Szinte már hiányzik! Egész megszerettem. Így messziről egészen lenyűgöz. Lenyűgöz a közönségessége. Már majdnem az én illatom. Már majdnem az én barátnőm.
A lakberendező kiváló ízlése szerint tervezett hálószobában félhomály volt. A franciaágynak csak a fél oldaláról nyúlt fel egy terpeszkedő fénysáv a selyemtapétára. A túloldali faragott éjjeliszekrényen a sötét olvasólámpa úgy gubbasztott a nagy csendben, mint egy alvó gomba.
A viaszosvászon abroszon foszló borítójú biblia fekszik. Szövete egészen hasonló színű, mint a szvetter ujja, melyből egy csontos, apró kéz nyúl érte. Kati néni két hét óta sokadszorra veszi ki belőle a borítékot, amely a fia levelét rejti. Vastag szemüvegével közel hajol, újra és újra megnézegeti a furcsa holland bélyeget. Koronás, csipkeruhás hercegnőt ábrázol. Szép, előkelő fejtartású, büszke hercegnőt. Azt nem tudja, hogy történelmi személy-e, de inkább ma élőnek képzeli. A bélyegző hullámos, nem olyan kör alakú, mint a miénk. A boríték is különleges, ráncos keze végigsimít a bordás papíron. Leteszi az okulárét, maga elé mered. Hát hazajönnek! Az abrosz kockáin évek sorakoznak, számolgatja, hány éve is, hogy elment a gyerek. A menyével nem találkozott eddig, és csak fényképről ismeri a kisunokáját is. Évente egy-két levél, bennük családi fotók, a kicsi a négyet is betöltötte már.
„A sötétség nem alkuszik: sötét akar maradni” (Kornis Mihály)
Felnyúlt a polcra a kinyitva letett könyvéért, és azon tűnődött, hogy hol is tartott, mit is olvasott tegnap, mielőtt kiesett a kezéből. Ez nem jutott eszébe, viszont észrevette, hogy a polc sarkában egy apró keresztes pók üldögél. Szokatlanul kicsi volt. Barna hátán hibátlan minta. Nézegette a pókot: elég nyugton van, most lehetne alaposabban megvizsgálni egy nagyítóval. Felkelt. Köntösbe se bújt, ment az íróasztalához a nagyítóért, amit egyébként a bélyeggyűjteménye rendezéséhez szokott használni. Vitte az ágyba, hasra feküdt vele, tanulmányozni kezdte a pókot. Közben azért odakészítette a papucsát, hogy agyoncsapja, ha esetleg el akarna szaladni.
Az ajtók záródnak. Beszakadt körmökre aggatott nejlonszatyor csusszan be, nagyot taszít a kismamán, könyökkel túrja szét az ülésen a szürke kosztümöt és a piros minit, majd lezuttyan egy aktatáska képébe nyögve. Amott füldugó terpeszkedik, odébb retikül szorong, és a szélesre tárt reklámújságnak is alig jut hely.
Most beteg vagyok, agygörcseim csombékjait kibogozni nem tudom, de szemem megvirrad; megkeresni tenyeremen a tűz-megtermékenyülését, agyvelőm rakoncátlan-molekuláit, lábaimban a csontokat, kísérleteimből életet dalolok az anyaghoz, fülemet kifeszítem a felhőkig; a világ törvényeiért hallgatózni, suttogásiból megépítem hangszálaim zsongását, a bolygók segítségére sietek, ha törvényeik megpattannak, majd én eltartom őket a magasban, veszek nekik mágneses erővonzást, majd én forgatom gyermekkorom körhintáin, s hím-anyasággal törvényeiket újra szülöm, de félek, hogy magam ellen szaporítom őket,
Jaj anyám, álmaid verekednek arcodon, szemed sugárutjait lerombolni- - miért tépelődsz a konyha-szegénység káposztaizével? - csak a tányér-éhínség maradt?! a holnapot krajcározó fillérek miért száműzték kedvesen-kanalazó kezed?
Most már biztos, hogy van Isten, erdők lángolnak a radiátorban, óceánok apálya szomorodik a fürdőkád szélén, és belőlem is szebb ember bámulja a mázsás, a pupillákat nyomasztó, a passzív kavicsokat az öregek szemén.
Hát indít, taszít levegőt, a tüdő, szusszant ajkamig vért és ujjamhoz szédít verseket, ha hőköl a lap fehér hasa akkor is, mert élni kell itt, túlélni apró kavicsait a szónak, gyáva igazát a csontnak,
A zúgó díszizmúak jajgatására kinyíló öled, függönye eltakar, fényvédetten dűlök az elektromos mezőre, s megölve a lepkék sárga seregét, gyűjtöm langyos hasamon, ha hiány ajkamon az asszony tiszta nyelve, ehetnék is most már egy keveset, de a csók ökumenikus,
Megyek hát a megrokkanásig, meddő férfitestemben maréknyi csontvázzal, és meg-meggyengülő izomzattal felcipelem az életet egész a Napig - mert mi is ide tartozunk Magyarország kövei mögé, a gyermekhalállal összeterelgetett anyák itt daloltak torkunkba bánatot: messze énekelni.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
