VideóA Gallery FreylerArt videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
A mocskos folt (The Filthy Stain)
Gondold át az életet, mely szentség Amely törékeny és tiszta, éteri Óvatosan érintsd meg ujjaiddal Mintha kocka alakú tojás lenne Majd törd fel, hogy lásd hitvány kotyvalékát A mocskot, amit tartalmaz.
A ködös jövő előttünk jár; sietünk, Hogy utolérjük csúszós lépéseit De mindig késésben vagyunk; Ő már kicsomagolt, amikor megérkezünk; Lépéseit vizsgálgatja, Amelyeket maga után hagyott, A mocskot, amely körülveszi.
– Szia, Miki! Már ilyen korán? – Ki korán kel, aranyat nyer. – Ezt nem is tudtam… – Jó pap holtig tanul. – Értem, értem… de mintha… mintha valami „aranyat” említettél volna. Hol van? Meg mered mutatni? Most nem néz ide senki! – Aki mer, az nyer. – Oké, de mostanában ez már úgy van, hogy: „Aki NER, az nyer.” Mindent, gyakorlatilag… – Gyakorlat teszi a mestert.
psalmus 2022
a készülődés ahogyan valamit a beélesített rakéták európa széltében szívében az egyik majom a másik krokodil meg víziló a színfalak mögött a partján a szentek a patak fecseg megvadult intellektuelek dilettánsok jeltelenek diapsidák lebernyeg a szájpadláson kiváló ingerek a megfigyelő számára a modelljük szerint a mikéntség szerint 2 km átmérőjű tűzgömb
Gyerekként sokszor aludtam kint Pogányban, a nagyszüleimnél. Házuk a falu végén állt, tíz percre tőlük kezdődött az erdő, gyakran sétáltam arra papával. Ismerte a növényeket, állatokat, a nyomokból meg tudta mondani, őz vagy vaddisznó járt-e arra, esetleg róka vagy egyszerű házimacska. Persze papa nem mindig ért rá, tavasszal és nyáron lefoglalták a kerti munkák, késő ősz és tél volt a felfedezések ideje. A házban sem unatkoztam, mindig vittem magammal játékot otthonról, és a tévét is bekapcsolhattam. Szünidei matiné, Kölyökidő, Knight Rider. Bármit nézhettem, amikor nem valami dél-amerikai sorozatot adtak, mert abban az esetben az öregek kapát, kaszát eldobtak, nehogy lemaradjanak Leonszió, Fúzsenszió vagy Zsanuária legújabb kalandjáról. Nekik már akkor is számítottak a fekete életek.
holnaptól befogom a számat no meg a lovakat de már csak néhanap nincs hintó ami elé de van helyette kalap megemelem ha összeesküszik ellenem a félelem valamilyen nem látható lételemmel ha nem tudok már mit kezdeni a Frigyessel azt mondják a bűn isten akarata elleni cselekvés csak úgy tudom elviselni kiszolgáltatottságomat hogy istenszerűnek és alap nélkül is felelősnek képzelem magamat
Fel kell állnom, újra szeretnék írni hat meddő év után. Tenni a dolgomat, ahogy eddig. Fotózni indultam. Az egerészölyv ott volt a kanyarban álló kiszáradt fán. Három napja ott van, ahol én. Kettőnk között cinkosság, egymásra csodálkozás. Hátat fordít, nem fél tőlem. Tegnap azt mondtam neki, hogy szép vagy, senki nem értené, miért nem fotózlak le, te nagy madár. Élőnek akarlak érezni és nem egy képen merengeni. Az veszne el akkor, ami a legfontosabb. A lélek. Ellibben, köröz még párat. A horgásztótól visszarepül. Szállj madár!
csobban a teknős zafírkéken csillogó madársuhanás
.
A holdfény sejtelmesen világította meg a fiút. Kerek arc, kerek szem, tág pupilla. A nyirkos homok rátapadt csupasz lábfejére, megigézve szaladt a tenger felé. Csak akkor állt meg, amikor a víz már a térdét simogatta. Elővett egy kopottas könyvet, a borítón gyöngyszerű betűk domborodtak, vízcseppekre emlékeztették, legurultak a szélén, bele a kék mélységbe. Végigpörgette a sárgás lapokat, mézédes illat, öröm szivárgott hasába a lábán keresztül, bizsergett a gerincében, elöntötte a fejét, az elméjét. Írni kezdett, mesélt a szüleiről, testvéreiről, munkájáról, arról, hogy már találtak neki egy lányt, gyönyörű, vele egyidős, örülnie kéne. Amikor befejezte, kitépte a lapot, a lágy Zefír elfújta, Salacia könnyei eláztatták, lassan lefolytak róla a hullámos vonalak, hullámmá váltak, kecsesen repültek a horizont felett.
hetente kétszer dugni kell ...
Negyvennégy év eltelt
A nő a kórházi asztalon tűrte, hogy az orvos a hatalmas pocakján matat egy ultrahangos készülékkel, közben a hasa oldalát lopva simogatta. A férfi mosolyogva szorította felesége kezét. Önkéntelenül nevetni kezdtek, amikor az orvos odahívta a nővéreket, hogy induljanak a szülőszobába. Az ágyat tolni kezdték, a férfi loholt utána, de az egyik nővér megállította. – Maga most nem jöhet. – De, mehetek! – Kérem, maradjon itt! – Nem, nem érti! Nekem be szabad mennem. Apás szülés lesz. A nővér megállt, és lassabban kezdett magyarázni. – Higgye el, értem. De most kint kell maradnia. Mindent megteszünk, hogy megmentsük a babát. – Hogy… hogy érti, hogy megm… megments… hogy?
a hévtől mentünk poros úton
jobbra bokrok balra szántóföldek apu szólt figyelj a bokrokon tüskék hatalmasok
Nézi a kipakolt szobát, a kopott falakat, a pókhálós sarkokat. Egy pillanatra erőt vesz rajta a helyzetben rejlő ellentmondás. Tisztaszoba. Mégis itt a legporosabb minden, a levegő kellemetlen, dohos. A heverőket már kipakolták, az új tulajok nem tartanak igényt rá, a család nem tudja hová tenni, különben is öreg, rossz szagú bútorok, feleslegesek. A tükrös szekrény sorsa még kérdéses, de a benne lévő étkészleteken már megosztoztak. A két nagy, barna szekrény még úgy is uralja a szobát, hogy csak magukban állnak a fal mellett. Monolitikus, masszív tárolók, mélyükön egy egész élet emlékeivel. A férfi megborzong, eszébe jut, milyen ijesztő volt gyerekkorában belépni ide, úgy érezte, a szekrények elnyelik a fényt, magukba szívják a valóságot. Persze, már rég tudja, hogy nincs bennük semmi csoda, csak öreg kabátok, régi fényképek, nagyapja vörös csillagos kitüntetései, amiket a vasútnál kapott annak idején. Azért a munkáért, amit műszak után otthon végzett, vetésért, aratásért vagy a pince kiásásáért nem járt medál. Odalép az egyik szekrényhez. Ki kell pakolni, a vevőknek tetszik a régimódi stílus, ezek maradnak. Kinyitja az ajtót, elfintorodik. Kupac szemét, most mégis rámaradt a válogatás, mindkét öccse talált olyan kifogást, amivel megpattanhattak.
Szép vers Ágotának Igen, te kértél egy
Az iratcsomó még kárörömre is hajlamos. Évike hosszú haját kényesen ráteríti. (A távoli jövőben, amikor még repülőgépeket meg tankokat látott.) Odalép az ablakhoz, és kinéz a tölcsér alakú lyukon. Előnyöket akart a maga számára kiszimatolni. A bénító fájdalom belenyúlt a testébe. Gurgulázva szétterpesztett fülekkel szül. Embereket szül, torkon ragadják, negyvenezer ember üvölt, a tekintetük azt jelenti, hogy nem akarnak se látni, se hallani. Szállingóznak a kék-sárga levegődarabok, piros-fekete sapkák, fekete-sárga szétrágott szalvéták, vörös-zöld golyóstollak. Ekképp teszem a dolgomat, olajozottan nyikorgok, békacombot eszek, eszközt használ a természet, megvadít a fény, a kullancs bemászik a nyakamba. Fülel, őt akarja megjegyezni, (női fenekeket firkál), felugrik, és a labdát a hálóba dobja. Kőtömbökből formáztak, mondja, beletörődőm abba, hogy vagy, és nem akarok rajta változtatni. Megvadul, videót készít hosszú körmével, kibogozza a cipőpertlijét, a halottak lefeküdtek, mindenkit betakar az üvegszilánk.
Virágról, virágról!
zümmögnek esti hártyaszárnyak zajos csavargók ágyra járnak és lökdösődnek ha bárki lopna gondolhatunk fölmentő okokra ugyanúgy gyűlnek sokezer éve pokolra jutnak sohase révbe mindenki fázik te sem melegszel
komfortos cellákra épül a rendszer
A sógoromnak hiába mondtam, hogy készítse magát és Sárát a legrosszabbra, hiszen én jól értem a madarak röptét, tudtam, mit akarnak mondani. Nem mintha boszorkány lennék vagy vajmi vajákos, de elég fiatalon megtanultam olvasni a jeleket. A legtöbbet ősszel láttam a füstös, borongós ég alatt, amikor elköltöztek a gólyák és a gondoskodó villásfarkú fecskék. Elmenekültek a rothadás elől. Néha, rossz napjaimban árulóknak neveztem őket. Gyönyörű árulóknak. Mindenhová odapiszkítottak. Az eresz alá, háztetőkre, árok partjára, járdaszegélyre. Mennyit sikáltam a tornácot miattuk! Néha hólyagosra marta a kezem a hypós felmosóvíz, sértette a bőrömet a durva drótkefe, de egy idő után már fel se szisszentem, amikor pár csepp a piros véremből a vájlingba hullott. A mi portánkon mindennek, beleértve a tornácot, a járdaszegélyeket, tisztának kellett lennie, hiszen nem járhattunk madárürülékben. Bevallom, engem nem zavartak a fecskék. Szerettem nézni célegyenes, öntudatos röpülésüket, amiben volt valami finom melegség is egyben, ahogy fészket építettek, ahogy fiókáikat fáradhatatlanul etették. Az uram azon is csak mérgelődött, hogy miért pont a mi ereszünk alatt költenek a fecskék, én meg csendben - ellentétben számtalan asszonnyal - csak azért imádkoztam, hogy a mi kéményünkre soha de soha ne fészkeljen a gólya.
A környékbeli nagyokos lundák ismerhetik a menetrendet, mert jó húsz perccel a jelzőkürtszó előtt érkeznek a sziklaszirthez, tappancsaikon eltoporognak körben a vasbakokon, csőrsúlyos fejüket félrehajtják, s mintha csak a hullámtörőre fölcsapó habokra figyelnének, néznek
A patkány már évek óta egy régi, elhagyott szenespincében húzta meg magát. Mióta a négyemeletes ház lakói gázfűtésre tértek át, néhány kíváncsiskodó egérfiat leszámítva, nem háborgatta senki. Szeretett itt lakni. Megvolt a levegő kellő páratartalma, a félhomály, a doh kellemesen otthonos illata. Még egy férfitenyérnyi ablak is nyílt közvetlenül az aszfaltozott járda fölé. A patkány unalmas, nyári délutánokon órákig pislogott ki az utcára. A bepókhálósodott, homályos üvegen keresztül nézegette a járókelők lábán a cipőt, a szandált, a papucsot, a himbálódzó táskákat, nejlonszatyrokat meg más efféléket. Iskola után gyerekek jöttek ki focizni a keskeny zsákutcába, erre nem járt autó, se busz, se villamos, csak néhány erre lakó biciklivel. Ideális volt focipályának. Az agyonstrapált bőrlabda néha nekiütődött a pinceablaknak. Ilyenkor a patkány kissé hátrébb húzódott, de aztán folytatta a szemlélődést, hisz egy futballmeccs soha nem lehet unalmas.
Ősz lombja hull „A világ megóvása az erdőkkel kezdődik.'' Henry David Thoreau Beköszönt az ősz térdre hullnak a fák is barna avarba * száraz levelek keringenek a szélben nincs már kegyelem * búcsút intettek a nyárnak a szél fújta fák lombos ágak * didergő tél jön alvásra készül a táj hó leple alatt * hópelyhes télben új álmaikat szőve szunnyad a világ 
|
