VideóHétvári Andrea: Esti vetítés Keresés a honlapon:Partnereink:
|
Szépirodalom
Álmodom, hogy itt ül egy macska a vállamon, és csak hagyom, hadd ülje ki magát mind a kilenc élete, akár feketén, akár tarkán, mindegy is ha xanax-nak hívják, ettől sírnak a fák is, Végig viszem a hátamon, az összes emlék a tarkómon követ, egyszerre jelen-múlt-jövő idő helyett egy idegen rádióból Abba szól, olyan, mint a farmer, sosem megy ki a divatból, vajon ki lehet-e simogatni a fáj-dalom, vagy mint Billy Idol kiizzadom, mint Chris Cornell úgy halok, benne vagyok a pszichiáter zárójelentésében: szenvedésnyomok az arcon, beleszorongom a létbe, aludni kéne, világgá menni borotva nélkül borderline, de nem érted már hogy jisóráz, sem azt hogy give me a chance, pláne nem hogy enchanté Milord, hazudom, hogy nem, nem bánok semmit, non je ne regrette rien, kedves Piaf,
Sötét volt. Még az ajtó sem volt teljesen bezárva. A félig zárt ajtón keresztül akartunk párbeszédet folytatni. Vizsgálat tárgya a faajtó, emelővel és csavarokkal. Az elemi részeket kicsavarozták belőle, mindent kiszedtek, amit lehetett. Hasonló okokat keresünk akkor is, ha meg akarjuk érteni például a mosóport. A levegő szikrázik, a megfigyelés szabálytalan, az adatok kapcsolódnak. Az átalakulás megtörtént, a törésvonalak döntik el az eseményt. Nőtt a bevétel és nőtt a kiadás is. Felfedezik a kvarkokat, osztódnak és szaporodnak. Csak most kezdődik a munkaidő. Vallják a nyitottságot, és a rádióhullámok szétszóródnak. Az egész világ egy kicsiny falu, gondolták, kevés a természet tartalékainak mozgósításához.
Esdeklőn...
Esdeklőn néznek rám a tájak. Öreg fa-csontok ropognak, fájnak. Barna őszük kivérzik lassan Ölni kúszik a tél az avarban.
Kézen fogva mentünk anyával így kísértük ki apa hamvait, sütött a nap, elgurult a lakkon lassan követtük a csúf gyászkocsit. Sötét varangy, szájában az urna kút-mélyről felhozott üveggolyó, amit elvettél, nem kérem vissza, közöttünk űr és az átkos folyó.
Mindezt pedig, én, Jean-Claude von Vogüssen báró (de UpaniSade márki is) írom 1666-ban, (nálunk most is annyi van, az alternatív világok már csak ilyenek) egy Argó nevezetű hajó kabinjában, Yesabel du Anaconde hölgyadmirális fogságában, ő pedig Vésztőy Brünhilda alezredes és darabont fogságában, erre még később visszatérek. (Elraboltatásomnak oka azon képességem, hogy regényíró tevékenységemmel képes vagyok a világ folyását megváltoztatni. Yesabel du Anaconde ugyanis azt remélte, hogy a sötétség és a világosság erőinek harcát, amely kozmosz-szerte folyik, egy tollvonással eldöntöm majd a jók javára. Minden jószándék megvolt bennem, de mivel művészi önkívületben alkotok teljesen mást írtam, nem azt, amit az admirális kívánt, amint a fennebb felvázoltak mutatják, ennek következtében szegény Yesabel admirális, akárcsak túlvilági alteregója előbb elvesztette bal lábát, bal karját mellékesen későbben egy balszerencsés pezsgőnyitás után jobb szemét is. A jó és a rossz harcát viszont meg kell harcolnia mindenkinek (mivel én, UpaniSade márki nem rövidítettem meg az ősi küzdelmet egy tollvonással sem) alternatív valóságosnak és regénybelinek egyaránt (mert idővel a való belekanyarodott regényembe vagy fordítva)
az élet macskája a helyzetet igyekszik megragadni a gallérjánál és a kézelőjénél fogva szépen kivasalni ez most egy ilyen élethelyzet a fakír megtisztítja az ablakot eredeti fényében pompázik a kosz a piros szárnyú gyík a lila levelű fák és Gauguin füle nem is lehetnek jelen az angol park ablakában
mivel a nagymisére mentek
Áron és Angéla a park füves részén feküdtek. Jó kedvük volt. Fiatalok és amennyire lehet egészségesek voltak. Néha-néha csókolóztak. Angéla füvet vett a szájába. Áron gondolatai azonban elkalandoztak. Angéla észrevette. – Mi baj van? – kérdezte. – A szüleim. Izé… – Mi van velük? – Kikészítenek teljesen. Angéla sóhajtott. Megtört a jókedve.
Van egy lovam, a neve Barnácska. Szeretek vele játszani, mert csak az enyém. Mégis, mások is látják, ha megcsutakolom a hátát, kiviszem az istállóból, megsétáltatom és ráülök. Amikor combjaim szorosan oldalára simulnak, eggyé válunk. Egyszerre érezzük a távoli horizont hívását. Együtt indulunk el megkeresni az egyetlent, amit megkeresni érdemes: a megkereshetetlent. Ilyenkor mindig a végtelen mezőket érzem elsuhanni a talpam alatt, az embernyi magas fűszálakat, vagy a szúrós tarlót. Tudod, vannak emberek, akiknek egyszerűen szükségük van a végtelen mezőkre, és mindarra, amit ezek a mezők adhatnak: a szél suhanására arcukon, a vágtázás erejére, a korláttalanságra. Van egy lovam, Barnácska.
Gyakran beszélgetünk a szélfútta réteken zavarba ejtő témákról, – mint például az igazság. – Meg fognak érteni valaha is az emberek? – Attól tartok, soha. Félelmetes vagy, Te önmagadban is, hát még ha a hátamra ülsz. Ilyenkor magasabb és erősebb vagy, mint bármelyik ember állva. Bár azt hiszem, te – végig tekintett apró méretemen – nos, te mindig is magasabb voltál náluk sok-sok dolog miatt.
HA ÖSSZESZÁMOLNÁM
ha összeszámolnám, hogy egy héten hányszor érintesz meg... kiadna egy fáradt, lemondó sóhajt...ami úgyis elpárolog a langyos konyhagőzben.
Lakott egyszer a Teller Ede utcában egy szegény özvegyasszony. Úgy hívták, hogy... Egyébként lényegtelen, mert mindenki Teréz anyának, vagyis a becenevén ismerte. Amúgy keszeg, nyugdíj felé járó ápolónő volt, haja őszes, szeme dióbarna, egyszóval átlagos, mindennapi jelenség, leszámítva talán a tekintetét, melyből szokatlan melegség sugárzott. Ott éldegélt egyedül, az utca végén, egy rozzant viskóban. – Terikém, Terikém, maholnap fejére hull a mennyezet – pirongatta meg egyszer a szomszédja, amint éppen a munkahelyére sietett. – Javasolom, tataroztasson, amíg nagyobb baj nem lesz belőle. – Tataroztassak? – mustrálta végig a házát Teréz anya. – Nem is rossz gondolat, csakhogy miből, drága Somodi úr? Köszönöm, hogy aggódik értem, de majd a Jóisten vigyáz reám.
– Persze, hogyne, mint az ég madaraira. Viszont, ha így vigyáz reánk, miért támogat maga külön minden… jómadarat? – berzenkedett Somodi szomszéd, egy jól szituált, gömbölyű fejű kiskereskedő, akinek a szemében minden szegény ember zsebes, drogos csavargó volt.
amikor már semmit sem tudsz ígérni magadnak
Meghaltam. Mielőtt őrültnek tartanál, elmondom, hogy itt vagyok, látható vagyok, létezem. Csak éppen élettelenül lógok valahol a lét, és nem lét határán. Amikor megértettem, nekem már nincs semmi keresnivalóm ebben a világban, megtettem a szükséges lépéseket. Ahhoz, hogy tudományos alapon közelítsem meg a dimenziók közötti átjárhatóság problematikáját, nincsenek megfelelő ismereteim, így hát elfogadom az empíria által nyújtott magyarázatokat, amelyek valójában, nem is érdekelnek. Semmilyen következtetést nem akarok levonni a jelenségből, egyszerűen élni akarom a nemléttel járó izgalmakat, amelyek, amíg nem tapasztaltam meg magam is, közömbösek voltak számomra.
– Egyetlen percig ne hidd, hogy amit érzékelsz, az a valóság! – mondta professzor barátom, akinek hinnem kellett, mert okos ember lévén szakterületének minden irodalmát magáévá tette, és az okkultizmus tárgykörében meglehetős tájékozottságra tett szert. – Mindazon által, itt más problémáról van szó.
oda
úgy vagy messze hogy közel túllépsz minden távolságon ha jössz belőlem jössz el s mindehol melletted látszom
Magányos gyereknek lenni a legrosszabb. Délutánonként a mosógép előtt ülsz, és nézed, ahogy forog. Mert számodra ez a szórakozás. Bögréből iszom a bort. El akarom rejteni, hogy gondom van az alkohollal. De ha egyedül vagyok, ki előtt? Megvágom magam borotválkozás közben. Nem azért, mert rád gondolok közben. Azért, mert jólesik. Anyádnál voltam a minap. Elhoztam néhány holmimat. Nem akartál látni. Helyes. Általában én sem akarom magamat látni. Ezért nem nézek soha tükörbe. Véletlenül adott egy ládát, ami tele volt régi polaroiddal. Tudtad, hogy a nagymamádról kaptad a neved?
A vulkánomon nő a fű
A vulkánomon nő a fű
Prológus A számítógépből jön a víz. Az ember kezéből jön a víz. A számítógép meghalt, nyomorék, számkivetett, rémképek gyötrik. Gyorsan, egymás után, csináljuk, sebesen és undorodva. A hadműveletet most, rögtön ki kell próbálni, máskülönben rögtönöz, összeesik, elbotlik, éhen hal. Loccsan, felsikolt, elviseli a csapást. Szőke, sárga emberek bicegnek a sárban. (Lények.) Gyorsan, egymás után, csibészesen kurjongatnak, a fogaik félelmetesek, a hullámok a rézből készült burkolatot átlyukasszák. Papírszeletekre tépkedem a tömböt, ez az ő írása. A fogaikkal elkapják a mellén az inget, kitépik a szőrt. Ejtőernyős egységek készülődnek az erősen felhígult alakulatok feltöltésére.
Majd meglátom, mit hordoz. A szél süvít, a lény fuldoklik, magasan áll a víz, ellepi az arcát. Nevetséges ez az őrület, a felfuvalkodott testek itt úsznak karnyújtásnyira tőlem. Recseg a napfény, dörzsöli a tenyerét, ez egy luxusparadicsom bizonyára. És most, azt hangoztatja, hogy hosszú utat tett meg a föld tengelyén át. Macskák ülnek a vállán, aztán meg elbújik, és kuncogva nevet. Azt kajabálja, hogy volt már macska is, kutya is, most ló lesz. Elönti egész Európát, megfertőzi bűvös kőrben, aztán meg kiteszi a nőjét a fa tetejére, ruhátlanul, hogy nézzék. Szép nő, boldogan kiabál, éppen az jut eszébe, hogy még bugyi sincs rajta.
Valami idő futni kezdHéra Zoltánnak
Mikor mentél Máriacellbe? Akkor-e, mikor délben a fecske-nyáj az elzörgött szekerek fölött elrepült, vagy amikor plébánosunk, Lenarsich Imre a ködcsipke-szemfedős pajtákat fényképezte, mind újra a bögrevirágok fehér hús-harangjait?
Azt mondják, minden ember, aki születik, meghal. Régi öregektől hallottam, hogy élete során minden ember kétszer magányos igazán. Születésekor, s halàla pillanatában. Mindegy, hányan állnak halálos ágya mellett. Mert mindenki magának hal meg - mondta nem is egyszer nagyapám. Veress tisztelendő bácsi meg azt tanította, mindenkivel, aki a világra jön, Istennek határozott tervei vannak. Senki nem születik csak úgy, véletlenül. Az Úrnak mindenkivel szándéka van. A véletlen nem szerepel Isten szótárában.
HA MAJD…
Ha majd a várost sötétbe csomagolja az Isten, s nem szennyezi többé földi fény, akkor látod meg a csillagok tüzét, ezüst karéját a holdnak – szelet kenyér.
Ha majd a csöndbe zárja utcák zaját, házak zörejét, akkor hallod meg a szél neszét, föld moraját, patakzenét, madarak kotta nélkül énekelt dalát, s megérted a térdeplő bokrok mormolta imát. 
|
