VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Csak nézlek, és egy lázadó szonettet akarnak táncos ujjaim kopogni, tudom, szememben régen észrevetted büszkeségem; haszontalan kis holmi, kettérepedt, s ha száz atomra tépett, már nem merek neked magamra szólni sem biztatót, sem újat, semmi szépet…
Felvonnak, kitűznek és lobogtatnak zászlókat, táblákat avatnak és koszorúznak. Beszédet mondanak egykori hősök – egy sem él már –, meg politikusok – egy sem élt akkor –, valamennyien saját pártjuk szája íze szerint. Lesz zene is természetesen, ilyen meg amolyan. Lesz persze kommunistázás, cigányozás és zsidózás is, mert anélkül már sokan nem tudnak emlékezni. Előveszik számtalan szemüvegük közül azt, amelynek kis címkéjén ott áll, hogy ezerkilencszázötvenhat. Egy napig ezen keresztül nézik a mát. A tegnapot és a holnapot nem, arra van másik szemüvegük. A Liget szélén, az őszülő fák előterében, a rozsdás vashalom vacog a hajnali hidegben, összehúzódik, szégyelli magát.
Köztársaság tér
szürkehályogos köd volt az a nap zajkarmolta téren nyüzsgő géptömeg egy sóderizzású gödörben odalent kifehérült arc: a kéz az égre mutat
1. Szél fúj a házban. Egy ágon két holt levél. Nem hullhatok le.
Büszkeség napja
Hogy én mire vagyok büszke? A szülővárosomra. Arra, hogy az állami propaganda sokéves gyűlöletkeltése ellenére a béke városa maradt, ahol a legkülönfélébb emberek kivonulnak az utcára, hogy megmutassák, drága nekik a szabadság, és egymást tiszteletben tartva, sőt idegenekre rámosolyogva úgy lépkednek a sűrű tömegben, nehogy véletlenül a másik lábára lépjenek, köztük két felnőtt gyerekemmel. Mint egy popfesztivál, ahol senki se zúgolódik, hogy minden koncert elmarad. Ez valóban egy keresztényi város, Christiania, amely most a legjobb arcát mutatta.
A meccs előtt…
– Akkora gólt lőtt a hétvégén, hogy lefűrészelte a kapufát! – Én mondom, jelenleg nincs nála jobb! – Most a világ legjobbja! Ha tovább fejlődik, még ennél is nagyobb lesz! – Ja, jó úton jár!
Ősz a cigány soron
A rozsdás sparheltban nedves akácfák sercegnek, a füst marja a szemet, mint a kopaszra égett holnapok. A vályogon átfúj a huzat, ott kucorog a szegénység, csendesen, mint egy eltévedt kutya a küszöbön.
Javában járt az ősz, rongyos külsejű hajléktalan ténfergett az utcán. A templom előtt körülnézett, besétált. Milyen rég volt templomban! Még gyerekkorában. Az üres padsorok mögött letérdelt, keresztet vetett, elmormolt egy imát. Nem vette észre, hogy a sekrestyéből épp feléje tart a pap. – Hát maga? – Én csak errefelé jártam. Kérem, ne haragudjon a külsőm miatt. Hajléktalan vagyok már tíz éve. A pap nem tudta mitévő legyen, mit mondjon ennek a szerencsétlennek. Sóhajtott. – Ha jobban belegondolok, magának itt a helye. Nyilván vannak bűnei. – Nekem? Mi?
most én lakom a padlásszobát előttem nem én laktam
Mióta tartanak már ezek a furcsa vonulások a gyakran ecsetelt szürkék helyett lilás feketébe öltöznek a felhők, azután feketés lilába.
1. Igen, mértékkel, talán, mert még nem szabad, arra kényszerítették őket, ugyanis. A zöld villám egy szentjánosbogár. Elszakadt, mintát gyűjtött megfelelő kövekből, a személyek teste a népesség határán belül. A csillagok megformálásán dolgozik a mester. Elnevezte a szigeteket, magyarázatokat csinált hipotézisekből, döbbenetes végtag árnyékában és végtag vastagságú fák takarásában, folyókat sodor a szél, meg a műtőasztalon fekvők fele, kutyákkal megrohamoztak
egy bizonylatot, (vagy egy villanymotort) szétszedték a grimaszt az arcukon, részeg volt és rideg. A kérdés, hogy az ember megérti-e méltón? Amíg ezek főznek, a háttérben az idő. Öregszünk, a szerveink anyaga foszlik, mondja. Sokat sétáltam a víz alatt. A szemünkben a közös jövő, a palota egymásba nyíló tróntermei. Ugorj, tedd ki az indexet. a címereket és a pajzsokat, csapattá szerveződnek a lovak, falkába az emberek. Lóvá és harcossá. Királynők járnak fakutyázni. A Szűz Mária mentette meg azanyámat, mondja Zsóka. Küzdöttek a majmok öleléséért. Az égboltot faoszlopok támasszák alá. A toronyban az udvaroncok öltözetét viselem. Kerek sapkában születtem, ismételgeti Zsóka.
reggel
Más gyerek nem gyűjtött soha olyasmit, amit én; a véletleneket. Nem arra gondolok, amikor összefutottam a szomszéddal a kapuban, hanem a találkozásra a Vidámparkban a legjobb barátnőmmel, Andival. Azzal már örömmel gazdagítottam a kollekciómat. Gyűjteményem ékkövei a hármas vagy ennél magasabb számú véletlenek voltak. Általánosban csak kettőt sikerült felhalmoznom belőlük. Az egyik a Tőr utca 34. számú házat jelentette, ahová anya fodrászhoz járt, és ahol Dán Zsuzsi is lakott, valamikori kedvencem az óvodából. Ez eddig még csak dupla véletlen, csakhogy éppen ezzel a házzal szemben nyílt meg az egyik osztálytársam apjának a szűcsműhelye. Ez már triplázás!
A levegő az orrlyukak nyílásain át halad a tüdőbe. A hátgerinc meghajolva, a fej kissé előrebukva figyel. Figyelek. Dobogás, mozdulások, melegség, vegyülések az agyban. Létezem.
A pihenő ujjakon apró remegések. A homlok hűvösebb, mint a száj hússzerű duzzanata. A szájban fogak oszlopai között a nyelv. Nyál gyűlik. Nyelés. A test hajlékony vezetékeiben nedvek keringenek. Összerándul, majd elernyed a szív. Lábon a köröm lassan nő. A barna cipőfűző masnira kötve.
Áthidalás
Szavakba kapaszkodni:
A minap találkoztam Rezeda Kázmérral. Azt mondta nekem, hogy Szindbád és Krúdy beszélgetnek a Chicago Kávéházban. Pontosabban hallgatnak. Mindjárt gondoltam, meglesem őket. Daliás lovak, fogat ügetése merült fel képzeletemben. Dobhártyám egyenletesen érzékelte a patkók dobogását, a ló sörényét enyhe szél lebegtette. Nem, nem láttam én errefelé lovat sehol. Mikor is találkoztam lovas kocsival? Amikor azt kiáltotta a kocsis a bakon, hogy szó-dát… szó-dát vegyenek! Azt a kocsit nem paripa, szürke gebe húzta. Többször is megállt az úton, a kis házakból emberek szaladtak oda. Én ugyan a szódát is szerettem, persze szörppel, de igazán a nagy jégtáblák izgattak – most melyik mesébe is helyezzem őket? Azt, hogy elolvadhatnak, el sem hittem soha. Meg a lócitromok, így mondták. Ugyan azt is érdekesnek találtam, de a citromos gömbfagyit mégis jobban szerettem nyalogatni. Abba is jutott a jégből, formája akár a lócitrom, és a fagylaltot is a ház elé hozták akkoriban. Még ciripelt is a fagylaltos kocsi, akár a tücsök. Ennyit a lovakról meg a citromokról, én itt kocsist nem látok sehol.
akasszák föl az üres falak üresek
Eltűnt! Keressük! A felirat alatt, a lap közepén a jó minőségű fényképen egy fehér-vörös cica nyújtózkodik elégedetten. A barátságos kétéves lány cica, Bobo 2014. november 18. óta nem jött haza. Két telefonszám és alul apróbb betűkkel: hiányzik nekünk. Ágay Margit színésznő neve mellé fotót tűztek a lépcsőházi hirdetőtáblára. Barna gombszeme fáradt, mosolya óvatos. Én nem ilyennek ismertem.
Köd ül a csupasz akácok felett, sáros úton megáll az idő. Fázik a bőr, didereg a test, s vállamra zuhan a közelgő jövő.
Mint rongyot a szél, úgy kap fel az élet, s addig cibál, míg földre nem ver. A kemence szája hidegen mered, csak hamu maradt a kihűlt helyen.
(Azért, mert visítoztak, pedig nem voltak idegesek.) Csak akkor hittem el, amit mond, és kitartotta a kezét. Megszámlálhatatlan ujja volt és kapart velük. Azt ismételgette, hogy kivándorol. (Nem velem történt.) Olvass újságot, inkább élj és vidulj, és számolj cérnát, napokat, meg a hónapokat. Folt, mely az ember karjából bújik elő. A vérhígító felhígítja a testet. A jóból sose elég, ha jóízű a sajt. A király bemászik a telefonba. Kompromisszumos cselekedet, az összes tudós téved, talizmánt farag, vagy verébre lő. Durva faág a földi vizek színe. Futnak a sivatagban, meg tudod csinálni.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
K
