Keresés a honlapon:

Simon Adri: Temetetlen árnyak

 

A Fiumei úton laksz, és már előre rettegsz a halottak napjától. Nem épp attól, hogy az ünnepeltek kikelnek a sírjukból, és elindulnak kísérteni, mondjuk, pont hozzád, hanem mert hiába a Budapesti Temetkezési Intézet minden igyekezete, hogy elterelje a fanatikus autózókat a gépesített sírlátogatástól, ezen a hétvégén biztos, hogy a sírkertben s a temető környékén is dugó lesz, ahogy tavaly vagy tavalyelőtt. Aztán arra gondolsz, az idén te is ellátogatsz a parcellákhoz, noha nincsenek is halottaid – legalábbis nem tudsz róluk –, csak egy kutya múlt ki melletted, de annak már három éve. Próbálsz alkalmas halottakat képzelni magadnak: író vagy, tehát elvileg nem okoz gondot, hogy a valóságteremtést a fantáziádra bízd. Megformázol egy lányt, fiatalt, csillagszeműt, aki már nincs, autóbalesetben vesztette életét pár hónapja, épp a tavalyi sírkertdugóban gázolták halálra. Gyönyörűnek képzeled őt, karcsúnak, hosszú hajúnak, kerek seggűnek. Okosnak, mint egy filozófiaprofesszor, mint Sharon Stone, mint Pallasz Athéné. Hosszú szoknyájába bele-belekap a szél, kivillan bokáján a színes, nonfiguratív tetoválás – gyehennaidő volt akkor is a harisnyátlanul járáshoz, de ennyi alkotói szabadságot megajánlasz magadnak –, szárnyat idéző kezével kisöpri csillagszeméből derekát csapkodó haját, tökéletes nő. Eltakarítja a hullott leveleket az egyik sírról, friss vizet hoz a virágtartóba, belerendezget pár szál gerberát meg krizantémot, közben dudorássza a Besame muchót. Te az aszfaltos út másik oldaláról figyeled. Kezében fotómasina, a sírboltokat fényképezi, a szuvasodó fejfákat, a keményre merevült földből kikandikáló dércsípte virágokat, s nem sejti, hogy a következő évforduló már a hant másik oldalán találja őt is. Leendő kedvesed épp megörökít egy szépen gondozott parcellát, hátrál pár lépést a betonon, amikor feltűnik a fekete Audi a kanyarban, látja őt, de megállni nem tud már. Próbálsz minél véresebb sztorit kitalálni, hogy elfacsarodjon a szíved, kibuggyanjanak a könnyeid; ő perdülve repül, madárkezeivel sebesült madármódra kalimpál, madáralkatát meghazudtolóan tompán, súlyosan puffan a motorháztetőn, majd előre zuhan, az autó maga alá gyűri. Reccsennek a bordák, a kulcscsont, a csípő, roppan a gerinc, vércsíkot húz az audikerék.

Vérben úszik a konyha. Anya haragszik rád. Valami gyilkosság történt otthon, behoztak nagyon sok vért egy, nem is, két öblös fazékban, és feltették a tűzhelyre, de nem gyújtottak alá, csak ott volt, és neked nem szólt senki, hogy ahhoz akkor sem szabad hozzányúlni, ha nem forró. Igaz, akkor sem szólnak, ha anya főz, csak kizárnak a konyhából a ráccsal, te meg sóvárogva nézheted kintről, mi készül benn, mi illatozik, pedig úgy szeretnél segíteni, de neked nem szabad, nem tudod, miért. Most nyitva hagyták, és tényleg nem lángolt a sparhelt, és tényleg nem tehetsz róla, hogy nem éred fel, kicsi vagy még, de majd megnősz, mindenesetre most nem látsz bele a fazekakba, hát lehúztad mindkettőt. És jó volt, jó meleg, piros vér volt mindkettőben, mint mikor orra buksz, és elered az orrod, igaz, az fáj – ez meg nem is fájt, csak szétterült sűrűn, ragadósan, melegen a friss vörös lé, és olyan jó volt benne megmártózni, már amennyire tudtál, mert sajnos bokáig sem ért az egész, pedig te direkt mindkét fazekat lerántottad. Ott kezdték, hogy nem adtak rád meleg ruhát. Ha betaknyosodsz, az rossz, anya aggódik, ágyba dug nappal is, pamutpizsamát húz rád és még be is takar, izzadsz, mint a ló – bár a ló nem is izzad, vagyis az, amin ülni szoktál a lovas tanyán, ahová azokkal a nyomi srácokkal együtt visznek néha, sosem izzad, csak ilyesmit szoktak mondani –, szóval kicsit fáztál is, nagyon korán volt még, hűvös kora tavaszi hajnal. Klassz volt a testmeleg folyadékban tapicskolni, anya mégis furcsán elsápadt, amikor meglátott. De nem bántott, sosem bánt, vagyis néha a fenekedre csap, ha nagyon mérges, de az nem bántás, szóval néma maradt, noha mindig beszél hozzád, mindig mond érdekes, különös dolgokat, s te akkor is érted őt, ha a szavai jelentését nem ismered. De akkor nem mondott semmit, csak csúnyán nézett rád, és hívta a nővéredet, aki meg még furcsábban viselkedett, mert amikor meglátott, elkezdett hahotázni, és örültél, hogy örül, csak nem értetted a széles jókedvét, vagyis ha már örült, azt sem, miért nem guggol melléd a vérbe és játszik veled. És főleg miért nyúlkál a hónod alá és emel fel, és visz ki a konyhából és be a fürdőszobába, és ahogy visszatekintettél, még azt is láttad, amit végképp nem értettél, hogy anya a lapáttal merni kezdi a vért felmosóvödörbe, amit meg ki fog önteni a vécébe, pedig se nem égetett, se nem volt hideg, se nem szúrt, és ő mindig jót akar. De most nem akart jót. Vagyis mehettél fürdeni reggel is, pedig csak este szoktál, és tudja, hogy azt szereted. Mondjuk nem a nővéred szokott levetkőztetni és a kádba irányítani. Azt hitted, náthás leszel, hogy kihalásztak a melegből, de nem lettél az, s a konyhába sem mehettél vissza, csak a rácsig, amit megint becsuktak – de nem érdekelt már az egész, mert a vér eltűnt, a fazekak viszont ismét fenn voltak magasan, megint nem láthattál beléjük, és nem is tudhattad meg már soha többé, megtöltötték-e őket újra azzal a pompás vérrel.

A mécsesről annyit, hogy te a hálószobában gyújtod meg, általában szexhez, máskor nemigen használod. Azaz történt egyszer, még húszéves korodban, november legelején, hogy elindultál a Magas-Tátrába autóstoppal. Hamar rád esteledett, ólmos lábbal bandukoltál a szlovák határ irányába egy falu szélén, az országút mentén, szerettél volna aludni már, ha lett volna hol. A falut elhagyva rád borult a sűrű, holdtalan, se Istent, se közvilágítást nem ismerő éjjel, s te újabb települést vettél észre egy hosszan elnyúló domb tetején. Kíváncsian meresztetted a szemed, s elindultál a fények irányába – nem mintha úgy gondoltad volna, bármi személyre szólót tartogat neked egy ismeretlen falu a szlovák-magyar határon, hogy értelme lenne odamenni, inkább az egyre nyomasztóbb szuroksötét irányította lépteidet a fényforrás irányába. Vaskerítésnek ütköztél, de a súlyos vaskapu nyitva állt, beléptél – és akkor megláttad, hogy a pislákoló fények nem ablakokból jönnek, hanem sok-sok örökmécses szórja őket: halottak napja volt. Aznap éjjel goromba szél fújt, bevackoltad magad egy dúsabb bokor alá a hálózsákba, a hátizsákot hozzákötözted, hogy el ne ragadja a vihar, húztál három pulóvert, zsákmányoltál három mécsest – egy hétre készültél, persze nem a temetőbe, hanem a hegyekbe –, és pirkadatig számoltad a csillagokat a kergetőző mínusz fokok közt.

Másnap sem öltözik a szíved gyászba eléggé, legalábbis nem cipelsz benne mélyvilági kínokat a nem létező lány nem létező halála miatt. Vagyis dehogynem: a tompa fájdalom, a szorítás a mellkasodban annak szól, nemhogy gyönyörű vagy halott, de semmilyen más nő sem teszi be a lábát az életedbe évek óta. Vajon illik – teszed fel a kérdést magadnak – temetőben csajozni? Főzöl egy kávét, bedobsz egy sajtos-parizeres zsömlét a szendvicssütőbe, két másikat betárazol a hátizsákodba - ki tudja, meddig leszel oda, s hátha egy éhes madárkezűre is rábukkansz, akinek az életét mented meg az elemózsiával.

A temetőben valóban torlódás van, először azt hiszed, a debreceni virágkarneválra tévedtél. Virágot nem veszel, autód sincs, már a kapuban outsidernek érzed magad, de a temető mindenkié, ugyebár, egy tízéves forma kislány a kővázát rugdossa le unalmában az egyik sírról, a kissrác – alighanem a testvére - festékszóró flakont lóbál a kezében, keresi az alkalmas felületet, s hamarosan meg is találja, krikszkrakszokat fúj. Köpöly Dezső és Köpöly Dezsőné immár alulról szagolhatják a hígítógőzt.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-07-18 08:10:38

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.