VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Próbáltam nevetve, próbáltam utálva, voltam jég kezedbe’, voltam izzó láva, próbáltam szavakkal, próbáltam erővel, hittem hogy egy angyal hittem hogy menő kell, próbáltam illatot, próbáltam fényeket, hittem hogy elkapott, hittem hogy jó neked…
A föld, lapos hátú és tollas, illetve habos és áll a kapu alatt, tornyot épít. Hibás, illetve annak ellenkezője. A könyveket valahol a felhőben írják. A legmélyebb és a legbensőségesebb hely tele zsemleszínű boldogsággal. Zsóka belenyúl Józsikám bácsi szájába. A lábával. Ez a világűr háború. A kapu alatt lakók olyanok, mint a kozmosz pora. Lábbal hosszúra nyitja a száját. Fekete lyuk. A baktériumok szülőföldje. Jön az anyja, szabadon, munka nélkül, ingyen. Rövid ruhában, hosszú haja zavartalanul úszik. Józsikám bácsi sír, de nevet is. Egy kicsit így volt az őskorban, meg a korszellem meg az illetékesek. Hajlottan jár, kimászik a konyhaablakon. Használd ki, boldogan élek az emlékezetedben. Szüksége van, mert ő nem az, aki. Erre halad egy konvoj, egy tárgy, vagy mit tudom én, mondjuk egy űrállomás vagy egy lány, meg hozzá csatolva tankcsapda. Az kérdezi, erem-e gyűlölni azt, aki egész életemben elnyomott? Zsóka Józsikám nyakán ül és sír.
ugyan
a világ fixa ugyan meg persze idea is de nem az enyém nem az én világom nekem ez mint eszme téves sőt erősen rög az egész úgy ahogy van egy fantazmagória főorvosnő drága mit is kérdezett az előbb?
A város, ahol Ventília élt, nem volt nevezetes semmiről. A tengertől éppúgy sok napi járásra feküdt, mint a hegyektől, s a körülötte elterülő szántók és erdők, bár megteremték a magukét, nem biztosítottak különösebb gazdagságot művelőiknek. A környékbeliek számára ismeretlen maradt a túlzott jólét éppúgy, mint a kegyetlen nélkülözés. A folyton háborúzó nagyuraknak, akik nem sajnálták alattvalóik ezreinek életét pazarlón feláldozni azért, hogy birtokoljanak egy hegycsúcsra épített várat vagy egy biztonságos kikötőt, eszükbe sem jutott hadjáratot indítani egy efféle porfészekért.
Szitál a fény gubbadt tanyákon, A gémeskút halálra váltan Röppeni kész parányi lázak
Az irodában ide-oda rendezgetem a jegyzeteimet, háromszor kapcsolom be a projektort, mielőtt elkezdjük. A fal fehér, nem nézek az arcokra. A körmöm mellett felszakad a bőr, a másik kezemmel tépem le, miközben beszélek. Nem tudom, melyik mondatnál. A tarkómon csorog a veríték, a zakó eltakarja. A szünetben a kávé ráfolyik a cipőm orrára, letörlöm, nyoma marad. Még egy kör a tárgyalóban, feszült mosolyok, az órájukra néznek. Elköszönéskor megbotlik a nyelvem a viszlát-ban.
tizenkét hónapja bennem voltál ostoros sejtjeid átjutottak valahogy a gumin vagy nem is húztál nem emlékszem reggel megesküdtél éjjelre más lettem feltapadt a falra ő most mellbimbómra és rágja ahogy te tetted belülről kilenc hónapig tudom volt terved örökítésre csak miért bennem és hová tűntél
Szépek voltunk és okosak is, csillagszeműek, legkisebb királyfik és furfangos szolgalegények, egymás mámorától szelíden megrészegedve, s most mocskos kupecek kurkászó keze között nézhetjük, ámító jelenünk hogyan rongyosodik múlttá. Próbálunk örülni, mosolyogni, persze hogy, de egyre gyakrabban, egyre hangosabb sikkanással hasadnak meg a hatalmas, fölpúposodott vásznak körülöttünk, csak ideig-óráig győzik újrafoltozni a látszatot szakmányban szorgos díszletfestőink, darab ideig előbb csak lappadt vitorlaként lógva lebegnek, aztán szédülve zuhannak a zsinórpadlásból alá a mélybe,
Ez itt a pezsdülő erek kora! Faroljatok, ti rég elunt fagyok! Figyelj az őrtüzekre, cimbora, vigyék a hírt: a gondjaink nagyok!
Kaján a sors, reánk nevetve néz, alél a szó a parttalan vitán, de nyerni fog, ki áldozatra kész, magyar, vigyázz a messzi Hargitán!
" Csak Tőled vártam el, hogy ne alkudj soha, hogy büszke légy, s konok, ne okos ostoba".
/ Krassó György: Csak Tőled /
Az utca azóta örök legenda kerek asztal felett a fejünk összeért elmerült a fény ezüst glóriádban mikor odafordultál egy gyönyörű leányhoz a falakon plakátok, rajzok a padlón röplapok... Legközelebb a ravatalon láttalak újra.
Teltek az órák, nem kérdezett semmit. Tudta jól, hogy bármi is a cél, idővel meg fogja látni. Arra lett figyelmes, hogy a képernyőn az egyik fényes pont apránként egyre nagyobb lett. Egy kis, vöröses folt kezdett kialakulni. Közben ettek, ittak, ahogy emberi lényeknek muszáj időnként. Az órák teltek, a vörös folt egyre nagyobb lett, kezdte kitölteni a képernyőt, és mellette látható volt egy másik, alig kivehető gömb. A vörös törpecsillag és a körülötte keringő bolygó közötti arány merőben más volt a mi Napunk és a Föld közöttihez képest. Az embernek valamelyest az az érzése támadt, hogy ennek a kettőnek talán nem is szabadna egyben maradnia. Akármit is sugallt ez az optikai csalódás, a tény az tény maradt: Ez bizony egy másik naprendszer. A legjobb tudása szerint a mi naprendszerünkhöz mérve a legközelebbi csillag is több mint négy fényévre helyezkedik el, és volt egy megérzése, hogy amit a képernyőn lát, az nem a legközelebbi csillag. Meg egyébként is, ha egy űrhajó átmegy egy ennyire furcsa és bizarr anomálián, az képtelenség, hogy pusztán a legközelebbi naprendszerhez vinné.
Ivan Iljics Golovin törvényszéki bíró felmászott a szobalétrán, hogy új lakásának új ablakán megigazítsa az új függönyt. Amikor a létra legmagasabb fokára ért és egy pillanatra az új kilátásban gyönyörködött, megingott alatta a létra, és Ivan Iljics Golovin belátta, hogy nincs tovább. Nem tudott megkapaszkodni az új karnisban egyetlen ujjával sem, a létra villámgyorsan eldőlt és Ivan Iljics Golovin rázuhant az új zongorára. Ettől kezdve új élet várt rá. Emberekkel előfordul, hogy hosszú ideig tartó szenvedés egyetlen megrázó esemény hatására pillanatok alatt elmúlik. Ez történt Ivan Iljics Golovinnal is, hisz valaha ő is beletartozott az Ember kategóriába. – Ez az! – csillant fel Ivan Iljics Golovin szeme.
Életet álmodok,
egészséges vagy beteg madárként tartották a fenyők nem suttognak igazán elaludni (AMENNYIBEN) megállít talán egy szobor madár csőre dülöngélő még egészséges kószál a hajában erdőben kukac pondró báb a hajadban az összecsomósodott ember a semleges karikák mint a komoly láb rúg gyűrűs ujj kéz viselkedik a fegyver csövén kapkod a zene (gázkamrában) énekelnek égő szem a halál kedvéért eszelősen a feje felett egy kis szél az asztalon pálcikaember tűz pattog a csontjaidban hajnali zene felvilágosult tekintély humanizmus eredményük tőkehal karmája szállj mint a cérna lyukas kutyák csaholnak ez a legnyilvánvalóbb kinyújtott nyelvvel mint a matematikai zsenik kóvályognak k(t)opognak a falon az előcsarnokban (galopp) a mennybe jutásért lányok hűs combját ölelte melegszik forrók a fák zanzásított bacilusok ba(l)j ha megerőszakolnak egyáltalán súg(j) a fülébe zavartan (a) Nem tettem, mondom pedig igazán szerettem volna.
Szellőm, tavaszi álmom vagy, széles vizeken szállnom hagy csönded, keneget szép mézzel. Oly jó, ahogyan rám nézel.
Hangod szívemen húrt rezget. Álmos dalaink új kezdet minden csivites hajnalban, úgy is, ha sötét, és baj van.
Fény vagy toluló árnyékon, olvassz jegemen, már vékony, jöttöd fagyokat old bennem, megtart a való életben.
Látod, veled itt minden szép, asztal, terítő, párnák, szék, itt vagy, s a világ fel nem dől, egy szál szerelem lelkemből.
Most pedig felolvasok nektek egy levelet, jelentette ki Ferenczes Ottokárné dr., azaz Klára néni, az osztályfőnökünk. A doktort szándékosan biggyesztette a neve mögé, hogy világosan kiderüljön, ő maga a cím birtokosa, nem pedig a férje. Mindez réges-régen történt, 1967-ben, egy másik világban, amikor mindig sütött a nap, hódító útjára indult a miniszoknya, Dunát lehetett rekeszteni hosszú hajú fiúkkal, és a Beatlest meg a Rolling Stonest is mindenki ismerte már. Emlékszem, amikor az osztályunk megnyerte a gimnáziumi papírgyűjtő versenyt, jutalmul nyaralhattunk pár napot a balatoni táborban. Ott aztán minden este hullarészeg volt a gyerekek fele, miközben Ferenczes Ottokárné dr. lefeküdt aludni, vagy ha nem is aludt, a szobájából soha nem került elő. Azt is fel tudom idézni, ahogy érettségi előtt, egy kiránduláson egyikünk pálinkát rendel a vendéglőben, és noha Klára néni szemöldöke felszalad meglepetésében, egyetlen szót sem szól.
Mese magasában
Hirtelen támadt szél hozza mese magasában kavarog az arca téli csillagok szikrázzák nevét kihűlőben a régi szenvedély.
Figyelem e furcsa létezésben hiába hordott össze hetet-havat, szavain elevenen piroslik a véres nyomdafesték.
Ebéd után volt. A levegőben még ott állt a zsír szaga. Töröltem a pultot, lassan, mintha le lehetne mosni róla a nap fáradtságát. Egy öreg gazda lépett be. Zöld munkásruha. Földes cipő. A szemében valami fáradt óvatosság. – Van még menü? Bólintottam. Levest kért, meg a mai húsból egy szeletet. Amikor letettem elé, úgy nézett rám, mintha bocsánatot kéne kérnie azért is, hogy kanalaz.
az örök átmenet útján tartok egy másik átmenet felé. Köztes időket élünk mind,
a sár már bőrünkbe itta magát, egyedül ez nem szűnik, de szűnik a csend, a lárma, a remény és minden,
amiről álmodni érdemes. Ezen a vidéken álmodni is tanulni kell, és közben szokni
a földes ízeket. Mert ez itt az örök átmenet, mely a földhöz fűzi szívemet.
Csöpp öröm Aprócska bűbáj, csöpp öröm, A lonc tövében éldegél, Tavaszt hozó e kis csoda,
|
