztos volt: sosem gondolta volna, hogy így fog kinézni egy negyven éves felnőtt ma. Igaz, egy kis cégnél volt weblap designer; nem volt vele szemben nagy elvárás. Nem kellett zakót húznia, vagy drága karórát viselnie; minden nap szinte beosont a munkahelyére, a hátsó irodában egy rejtett kis sarokba, és onnantól kezdve legfeljebb a pisiszünetekben látták. Úgy érezte, ez így jó is, hiszen kényelmes; de valóban ezt akarja?

LILA LOVAK

Színházban látja magát. 
Egy férfi vesszejét fogja. 
Körülöttük minden sötét. 
Sötétlila és szilvakék. 
Hajlong a szélben, indigószínben, 
kék erekkel hajlong a pénisz. 
Most először mozdul meg a vágy az ágyékomban, 
Kiürült testemben. Villanó körmök. 
Mint megannyi lampion, női altestek világítanak. 
Nem ereszti, fogja a nő a hímtagot.

REINKARNÁCIÓ

Megint, Uram?

Ne már!

Találkozás

Napok óta nem evett semmit. Sóváran nézi a szemközti trafikot, rongyos zsebeiben kutatva némi aprópénz után. Kellene a cigi. A kaja már régen nem olyan fontos, gyomra hozzászokott a hosszú böjthöz. De a cigi az kell. Az első slukk után megnyugszik, és ahogy lassan, meggondoltan eregeti ki száján a füstöt, szívébe a hála halvány emléke száll. A kalapba végre pénzt dobtak. A fekete öltönyös férfi gyors léptekkel haladt el mellette, sietősen, kezéből akár fáról a falevél, lassú hullámokban hullott alá a papírpénz. Bele a kalapba. Az öreg meghökkenve, gyorsan a pénz után kapott, és kabátujja zsebébe gyűrte. Tekintete a távolodó alakon, közben sűrűn ráncolja homlokát, mintha már látta volna valahol. Talán ez a fekete öltönyös dobott neki pénzt napokkal ezelőtt is... Nagy marék apró volt, erre jól emlékszik. Egy kicsit elszenderedett, mire felébredt, a pénznek hűlt helye volt. Azóta vigyáz, azóta figyel. Ha kap, a zsebébe rakja, onnan nem vehetik el.

A férfin járt egyre az esze. Talán most költözött a környékre, nem látta itt azelőtt, morfondírozott, miközben csonka lábára húzta szakadt, foltokkal tarkított ócska pokrócát. Az ittenieket látásból már ismeri, tudja, ki mikor fordul be az úton, ki melyik épület ajtaját nyitja ki, hogy pár óra elteltével ismét megjelenjen valamelyik utcasarkon, dolga végeztével, ráérősen, vagy épp sietve, folytatva aznapi vándorútját.

harag


minden szépségével
fenyeget
a hajnal

később szétfújja
fátylát

fenőkövek közt
szikrázik
fejsze-éle

A kis káplár nagy napja

Második jelenet:

Ugyanott. Joséphine kétkedve csóválja a fejét. Hármat, halkan kopogtatnak – szinte csak kaparásznak az ajtón. Joséphine leteszi a fésűt, gyorsan megigazgatja a haját.

JOSÉPHINE Szabad!

Alázatosan hajladozva, belép az Első Udvarhölgy.

ELSŐ UDVARHÖLGY Felséges Asszonyom…

JOSÉPHINE Ejnye, Susanne! Hát már Te is? Nem tudom megszokni, hogy mindenki…

ELSŐ UDVARHÖLGY (szinte rogyadozva) Felséges Asszonyom, Champonas márki kíván bebocsáttatást.

JOSÉPHINE (enyhe bosszúsággal) Hát akkor miért nem ereszted be?

ELSŐ UDVARHÖLGY Én csak…

JOSÉPHINE Te csak szólítsd be, aztán várj odakint. No, Susanne…

ELSŐ UDVARHÖGY Első Udvarhölgy, ha szabad megjegyeznem, Felséges Asszonyom.

JOSÉPHINE Inkább vidd le Fortunét.

ELSŐ UDVARHÖLGY Igenis, Felséges Asszonyom!

Joséphine „fenséges mozdulattal” mutat az ajtóra.

Első Udvarhölgy, kialázatoskodik.

A város

Alkony. A harangkondulás

tegnapot mutat. Ez az a város, amely

engem kihordott. Nyissatok nekem kaput!

Fekete fejkendők mutatják a tengerhez vezető

legrövidebb utat. A főtéren tornyot rak a szél.

Homokból. Nyitott kaput döngettek.

 Esti kívánság

balra át. fordul. sziszeg.
nappal után megint csak éj lesz,
tudjuk jól: kenyér, bab és kolbász,*
álomszerpentinen jobb kanyar.
kinyír az élet,
de előtte hogy felfogd: volt valamid -
mindent elragad.
például azt sem tudni
hány felhasználó fér el egyetlen szívben?
odakint hány kivetett idegenlégiós szorong?
sokáig elhittem, nem baj ha 
kajütablakomból homokot nézek
mindig azt szajkózták:
mindenkit így elpazarol a sors
mára tudom
nem azon múlik: a hajó erős-e
hanem hogy sivatag van!
és ott, ahol vesztegelsz! -
úszva jutni el bármilyen partokig:

Zoli és a könyvkereskedő

Kora délután volt, borongós téli nap. Zoli a fiatal író, most nem írt, hanem a tudását gyarapította – olvasott. Arra gondolt, régen vett már új könyvet kedvenc antikváriumában.

Ezért fogta magát s azt mondta Adélnak, az anyjának:

– Szétnézek a könyvesboltban!

– Jó, de ne maradj sokáig!

– Valószínűleg veszek egy könyvet!

Adél felelet nélkül bólogatott s fejének biccentésével elköszönt, majd ment mosni. Zoli meg ahogy kiért a Március 15.utca végére, megpillantotta a boltot. Bekopogtatott, majd benyitott.

– Jó napot Sanyi bácsi!

– Szia Zoli!