Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

meditálva Kvannon lepecsételt szobra ölében

 

 

Mikor a költő fölmegy a hegyre, pontosabban:

amikor elhatározza, hogy fölmegy a hegyre,

egyszeriben minden lépése könnyebbé válik, szinte szökken,

s gyöngykagylót feszítőn hasít szemébe az igéző rózsás hajnal.

 

Mint egy életre szabadító, jó éjszakai alvás

a kiterjedés nélküli, párálló sivatagban,

vagy akár nyirkos téli éjszakán, amikor mégis

elég meleged van a pihetollal tömött tibeti hálózsákban,

akkortól kezdve a süketítő csöndben jól hallod füledben

saját véred ütemét doboló verőered lüktetését

a bölcsesség gyémántjának titokzatos zúgásával elkeveredve.

 

Könyökével rátérdelt a vászonra, és hosszan nézett maga elé. Ezernyi vázlatot készített már, de félredobta az ötleteket. Nem adták vissza a szándékot, hogy megalkossa a legszebb nő portréját. A modellel nem volt semmi baj. A tökéletes arcvonások, a női szépség arányai jellemezték ezt az arcot, de hiányzott a fény, a szeme csillogása, a tekintet vonzása egyik kísérletét sem jellemezte.

Rá akart gyújtani. Nem volt cigarettája. Visszament a műhelybe, és kikutatta a fiókokat. Rengeteg használt festék, beszáradt tubus figyelmeztette, ideje takarítani, helyet adni az újnak, a friss palettának. Régebben, sokszor készített vázlatokat ceruzával, és elképzelte a színeket. Amikor a kidolgozásra került a sor, pontosan emlékezett rá, milyen színharmóniát őrzött meg az emlékezetében. Újabban, színes pasztellekkel dolgozott. Gyakran maradt vázlat szinten a rajz, de a szemek mindig kidolgozásra kerültek. Soha nem hagyott egyetlen vázlatot sem a szemek kidolgozása nélkül.

 

Úgy gondolom

 

Úgy gondolom hogy

nem meghalunk hanem

élve jutunk majd a

„mennyekbe” ahol

a szél – a szemtelen

bolond szél – meglebbenti

szoknyádat s te vissza-

visszafogod mert csakis

nekem mutatod meg

térdedet ágyékod s

hajlataid ott-ott a milliók

közt is örök szerelemben.

 

 

 

 

Mint aki temetésről temetésre megy,
hagytalak magadra,
eltelt több mint négy év,
lett még két gyönyörű gyerekünk, 
mert már nem, nem bírtam tovább a csendes 
napról napra, hónapról hónapra gyilkoló nyomort,
s ott a malac ólban kértem az Istent, 
adjon tíz évet Angliában,
hogy megváltoztathassam az életünket,
cserébe, hogy utána csak azt tegyem, amit neki kell, 
de nap mint nap eszembe jut, 
hogy Veronikával egy csomag ropiért,
ő a boltban s te otthon, zokogtatok.

 

 

A pályaudvarról hömpölygő utasok húzzák, ráncigálják maguk után bőröndjeiket, nagyot zökken egyik-másik a silány aszfalton. Szemben deszkafal takarja a négyes metró építkezését. A mély munkagödörből úgy emelkedik ki egy hatalmas sárga daru, mint állatkerti ketrecéből a zsiráf. Hosszú nyaka égig érő létraként nyúlik a felhők fölé, hogy boldog vastraverzek, betonelemek liftezzenek rajta kedvükre ég és föld között.

A palánkon embermagasságban kerekre fűrészelt lyukak és gyerekekből, felnőttekből álló, ráfestett figurák. A leskelődő tömeg odavonzza a bámészkodókat. Lélektani hatás. Biztos van mit nézni, ha ennyien tolonganak a palánknál. A kukucskálásra ingerlő figurák megteszik hatásukat, feljogosítanak a csatlakozásra. Most is, mint mindig, megbízhatóan működik a tömegpszichózis.

 

(I)



A peronon történt – A fiatalember odalépett a barátnőjéhez, és gondolkodás nélkül szájon törölte, „A kurva anyád!”, kiáltotta – A nő megtántorodott az ütéstől, de semmit se szólt, a karjában tartott kislány viszont azonnal felsírt – A következő pofon után mindketten elvesztették egyensúlyukat, és a földre estek – Az állomásra begördülő szerelvény elnyomta a fiatalember ordibálását – A le- és felszálló utasok közül senki sem mert közbeavatkozni – Miután a HÉV kigördült az állomásról, a fiatalember átsétált az út túloldalára, és megállt a szemközti trafik bejárata előtt – A barátnője és kislánya alig bírt föltápászkodni a földről – A nő végül sietős mozdulatokkal letörölte a nadrágját, megigazította a lánya fölsőjét, és a kabátjából előhalászott zsebkendővel törölgetni kezdte vérző orrát –

 

Bajaim az idillel

Mikor a konyhaasztalnál olvas, 
miközben répát pucolok, 
mikor álmomban a kezem megszorítja, 
mikor azt mondja a telefonba, 
hirtelen váltással, 
hogy nem, nem hagylak szarban, 
mikor mézszínű fény 
és magzatvíz áramok, 
mikor szeretetünk csupaszon, 
jóságunk felfakadva, 
akkor úgy szeretném, ha újra 
rám vágná az ajtót, 
és csak lebaszná a szatyrot, 
ha elege lenne belőlem, 
és alig várná, hogy lelépjen, 
ha még úgy tékozolnánk egymást, 
mint akik halhatatlanok. 

 

Az öreg Bárány Dánielhez, aki Bakos nagyközség fodrászdinasztiájának legismertebb alakja volt, többszörösen kötődtem. Már apja, nagybátyja, fia, unokaöccse hajszobrászként tengette életét, így alig akadt bakosi polgár, köztük családom tagjai, kiknek ne Bárány gondozta volna bozontosát, a nők hajfonataiban ne rejtette volna el a Duna hullámzását, a kanyargó szelet.

Nem is volt konkurenciája a Bárány Hairdresser Companynak, a két üzletükön kívül egy-két idegen fodrászat csak a jó illem miatt létezett.

Második kötődésem: anyámnak udvarolt fiatalkorában, amit soha nem mulasztott el megemlíteni, mikor az olló-fésű satujában volt a fejem, csattogtak a szerszámok, pergett az öreg nyelve, ruganyosan táncolt körülöttem, akár egy dervis. Adomázott, milyen köröket róttak anyámmal a Béke Szálló Táncterében, ahol egy alkalommal látta a háborúból féllábbal hazajövő nagybátyámat is táncolni az asztalon.

 

 

Egyszer felmorajlik a csend

és zsebre gyűröd ezt a didergő éjszakát.

Felébredsz megíratlan versek között,

ahol tökéletlenséged része az egésznek.

A térdedben rogyadozó otthontalanság

billenőformaként erősít a tartalomra,

 

A túloldalon állt. Ő volt az ellenségem. Az ellenségem volt, mert a túloldalon állt. Nem ismertem őt, nem tudtam, mi a politikai nézete, vagy a vallása; sőt, azt sem tudtam, mi a kedvenc filmje, hogyan szerette a rántottát, vagy hogy volt-e testvére; csak néztem rá izzó szemekkel. Pásztázta szemével leendő áldozatait, de amikor hozzám ért, észrevette, hogy őt szugerálom. Megállt rajtam a tekintete. Hiába volt megannyi ember körülöttünk, onnantól kezdve csak ketten voltunk: Ő meg én. A szívem lassabban kezdett verni. Éreztem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Arra készülök, amit tennem kell. Ahogy a párbaj egyre biztosabbá vált, nem izgatottabb lettem, hanem egyre nagyobb nyugalommal vártam azt, aminek meg kell történnie. Türelmesen kivártuk.

 



 



Pejoratív parfüm

Lágy szellő és kék selyem



 

A liliom agresszív szirmai

Éj ízű teába áztatva

A vér illatára emlékeztetnek

Íróasztalon egy gyanta

A piperepolc színváltós angyala

A hónaljában méhecske alszik

Álmában frézia a sminkje

A hűtőszekrényben egy meghámozott banánra

Fonódott a levendula szára

Jégcsap csókolja érdesre

 



Mindennap eszünkbe jusson



Mindennap eszünkbe jusson, hogy csak addig érünk valamit,

amíg a szülők élnek, amíg a küszöbök,

amelyeket úgy szerettek a hangyák,

de már csak visszagondolunk a házra, régebbi álmainkra,

az ablakok összeszegezett deszkáira és a résekre,

nehéz fejjel s még nehezebb szívvel az ól kukoricaszár falára,

a meghalt istenekre, akik friss vizet húztak reggelente,

szakálluk a vödörbe lógott, s pattogott ujjaik alatt a lánc,

vizes kefével simították a hajukat mise előtt,

 

Ült a fotelben. Csendben nézte, ahogy a füst szállingózik a szobában. Talán szégyellte magát. Hiszen évtizedekig jóban volt Árpival. Most meg, mert véletlenül hullarészegre itta magát a temetés napján, haragszik rá a felesége.

Már félt az ajtónyitástól. Gabriella Máriával beszélgetett ez idő tájt az arborétumban, leégetve férjét. Mert nagyon dühös volt rá.

Aztán Sanyi kiment a konyhába, s megivott egy kis feles rumot. Épp enni kezdene, amikor Gabriella ajtót nyit.

 

Keretbe zárt utak

 

mottó: „viga vendel, a halacska bocsánatos élete”


aug. 20 utáni második nap.
kánikula még mindig, és
esik.
nincs semmi kedvem hozzá, de mégis kimegyek.
muszáj, 
fel kell adnom egy halom határidős csekket.
lejárt hatáidősek persze.
mint én is,
és mindenki, akit ismerek a környékünkön.
rég lefagyott terep ez,

 

Szabadon foglak

Kiért sírtam a Keletitől a Déliig?
Érte vagy magamért?

Hiába rejtettem
arcom a tenyerembe,
kifolyt belőle, mint a
képmása szememből.
Ezüstváladék szivárgott
ujjaim közén és virágba
borult bennem a fejfájás.

 

A Föld tehát, nem gömbölyű, punktum!

És mégis mozog…

Már hogy is mozogna?

Galilei mondta.

Galilei?

Azt mondta: És mégis mozog a föld!

Egy tudománytalan, minden gondolatot nélkülöző, lapos elmélet az övé. Egyszerű bűvészet, semmi művészet. Hiába, egy kóklertől ennyi telik.

De, Mester, nem az Ön elmélete a híres lapos-elmélet? Miszerint…?

Az más! Hiszen, hogyan is mozoghat a föld, amikor lapos?

És a Nap?

Mi az, hogy a „Nap”? Nap nincs, és nem is volt.

 

Egész nap egy könyvvel ültél,

pokróc vackon

pedig akkor nem is volt tél.

Én el akartam mondani

de este lett, aztán éjfél.

Egész nap a konyha látott,

húst sütöttél,

vártam jöjjél, ne csak állj ott

Én el akartam mondani,

de más lettél, elcsigázott.

Egész nap egy orvos vizsgált,

 

Már harminc éve éltek együtt, és hat éve nem szeretkeztek. A férfinak nem is hiányzott, abban a korban volt, amikor már nem hiányzik az ilyesmi. Próbálkozott eleinte, többször is. Mindig elhúzódtak tőle, még csak egy ölelésre sem telt a kapcsolatból. Aztán, elmaradt az is. Nem ragaszkodott a nő öleléséhez többé, de nagyon kíváncsi lett volna arra, hogy mi az oka felesége távoltartásának, de nem az a típus, aki nyomozásba kezd. Értelmetlennek tartotta, úgysem változtat semmin. Ő biztosan nem fog változni. Már nem is érzett vágyat, nem volt igénye kapcsolatokra sem. Élt, vegetált. Megadta magát a sorsnak, és várt a végső visszaszámlálásra. Nem jó ez így. Időnként kitört a keretei közül. Senki nem korlátozta semmiben, az életfilozófia, amit vallott, az jelentette a falakat, az egyre szűkebb teret, amelyet a falak körül határoltak. És egy napon, egy teljesen közönséges hétköznapon, megmozdult a lelkében valami. Talán az illatok, a friss hó, a karácsonyi készülődés tette, de ébredezni kezdett benne az öntudat.

 

Kávézaccról kávézaccra,

Mint akit nem fedeztek fel a Beach-en.

Csúnya, értelmetlen halálod lesz.

Belakott (berakott) valóság,

Amit aztán fénymázzal von be

Valami

Realitáson túli, túlvilágon inneni.

Fegyelmezett áruló, aki vagy,

S úgy csinálsz,

Mintha mások ezt

Nem tudnák rólad.

(De tudják.)

 

Nem csélcsap városi kalandor,

olyan maradós, lombosodó fajta.

Nem látom rajta, hogy kétség gyötörné,

bú nem feketíti, bánat nem falja,

teszi a dolgát, mintha csak történne vele,

a jelenre alig figyel, a jövő foglalkoztatja,

a hajtó, a növő, az érő, a termő –

gyökere annyi épp, mint a lombja.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal