VideóDokk est Szilasi Katalinnal. A dokk.hu videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Szeretek, jó ebben a troli-megállóban leszállni, megnyugszom, elálldogálok a Csanádi utca sarkon, nyitott teraszok, barátságos ebek, gangos galambok, ceruzalábú madonnák üldögélnek Brad Pittjükre várva, unottan néznek utánam, meg sem látnak, sötétedéskor kandeláberfények, dünnyögő, füstös zene szól, nem látni le innen a folyóra, de a fénylő képeslap-esteken néha, nagyritkán, zöldmohás vízszag oson föl a Duna felől.
Ha azt hallom a troli-hangszóróból: Radnóti Miklós utca – megnyugszom, még van remény, ha olvasom a sarkon az utcanévtáblán: Radnóti Miklós utca – megnyugszom, még van talán, retek, vaj, ikrásméz és friss kenyér, könnyen szelhető, csak a héja kemény, és hozzá éles kés a költő asztalán …
„(s lángnyelvekkel, az összes kiáltó jelképekkel hirdessük a veszedelmet).” Márai Sándor
Kezét csókolom, mondja, kicsavarja a három ujját, eltöri rugalmas mozdulattal, az orrát is, a gégéjét, lóg a szőre. Arcok zuhannak a szakadékba, mert nem haladtak olyan gyorsan. A vonulási irány: játék által okozott fokozatos gomolygás. Szaggatott vonallal jelöli azt, ahol elválik a sötétszürke. Megállapítják, hogy ilyen esetben célszerű várni. Közvetlenül, pontosan megjósolja, hogy közelről lássák. Lehetővé teszik, hogy ezeknek szétverjék a fejét. Foszlányokra, meg vékony rétegekre. Túl merev, mindenekelőtt terjeszkedik, aláveti magát, megmagyarázza, túl széles és hosszú, magas és érdekes, fáradozik és köszönetet mond, félre néz, mikor falfehéren vallat. Látni a jeget, ami egy másik télből maradt itt. Farkas arcú képződmények lógnak le. Kisebb nagyobb mennyiségben találhatók, hengeresek és íveltek, viharban fordulnak elő. A tavak halála, ha a felhők lehullnak. Középen egy kis tó álmosan vergődik, kiugrik a partra a vonulási iránnyal szemben. Nem történt semmi, csak a hosszú lábú konyhaszekrény felettünk a mennyezeten, elutasította. A nevét felragasszák, kiírják a hajóraj nevével együtt, a különbségeket is egyenletesen. Így kell harcolni a csapadéksávokban, tájegységre bontva, a lépcsőn és kelletlenül, emeletenként, a szárazföld belsejében. Egyezik, botorkál, mint egy gyufaszál, segítünk oldalra pillantani, külföldi bokrokat ültetni, az Eu-ban hideg van, zuhanunk becsúszó szereléssel.
Pieta
új barbár korunk ellen védeni kell, fénylő apollói márvány csak várakozol egy égi bájjal sugárzó, gyöngéd szűzi ölben
– Hú, láttad a Madonna legújabb dögös képét az Instán? – Hát… hát… – Ezt miért mondod? Talán nem kedveled? – Nem kedvelem, sőt nem is lájkolom. – Nem kedveled?! Amikor nagymamakorában is olyan, de olyan… – Szerintem is olyan. Ő egy nagyon, de nagyon pogány Madonna. – Már hogy lenne Ő pogány? Nem olvastad, hogy..? – Nem, és nem is fogom.
A TŰZBŐL Mario Cesariny-nek
A tűzből születtek a kövek és a felhők, az eső újjáteremtheti az erdőket és a tengereket, ahol a halak ezüst pikkelyeik szabadságában tozódtak. Szavak kovácsolódtak vulkánok tüzén az elszenesedett köveken a költészet lehetne láva, víz és érc, mely a világegyetem sötétsége felett uralkodik.
A tűz után jött a hajunkra rakódott hamu, a szavak, melyek próbálták újrateremteni a jelentéseket ott, ahol nem volt más, csak csend. A tűz után, amely a márványt és a fát nyaldosta, a szőlő elszenesedett körvonalai rajzolódtak ki, és a szitakötők félelem nélkül indíthatták légi útjukra tiszta, átlátszó szárnyaikat.
A tűz után a lángok elárulták, hogy miért jöttek, elégették a szőlősöket, a tölgyfahordókban őrzőtt borokat, azóta is a költészet tűze emészti a könyvek és a lelkek lapjait, a szavak ismét a végességről és az örökkévalóságról szólnak, ez lett a várt szabadság.
Életem korai szakaszában gyakran elgondolkoztam a jövőmről, vajon milyen foglalkozást választanék, ha rajtam múlna. Ebben a témában volt néhány elképzelésem, közülük a legemlékezetesebb és legmerészebb a papi hivatás. Hatévesen nagyon szerettem a hittan órákat, a bibliai történeteket és az okos, szemüveges plébánost, aki falunkba költözése után elsőként szüleimet eskette a híres kisvaszari templomban. Elsőáldozás előtt meg kellett tanulnom a gyónás szövegét, gyónom a mindenható Istennek és Isten helyett neked lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el, és itt felsoroltam a bűneimet, nem fogadtam szót, visszabeszéltem anyámnak, verekedtem az öcséimmel, satöbbi, ha valamire kíváncsi volt a pap még kérdezett is egyet-mást a gyóntatófülkében, aztán kirótta a vezeklő imákat, melyeket összetett kezekkel az oltár előtti kövön térdelve mantráztam a többi bűnös lélek társaságában. Nagyon kíváncsi kislány voltam, szerettem a felnőttek között lenni, hallgatni miről, kiről beszélnek. A gyónás után támadt a nagyszerű ötletem, hogy pap leszek és én fogom a vaszari embereket meg a környező falvak katolikus lakóit gyóntatni, így aztán mindenki titkával, bűnével megismerkedek és én szabhatom ki a büntetést. El is meséltem ezt a szomszéd nagylánynak, hogy papnak tanulok, de ő nevetett és azt mondta, nincsenek női papok. Életemben először sajnáltam, hogy lánynak születtem, így aztán módosítani kényszerültem pályaválasztási tervemen.
A címzett nem található
Nyílik az ajtó, huzat csalogatja a porcicákat a kanapé alól. A félelem valahogy így kerül elő. Gyertyafényben mesélünk,
hidegtál, mi Atyánk, aki vagy, aki laksz, mi meg hol?
Vagy akasszunk fel, csak simán minden földre hullt csillagot, ha látunk egy szabad fát egyedül?
A legkellemesebb pillanatom vagy
Nézem a fiaimat. Most Nézlek téged. És csak Elnézek a fák fölött, egy Csak magunkat látom.
Vésztőy Brünhilda vagyok, a CDX 27-es, imtergalaktikáris kémnő, ahogy üldözőm a Vérpirospozsgás Magiszter, volt vezérkari főnököm titulál, vérpirospozsgás, mert oly ádáz a harcban, hogy arcáig fröccsennek a vérhalmok, ettől meg úgy örvendezik, mint a pozsgásvirágzatúak a víznek. Nem spion vagyok, valami automatahari, hanem a leigázott galaktikus népek szabadságharca élére állt jóügy- terrorista, azért ilyen nagy a lábam, amúgyis nagy, mert a földiek békaperspektívából látnak és épp a földre lépek, idemenekülhettem csak Magister elől. Amint kilépsz az utcára, November 1., este hat óra az Idősek Otthonában, ahova nemrég engem is befújt a sors szele. Nem ilyen helyen képzeltem ugyan leélni hátralevő éveim, de úgy látszik, nem érdemeltem jobbat a jóistentől. Csend, így vacsora után már egy ápolónő sem rikácsol, és a takarítónők sem csörtetnek fel-alá zörgő kocsijukkal a folyosón. De a bentlakó öregekkel sincs gubanc, ők ugyanis ilyenkor a tévét bűvölik. Olvasni nem szoktak, a számítógépet is csak csak hírből ismerik. Én olvasnék is, tévéznék is, csak a szemem, hallásom… Azokkal bizony akad probléma. Valahogy olyan ismerős nekem ez a környezet, ez a zaj, az egymás mellett sorakozó szobácskák. Mintha… mintha laktam volna már ilyen otthonban. Deja vu lenne? Nem a, ütöttem többszöri mélázás után a fejemre, és eszembe jutott Marosvásárhely, ahol egy diákotthonban kezdtem ismerkedni a nagybetűs Élettel. Ebben az otthonban is ilyen zsivaj tette próbára az idegeim, aztán szerencsére megszoktam. Na, szépen vagyunk! Ergo ugyanolyan környezetben leledzem, ahol ötvenöt évvel ezelőtt. Csak fél lábbal a sírban ezúttal. Hát… nem kellemes érzés, higgyék el nekem.
ÜRES AZ UTCA
Reggelre hajnalodóban előveszem a napot a belső zsebemből, rálehelek, megdörgölöm kibolyhosodott kabátujjammal, fölsegítem vállam fölött a szemhatár peremére, és dudorászva sétálni indulunk, együtt, lomhán, kimérten. Útvonalunk tudható, követhető, végigsimítunk az ablaksoron, fölmelegítjük a közönyösre dermedt, nyers panelfalakat, ugrabugráló árnyékokat festünk az oviba igyekvők lába elé, a lehajtott fejjel munkába igyekvők ívbehajlott háta mögé,
Hódosy órák óta mozdulatlanul ült karosszékében. Egykedvűen bámult maga elé, szemével egy fekete foltot követett, amely lassan felfelé kúszott a falon. Talán bolha volt, de az is lehet, hogy pók – végül is egyre megy. A férfi homályosan látta a foltot, nem volt elég lelkiereje hozzá, hogy felálljon, odalépjen a dohányzóasztalhoz és feltegye szemüvegét. A folt néha megállt, mintha megpihenne, és hosszú percekig mozdulatlanná merevedett. A karosszékből nézve apró, szürke szennyeződésnek tűnt, amely belesimult a fal felületébe. Ügyet sem vetett az őt kitartóan bámuló Hódosyra, sem az egyre múló időre és általában az emberi léptékű dolgokra. Egyre csak araszolt felfelé, mígnem elérte a mennyezeten a repedést, amelybe beleolvadt, és eltűnt Hódosy szeme elől.
A szelíd olajfa ága
Vágyunk erre vagy arra, Vannak a szívünkben titkos igények. Közben Isten mindeneket megcselekedhet. Feljebb, mint kérjük, vagy elgondoljuk. Végére mehetetlen bőséggel, Túlcsorduló áldással és leleményességgel. Az ismereteket felülmúló szeretettel, Amely békességet teremt, Amely minden emberi értelmet felülír. S a napok múlnak, mint egy elutazás, Megtörténik az idő, mint egy narratíva.
Kellemes délelőtt volt. Lajosné a konyhában lecsót főzött. Fia, Károly a szobájában olvasott. Cigány volt, nem bírta a bezártságot. Kiment a konyhába rágyújtani. Lajosné jókedvű volt, még fütyörészett is. – Mi van veled, Karcsikám? – Semmi, olvasgatok. De sétálni van kedvem. – Senki nem akadályoz meg. Tégy egy kört. De ebédre gyere haza… Anyám fiókja
Egyszer még az életben bele kell nézni.
Tudsz-e titkot tartani, kérdezte tőle Niki. Manka gondolkodás nélkül igent mondott. Nem mintha pontos fogalma lett volna, mit jelent, és egyáltalán meddig kell azt megtartani, és ha titok, akkor neki mégis miért árulja el. Kislányként lehetetlen titkot tartani, mert nem tudjuk, mi az, ami titkolni való és mi az, ami kimondható, csak apró sajátokat őrzünk, például, hogy csigákat dugtunk a párnánk alá vagy a kavicsokat mi tettük a mosógép dobjába, és hogy az ágyneműre is ráborult a kakaó, nem csak a plüsspatkányra. Manka hétévesen még nemigen tudta, mi a különbség a titkolózás és a hazugság között, később majd még a kegyes hazugság fogalma is összezavarja, de erről majd máskor.
Virrasztó varázslat
Lángoló láthatár üszkein fény alél, domb mögül, völgy ölén, álmosan kél a szél.
Nesztelen szürke árny fák között jár vakon, megpihen, s messze száll bőregér szárnyakon.
Holdleány-kedvesem vissza, mint szent tekint, bűvöl és bájolog, pőre szép melle kint.
1. Étvágytalanság. Nem kell az alma és a kenyér sem. Másra vágyom. Pilinszky csillaghálóira, Nemes Nagy tölgyfáira, a bizonyosságra, hogy engem is tartanak
December. A fagy beálltával kezdett fellélegezni a határ menti szerb nagyközség: na most, hátha most felszedi sátorfáját az a mintegy ötszáz főnyi siserehad, mely hetek óta itt élősködik a nyakukon. Ezért fohászkodtak a lányok, gyerekek is, akik estefelé már ki sem mertek menni az utcára. Akik viszont mégis ki mertek, nem is olyan biztos, hogy ugyanúgy kerültek haza, mint amikor elsétáltak egy moziba, a barátjukhoz vagy a boltokba. Kinek a fogát verték ki, kinek a pénzét, mobilját vették el, míg a lányok legjobb esetben a szemérmükkel fizettek a község utcáin csatangoló iraki, afgán, pakisztáni, nigériai stb. ifjaknak – siránkoztak az asszonyok. Nem úgy a férfiak, akik egyre nyíltabban csikorgatták a fogukat. – Szégyen, gyalázat! Ilyenkor hol vannak a rendőrök, a gradonačelniki, sőt, maga Belgrád, hogy a nyavalya essen beléjük.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Fotó: Burst Forrás: Pixnio
