Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

A háztól a tóig

 

Futok a hideg kövön.

Szájamból fecskeraj.

A háztól a tóig.

Üresen zúgó hullámvasút.

Zihálva kapnék utána,

de lemaradok.

Talpam kong az itt-maradt űrben.

A bambusznádak apró lengésekkel

súgják jelenlétüket.

Távolról, visszhangozva hallom

csak a csobbanást.

 

Hazaindulok.

 

 

Hiéna


Egy nap az ember a szavannákon átgázolva egy szikla tövében meglátott egy sebesült hiénát. Óvatosan közelített felé, de még így is megtorpant, amikor látta, hogy az állat reszket a félelmtől. Meghajolt, szubmisszív testtartást vett fel, hogy jelezze, nem támadni akar, nem készül harcra, és úgy haladt felé lépésről lépésre. Mikor karnyújtásnyira volt csak tőle, a hiéna lába felé nyúlt, hogy közelebbről vegye szemügyre a sebet, a vérző végtagot; de az nem engedte; a lábát elhúzta, vicsorított, rámordult az emberre, majd mikor látta, hogy nem próbál meg újra érte nyúlni, visszazökkent a félelmet sugárzó reszketésbe. Az ember ráeszmélt, hogy ha segíteni szeretne, akkor türelmesebbnek kell lennie, több idő kell ahhoz, hogy bizonyítsa az állat felé, hogy nincs benne ártó szándék. Leheveredett mellé, nem mozdult, csak szuszogott és feküdt, várta, hogy az állat lassan megszokja a jelenlétét. Leszállt rájuk az est, ott aludtak egymás mellett a szikla tövében, békésen, szinte hangtalanul. Végül a hiéna is rájött, hogy nincs mitől félnie; az ember szelíd, kedves, és a húsa is ízletes.

 

 

MÁSODIK TALÁLKOZÁS

 

A rozsdás sínek között sétált. Vonat évtizedek óta nem járt a tájon. A falusi vasútállomás várótermének kétszárnyas ajtaját a huzat csapkodta. A tanár, amikor az ajtó irányába ért, megállt és hosszan bámulta a végtelenben elveszni látszó síneket. Szigorú párhuzamos vonal. Behatárolt terület, amelynek „falai” között az emberi szabadságról alkotott politikai dogma a jövőbe fut. Filozofikus gondolat, amellyel valójában semmit sem tudok kezdeni – mondta magának Gyökér Titusz, a matematika szerelmese és tanára, aki erős belső kényszer hatására látogatott el az elhagyott és az idő mindent megrágó-őrlő állkapcsára bízott falusi vasútállomásra.

 

Egyetlen alkalommal, még gyerekkorában járt ezen az állomáson. Hétéves lehetett, amikor a kedves öreg néni – akit nagymamának szólított – kezéből leszállás közben, véletlenül kirúgta a lakodalmas tortát. A lakodalmas ház száz méterre lehetett a vasúti átjáróhoz. (Akkor még rendszeresen közlekedtek a vonatok.) Ebből a gyerekkori élményből még arra emlékezett, hogy rengeteg gyerek volt a lakodalomban, akikkel akkor egész délután a vasúti töltés oldalán játszott. A lakodalmas ház udvarában felállított sátorból, állandóan ismétlődve, a sínekig hallatszott a dal: „Zime zum, zime zum, sütik már a rántott békát! Puskás Gábor későn futott, neki csak a farka jutott, zime zum zime zum.”

 

 

a napok

reggelente rendszeresen
új arcot öltesz


nehéz lehet egy teljes
napon át ezt hordozni

este már fáradt vagy
így néha el is felejted
lefejteni


ilyenkor riadt-homályos
a tükör amikor felébredsz

ilyenkor rendszeresen késel

 

 

A SZERELEM FEKETEPIACÁN

 

Sültgesztenye és pörköltmandula.

Én emezt fanyar odaadásáért,

vaníliazamatáért, te azt

melengeted markodba szorítva,

míg ballagunk a körúton,

szerelemből beletörődésbe,

s némán vágyakozunk egy harapásra

egymás tenyeréről.  

 

 

tavaszi csacska súly

levegőbe szavak
levegőbe levegő
nagy lélegzetvétel
és elemelkedik
és repül.

a száj
a kéz
a béke
galambnyi suttogás
madárcsicsergés mindenütt.

vannak szükségességek
mint az elrugaszkodás
földet érni egyszer biztosan
megérünk
majd tompít rajtunk a hó.

 

     Labda és rúgás

 

 

       De mi a fenét keres egy színész egy labdarúgó-csapat szakmai stábjában?

 

       Művész.

 

       Művész?

 

       Kiváló.

 

       Kiváló?

 

       Kiváló művész. Tavaly tüntették ki.

 

       Tavaly?

 

     Segíteni fog.

 

       Miben?

 

       Ej, de nehéz-fejű vagy! Hát a színészi teljesítményünket javítja.

 

       A miénket?

 

Krisztina hol a te utad?

Feszül a lét 
benne az élet a tétel minden este 
újra és újra félem jól hallod 
két hangszerem zongora hegedű 
ruhasuhogás türkiz bársonytánc 
nehéz bordó selymek lüktetése 
metamorfózissá alakuló Hold 
kővé doveri fehér kővé dermedt 
kóchegedűm vigyori sétáló idő 
tündedal utamon sírni zokogni kell 
negyedekre üt egészet az óra 
akár az anyák vásott kölkeikre 
a félhangokkal nem bírok vissza 
vonhatatlanul zongorista lettem 
érzem a ritmust keményen ütöm 
ütni akarom 
mit érdekelsz sors hogy komponálsz 
két hangszeren két arcom hazug 
szél hátán megjelenik a varázsló 
kezében cukorsüveggé válik a pálca 
fehér papíron kottázott jelek 
áthúzott káromlások hamis kompozíciók 
minden előzmény érvénytelenítve

 

Tízparancsolat

Noel képes volt szintetikusan gondolkodni. Az agyában összerakta a legapróbb részleteket, és úgy állította össze az eseményeket, hogy mindig jutott valamilyen következtetésre. Többségében helyesen ítélte meg a maga szerepét a dolgok alakulásában, de most két ténnyel is szembe kellett néznie, amit nem értett.

Ősz volt, de a nyárvége még hagyott elég meleget, hogy megragadjon az őszben egy hangulatot, nem adta könnyen magát. Noel szerette ezt az időt, a fények különleges vibrálása, az őszi színek tobzódása mindig lenyűgözték. A mobilján kapott üzenetet, hogy menjen be az intézetbe, mert üzenetet kapott a számítógépére, de nem tudják megfejteni a kódot. Már bejezte az aznapi vásárlást, semmit nem tervezett délutánra. Sportkocsijának tetejét kinyitotta, és szép kényelmesen bement a munkahelyére. Élvezte a friss tengeri szelet, sós illatát a levegőnek.

 

 

Elhajított kő viszi a kéz melegét

megtanultam tudatosan lélegezni
mint aki ura a bonyolult gépezetnek
melyet bőrén belül hordoz

sokáig ösztönösen
majd egyre céltudatosabban
egyre szervezettebben
egyre szigorúbban
az aszkézis határát is átlépve
néha az önsajnálat
összegabalyodott fonalait
szabályos gombolyagokba tekergetve
tiltott és titkolt gondolatok gyűltek
mint fű a fűnyíró tartályába
ledöglesztve a fulladozó motort
megállítva
a zöld vértől nedves
forgó késeket

 

 

Hárman a templomban

 

 

Hárman ültek a templomban. Két öregasszony és egy fiatal. Magdika azt mondja a másiknak:

– Bárcsak jobb és békésebb világ lenne!

A másik sóhajtott erre. Amaz meg azt mondta:

– Hol van mai világunkban az Isten?

A másiknak meg már könnyek jöttek a szemébe. Majd azt mondta:

– Nincs itt Isten a világunkban!

Elmondtak egy Miatyánkot. Magdika azt mondta:

– Jobb és igazságosabb kormány hol van?

Rózsika azt felelte:

– Az úgy sem lesz!

– A nyugdíjam is kevés! – mondta Magdika

– Nekem se sok! – mondta Rózsika

 

Madarak hajnalban

A nyitott ablakon át fürdőszobámba,
hol felkészítem testem a napra,
berepülnek a madarak.

Cikáznak a plafon alatt,
szárnyaikról szórják az épp virágzó
bükkfák sárga porát.

Ahogy arcom mosom,
egy madárka a vállamra ül. Vizet akar.
Egy cseppel kínálom ujjamról.

 

 

Egy kis kémia alsósoknak

Há kettő ó

 

Két hidrogénatom unatkozva ücsörög egy szürke felhő sarkán.

- Valamit csinálni kellene, nem bírom ezt a lebegést – így az egyik

- Tériszonyom van – bugyborékol a másik.

- Nekem is.

- Nem kellene nekünk leesni? – szól az okosabbik.

- Felőlem, mehetünk.

 

Gyógyulás


A gyermek pici kezével megfogja apja széles tenyerét, és addig rángatja, amíg nem követi őt a szomszéd néni kerítésének tövéhez.
– Nézd, apa, beteg a kismadár!
– Semmi gond! – válaszolja a szülő. – Ne nyúlj hozzá! Gyere, szerezzünk neki ágyat és takarót!
Elmennek, egy fél óra múlva visszatalálnak egy papírdobozzal és egy kissé olajos törlőronggyal. Az apa óvatosan megfogja a madarat, de ügyel arra, hogy a bőre ne érjen hozzá, csak a textil; alaposan bebugyolálja, és óvatosan a dobozba teszi.
– Ne aggódj, csak egy kis pihenésre van szüksége, holnap reggel jobban lesz!
Másnap a gyermek korán felkel, és az apját szólogatja.

 

Leteszi a tollat

 

 

1.

 

Áttetsző, puha, gömbszerű lény.

Fényforrások sugárrohamát vissza se veri.

Hagyja, hogy átlyuggasd gondolataiddal.

Jelentésrétegekbe burkolózik, tart tőled,

elnyeli minden pillantásod.

 

Ez itt a fészke. Sárbevonatú,

hevenyészett rácsszerkezet.

Véletlenek sorozatának ismeretlen logikájú rendje.

Felkínáltatik, hogy önként, spontán bízhass benne.

S Te mindig megadod magad: hiszel engedelmesen.

Egymásra tél-túl merőleges vonalak tartják:

hajnali felriadásod utáni

első hirtelen fohászaid.

Óvatosan szólongatod:

mama, mátka, matéria, matrica, mátrix,

matróna, madár, madonna-maradék,

mag, magma, manna, Magyarország.

 

ajánlás

 

Uram nem ragaszkodom víg esztendőhöz

csak éppen tartsd őt távol a megvont határtól

tedd hogy még ne érje el

a védett kör

önnön tükörképe láttán nehogy megfusson

hátat tudjon fordítani legalább még egy évnyi időre

s hogy azután mennyivel többre tisztázhatjuk majd

ilyentájt

 

 

És ezt akkor most hogy?

 

 

Az irodaház fennhéjázó kivagyisággal illeszkedett, illetve éppen az, hogy egyáltalán nem illeszkedett az egyébként nyugodt, békés, kiegyensúlyozott, kicsit talán kétségtelenül lusta, már-már tunyának mondható, de feltétlen biztonságot nyújtó kisvárosi környezetbe.

 

Bárhonnan, bármelyik irányból érkezett az érdeklődő polgár a Fő úton, busszal, gyalog vagy kerékpáron, Suzukival vagy Mercedesszel, a közlekedési csomóponthoz közeledve, az úgy nevezett központban kikerülhetetlenül tornyosult eléje az új székház beléptető-rendszeres, zümmögő-liftes, légkondicionált, huszonegyedik századi csilivili épülete.

Mint egy hatalmas napóra mutatója, az árnyéka délutánra határozott vonallal osztotta két térfélre a szemközti járdán az oda kitelepült közkedvelt vendéglő-cukrászda asztalait: az árnyékban állókon párásfalú sörösüvegek, a napfényben ragyogókon maszatfátylas fagylaltkelyhek sorakoztak a fölöttük beletörődve ejtőző vendégek orra előtt.  

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal