A bordáim üres csövek, és én nem merek előrehajolni, félek beszakadnak, belecsuklok a nyári délutánba, magához szív ez a gyulladt vörös beton, magához forraszt a járda, és a fejem, napszítta keselyűfej, forog, néz jobbra-balra, téged keres, te nyers, ártatlan dög, téged akar mosdatlanul is a farkam, vörösen-feketén lyuggatja át az eget. S ha rettegek, azt a sötétséget akarom, ami az ég mögött van. Ami a szádban. Rúzsos, tömény, kíváncsi, beteg. Beleejtem a szívemet, zuhanjon a torkodon át.
Itt szárítkozik dombok lázas bőrén, az eső utáni erdő vénasszony szőre s ha szédíti álmát, a bokrok szoknyái mögé dugdosott ember, szája sarkáról elkanyarodik a fölébredt pete kék legye, s bogarak tömege
Iboly még emlékezett a faluszéli telepre. Az odavezető úton gyakran megállt, s nézegette arcát a gödrökben megülő esővízben. Amikor a szél megbillentette a képet, egy fűcsomóval még jobban összekócolta, és futott a másik gödörhöz. Már kislányként is félt a kutyáktól, ha orrukkal a küszöböt vagy az öregek által szívesebben lakott sátor bejáratát túrták, ilyenkor meghalt valaki a rokonságból. Ha zavaros vízről álmodott, anyja gyorsan letisztította arcát havibajos asszonynak a vizeletével, nehogy himlős legyen. Bizonyos álmokat nem volt szabad kimondani gyerekek és viselős asszonyok előtt, végképp nem, ha a várandós asszonynak égett a hasa, mert a születendő kislányon a rossz asszony jelét hagyta volna.
mint lágy beton mit éppen öntenek goromba zajjal gyűrődök ma szét alattam űr fölöttem lassú hengerek kék égbe préselt bamba törmelék csak szürke vér mi megköt és világít s egy tévedés hogy minden út merev sötét sugár s hogy benne állsz bokáig gyónni akarsz de régen nincs kinek
Belázasodtál fiam, többet ne gyere temetésre Isten minden temetésen ott guggol, és mások halálával üzeni a te halálodat, bátyád amikor összeesett, s tenyere medréből kigördült az élet, mint a füvek közt elguritott narancs. Isten az ő fülébe suttogott, mégis te hallgatóztál.
Didajka, szép, formás arcú lány volt. Már ebből lehetett sejteni, hogy felnőtt nőként nem fog örökké a telepen élni. A falusi rendezvényekre rendszeresen lejárt, s vagyonos parasztgyerekekkel kísértette magát haza. Anyja dicsekvően kiállt az útra és házukig, méltósággal sétált reménységével. A többi lány igyekezett példát venni Didajka viselkedéséről, de vastag orruk, duzzadt fekete lila szájuk, babrálgatással telezsúfolt fekete combjuk, ázott fűszagú hasuk ezt nem tették lehetővé. Didajka világos bőre, vékony szája, keskeny arcéle, már-már szőke haja anyját arra ösztönözte, hogy a város bentlakásos iskolába írassa.
Ezen az őszön szinte soha nem én voltam az első, valaki mindig volt már a Keretben, amikor megérkeztem. Nem gond. Amióta nincs kanapé a galérián, nincs is miért sietni, aggodalmas tekintettel nézni fölfelé, vajon elfoglalták-e a legjobb helyet, és ha igen, ki volt az, leülhetek-e mellé. Ezeket az aggodalmas-reménykedő tekinteteket számtalanszor láttam kihunyni annak idején a másik oldalról, én, a nyitáskor az ajtóban toporgó, idejekorán kanapét foglaló, notórius első vendég.
Karola nálam aludt. H. lepasszolta Z.-nek, aki viszont magával hozta a Klubba, és letette mellém a kanapéra. Ám, mielőtt Karola „beleegyezett” volna, hogy nálam aludjék, megkérdezte, vajon úriember tudok-e maradni EBBEN a helyzetben? Mielőtt ezt megkérdezte, háromszor hányt a vécében. Mielőtt háromszor hányt a vécében, hosszan zokogott a vállamon.
Nem tudom a férfi nevét. Abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy néhány évvel idősebb nálam. Margit és én, ha olykor szóba kerül közöttünk, csak így beszélünk róla: az üveges.
– Meguntam az életet, Vendelin – felelte a hajós a kopasz, vörös képű sváb kocsmárosnak.
– De egyszer azt méltóztatott mondani, hogy a nőkért érdemes élni, csakis őértük…
– Éppen ez az, Vendelin, néha előfordul, hogy még őértük sem érdemes. Ezért fogok most pihenni egy kicsit a nirvánában vagy a halálban, ha ezt jobban érti, Vendelinkém, aztán majd megint jön egy író, aki föltámaszt saját képére és hasonlatosságára. Csak nehogy valami jellemtelen fráter legyen, mert a következő életemben nem szeretnék rossz ember lenni… De hát, sajna, nem én határozom meg, ki támasszon föl… az élet, a halál és a föltámadás egy nagy kaland, Vendelin, nincs minden adu a kezünkben, igaz?
– Nem tudom, nagyságos úr, engemet még nem támasztott föl senki, legalábbis nem tudok róla, én ilyen magas dolgokhoz nem értek, csak a borhoz, inkább azt tessék mondani, milyen bort hozzak az utolsó vacsorához.
– Herr General, hoznék egy kis nyugtató teát, amit az orvos javasolt… – Hagyd a teát, Franz – mondta színtelen hangon a birodalmi gróf a dunyha alól –, inkább bontsd föl azt a palack tokajit, amit Mária Teréziától kaptam ajándékba a berlini huszárcsíny után. Akkor még boldog voltam… Talán annak a bornak a lelke átköltözik belém, és kissé felvidít… – Parancsára, Herr General! – csapta össze óvatosan a sarkát az alsó-ausztriai tisztiszolga, és kiment intézkedni. Az ajtót is halkan tette be maga után, Hadik tábornok mindenkit utasított a házban, hogy ne zajongjanak, nem bírja a füle az erős hangokat… „Annyi ágyúszót hallottam, hogy más már rég belesüketült volna, most meg egy csapódó ajtó is mintha beszakítaná a dobhártyámat” – gondolta, és nagy nehezen előbújt a zajok elleni fedezékéből, a felesége által küldött futaki libapehely-dunyha alól, feltolta elnehezült testét, félig ülő helyzetbe nyomta föl magát, s várta a mézsárga nedűt.
Hajnal Pál egy kis kövér, szürke hasú felhő peremén ült, és saját temetésének előkészületeit figyelte. Szánalmasan kevesen jelentek meg végső búcsúztatásán: egyetlen fia, a menye, az unokája meg néhány – egészen pontosan három – falujabeli, aki vette magának a fáradságot, és télvíz idején is hajlandó volt felutazni a fővárosba. A hegyoldalban elterülő, városrésznyi sírkert kisebbik, kevésbé finom ravatalozójában gyűlt össze a gyülekezetnek nemigen nevezhető hat ember.
Szentül meg volt győződve róla, hogy ezúttal csúnya tréfát űznek vele. A borongós novemberi hangulat, az ólmos szürke alkonyég, a kopár faágak, a még friss, ám jeges avar, a sok piros egyenmécses, legkivált pedig a rengeteg ember a temetőben arra a következtetésre juttatta, hogy írója ezúttal épp halottak napján támasztotta fel. Eddig egyetlen tollforgató sem hozta még ilyen kellemetlen helyzetbe. Volt már, hogy a Szalai Gergely nevezetű írópalánta egy óbudai építési gödörben keltette életre, mert a történet szerint a Kerék vendéglőben, egy nőért vívott csetepatéban leszúrták, majd gyilkosai egy gödörbe dobták; volt, hogy egy nagy temető családi kriptájában támasztotta fel a Magyar Írószövetség prózai szakosztályvezetője, és mint közkedvelt irodalmi alakot azonnal görögországi nyaralásra vitte, és tejben-vajban, legfőképp pedig recinában fürösztötte Szantorini szigetén; és akadt olyan eset is, hogy ugyanígy, temetőben ébredt öröknek vélt álmából, de nem ilyen sűrű emberrengetegben, hanem egy békés, csöndes sírkertben, ahol kedvére merenghetett az élők fölösleges nyüzsgölődésén, és a nyitva felejtett ajtajú kriptákban kedvére borogathatta ki koporsóikból az életről álmodozó női halottakat, hogy tisztességtelen ajánlatot tegyen nekik, vagy gyűjtögethetett a mohos, kőmolyrágta sírkövek között nyugtató füveket, amiket a koporsója alatt préselt, hogy ha lehetősége nyílik rá, teát főzzön belőlük – nyugtatni a nők emlékeitől zaklatott idegeit.
Az avultat le kell bontani. Méné tekel. Spandora szelencéje nyitva, benne az univerzum verzál titka, ott a levegő sűrű vagy ritka, attól függ, mélyére nézel, vagy magaslatára hágsz, hiába lennél tele pénzzel, hiába őrláng, elmeparázs, hol a verset megsütnéd: az idő, az az idő eltűnt rég.
A Fiumei úton laksz, és már előre rettegsz a halottak napjától. Nem épp attól, hogy az ünnepeltek kikelnek a sírjukból, és elindulnak kísérteni, mondjuk, pont hozzád, hanem mert hiába a Budapesti Temetkezési Intézet minden igyekezete, hogy elterelje a fanatikus autózókat a gépesített sírlátogatástól, ezen a hétvégén biztos, hogy a sírkertben s a temető környékén is dugó lesz, ahogy tavaly vagy tavalyelőtt. Aztán arra gondolsz, az idén te is ellátogatsz a parcellákhoz, noha nincsenek is halottaid – legalábbis nem tudsz róluk –, csak egy kutya múlt ki melletted, de annak már három éve. Próbálsz alkalmas halottakat képzelni magadnak: író vagy, tehát elvileg nem okoz gondot, hogy a valóságteremtést a fantáziádra bízd.
Tizenhárom hónapja már, hogy egy madár holtan talál. Beszáll hozzám napról napra, s lehullt fejem holtan kapja. Élesztene, riadt szemét rám emeli, élek-e még. És a remény olyan kemény, el ne hagyjon: visszatartja.
úgy lenne jó néha visszajárni ahogy anyáink tették régen mikor vacsoraillat bolyongott szűk kis konyhák akolmelegében izzadó tenyérrel megérkezve telihold kísérte révületben emlékszem hogy reccsen a burkom
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
