Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

Felületfoglalás

(Minden terület foglalt)

 

Minden folytatódik.

A tudat a gondolkodásmód tokja –

A félelem emlékekből szőtt kosár.

Amiben a tervek, álmok várnak a sorukra.

Hogy feltörjék őket, mint tojásokat.

És a levüket a hajnal kagylójába öntsék.

A reggel egy éjszakából gyúrt,

organikus szobor.

A mondat a nyelvből nő ki.

Ő meg? A szöveg méhéből mászik elő.

Akár a vízgázszerelő –

Ezermester. Nemcsak a csapot!

Megjavítja az antennát és a tetőt.

 

 

Szótlanul tűrtük

 

 

 

Fölértem végre a fenyő alakú vastorony

 

rozsdás lépcsőjéhez, s egy fohásznyi pihenésre

 

megállok még. A korlátra ferdén rögzített

 

tábla hirdeti: 2016. december.

 

Soha nem voltam ilyen magasan.

 

Körben mindenütt hófödte hegyek,

 

zihálok (hallja?), kapaszkodom (látja?),

 

hangosan beszélek egy hat évtizede

 

megsejtett idegen személyhez, aki

 

testi valót nem visel. Soha ennyire

 

mélyre nem jutottam, szégyellje magát,

 

ha Ön pöckölt ide – nyilván bosszúból,

 

bár fogalmam sincs, miért haragudott –

 

a szüntelen gomolygó fehér semmibe.

 

Naplófőkönyvpontozás

szép lenne
mirtuszágakat lengetni és
cukros szókkal
díszíteni száj elé vont
csontlemez legyezőt
de tébolydák lakói
hogyan ne verjenek
lisztnélvadabban félhangokat
foghíjasra odvult zongorákon
szép lenne
kanavász nyárzakóra tűzni
fölcsippentett vadvirágot
és tapintatost csettinteni
némely angyalívű vádli
világdomb tompor után

 

 

Szotyi, a holdraforgó

Szotyi egészen megszédült, mikor egy tavaszi napon kibújt a földből és először pillantotta meg a nagy sárga korongot azon a világoskék tapétán. Nem tudta mi az, de tetszett neki. Ez a Nap - mondták idősebb társai. Olyan jó meleg volt. Reggeltől estig csak forgolódott. Szemeivel a Napot követte. Apja - Napramorgó - látva kisfia lelkesedését, próbálta lehűteni. Ne örülj annyira kisfiam! Ő csak azért melenget minket, hogy amikor majd mind beértünk, a gazda eljöjjön a nagy vasszörnnyel és lekaszáljon, hogy aztán olajat sajtoljon belőlünk. Amit aztán az emberek majd megvesznek, hogy abban süssék meg barátainkat a nyulakat, őzeket és a madarakat. Anyja - Holdrakacsintó - próbálta csitítani Napramorgót, de az nem hagyta magát. Egyre csak mondta. Kisfiam nekünk már mindegy, a mi tányérunk már lassan kifordul, de te ne hagyd magad! Fordulj másfelé! Talán ha nem száradsz ki őszre, nem pirulnak meg eléggé a magjaid, megúszod. Tovább élhetsz.

 

ITTHON

 

Hogy szerettem én is az őszt, a csillagokat, a folyókat,

szeretem, hogy éltek, megszoktam már,

                                       hogy álmomban meglátogattok,

egy fát szerettem, legendákat, kutat és az Imre-szobrot

                                       a tizennégyes háború bakájával,

aki virágos szuronyt meneteltet a mellem felé,

hogy szeretem a szerelem kukorica-hajas címerét,

azt, aki még mindig nedves szemű szemes havon jár

                        pörge táncot a halál penészes hordójával,

diadalmasan zörgeti benne az apró-szemű láncot,

 

 

Jelzőtűz

 

 

 

Két férfi sétál egy földúton.
Az egyik jól öltözött, kezében aktatáska,
a másik halotti inget visel,
mezítláb jár.
A környék lakatlan. A távolban hegyek
látszanak, az ég felhőtlen,
tűz a nap.

 

Első férfi

 

Mikor érünk már oda?

 

Második férfi

 

Fogalmam sincs. Lehet,
hogy ez már az. De az is lehet,
hogy észre sem vettük,
elmentünk mellette, és –

 

Első férfi

 

(Közbevág)

 

 

 

A kurva életbe! Azt se tudjuk,
hol vagyunk!

(Ökölbe szorítja a kezét,
gyorsít a léptein,
de hirtelen megáll)

És azok a hegyek ott?

 

Gránátalma

 

 

Kezdetben vala az Ige, a jambus.

Aztán a csillagos ég, a tenger.

A Logosz állatai és a szerelem.

 

Gyümölcshús és ékkő,

vegyíthetetlennek tűnő erők,

természetfeletti nász.

 

 

 

Maga Önmaga

 

 

A férfi kilépett a metróból, és megtorpant. Furcsa érzés öntötte el. Végignézett magán, és azt érezte, hogy nem önmaga. Vagy talán nem úgy önmaga, mint amit gondolt, hogy ki és mi lesz negyven évesen. Negyven éves, atya ég! Felidézte, hogy milyen öltözéket hordtak a felnőttek akkor, amikor még csak tíz volt. Vagy öltönyben jártak, vagy elegáns farmerben inggel és nyakkendővel. Ő most egy szándékosan megszaggatott farmert viselt, egy óriási betűkkel mintázott pólót, sárszínű melegítő felsőt, ami a jól bevált munkaruhája volt, ezenkívül még a kedvenc sapkája és tornacipője volt rajta. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy vajon a mobiltelefon és a fülhallgató nevezhetők-e valamilyen szinten öltözéknek. Tekintve hogy három különböző színű fülhallgatót is tart magánál, úgy döntött, hogy igen, és ezzel rövidre is zárta magában a témát. A sok kusza gondolat mellett egyetlen dologban azért biztos volt: sosem gondolta volna, hogy így fog kinézni egy negyven éves felnőtt ma. Igaz, egy kis cégnél volt weblap designer; nem volt vele szemben nagy elvárás. Nem kellett zakót húznia, vagy drága karórát viselnie; minden nap szinte beosont a munkahelyére, a hátsó irodában egy rejtett kis sarokba, és onnantól kezdve legfeljebb a pisiszünetekben látták. Úgy érezte, ez így jó is, hiszen kényelmes; de valóban ezt akarja?

 

 

LILA LOVAK

 

 

Színházban látja magát. 
Egy férfi vesszejét fogja. 
Körülöttük minden sötét. 
Sötétlila és szilvakék. 
Hajlong a szélben, indigószínben, 
kék erekkel hajlong a pénisz. 
Most először mozdul meg a vágy az ágyékomban, 
Kiürült testemben. Villanó körmök. 
Mint megannyi lampion, női altestek világítanak. 
Nem ereszti, fogja a nő a hímtagot.

 

Találkozás

 

Napok óta nem evett semmit. Sóváran nézi a szemközti trafikot, rongyos zsebeiben kutatva némi aprópénz után. Kellene a cigi. A kaja már régen nem olyan fontos, gyomra hozzászokott a hosszú böjthöz. De a cigi az kell. Az első slukk után megnyugszik, és ahogy lassan, meggondoltan eregeti ki száján a füstöt, szívébe a hála halvány emléke száll. A kalapba végre pénzt dobtak. A fekete öltönyös férfi gyors léptekkel haladt el mellette, sietősen, kezéből akár fáról a falevél, lassú hullámokban hullott alá a papírpénz. Bele a kalapba. Az öreg meghökkenve, gyorsan a pénz után kapott, és kabátujja zsebébe gyűrte. Tekintete a távolodó alakon, közben sűrűn ráncolja homlokát, mintha már látta volna valahol. Talán ez a fekete öltönyös dobott neki pénzt napokkal ezelőtt is... Nagy marék apró volt, erre jól emlékszik. Egy kicsit elszenderedett, mire felébredt, a pénznek hűlt helye volt. Azóta vigyáz, azóta figyel. Ha kap, a zsebébe rakja, onnan nem vehetik el.

A férfin járt egyre az esze. Talán most költözött a környékre, nem látta itt azelőtt, morfondírozott, miközben csonka lábára húzta szakadt, foltokkal tarkított ócska pokrócát. Az ittenieket látásból már ismeri, tudja, ki mikor fordul be az úton, ki melyik épület ajtaját nyitja ki, hogy pár óra elteltével ismét megjelenjen valamelyik utcasarkon, dolga végeztével, ráérősen, vagy épp sietve, folytatva aznapi vándorútját.

 

harag


minden szépségével
fenyeget
a hajnal

később szétfújja
fátylát

fenőkövek közt
szikrázik
fejsze-éle

 

A kis káplár nagy napja

                                                       

Második jelenet:

 

Ugyanott. Joséphine kétkedve csóválja a fejét. Hármat, halkan kopogtatnak – szinte csak kaparásznak az ajtón. Joséphine leteszi a fésűt, gyorsan megigazgatja a haját.

 

JOSÉPHINE Szabad!

Alázatosan hajladozva, belép az Első Udvarhölgy.

ELSŐ UDVARHÖLGY Felséges Asszonyom…

JOSÉPHINE Ejnye, Susanne! Hát már Te is? Nem tudom megszokni, hogy mindenki…

ELSŐ UDVARHÖLGY (szinte rogyadozva) Felséges Asszonyom, Champonas márki kíván bebocsáttatást.

JOSÉPHINE (enyhe bosszúsággal) Hát akkor miért nem ereszted be?

ELSŐ UDVARHÖLGY Én csak…

JOSÉPHINE Te csak szólítsd be, aztán várj odakint. No, Susanne…

ELSŐ UDVARHÖGY Első Udvarhölgy, ha szabad megjegyeznem, Felséges Asszonyom.

JOSÉPHINE Inkább vidd le Fortunét.

ELSŐ UDVARHÖLGY Igenis, Felséges Asszonyom!

Joséphine „fenséges mozdulattal” mutat az ajtóra.

Első Udvarhölgy, kialázatoskodik.

 

 

A város

 

Alkony. A harangkondulás

tegnapot mutat. Ez az a város, amely

engem kihordott. Nyissatok nekem kaput!

 

Fekete fejkendők mutatják a tengerhez vezető

legrövidebb utat. A főtéren tornyot rak a szél.

Homokból. Nyitott kaput döngettek.

 

 

 Esti kívánság

balra át. fordul. sziszeg.
nappal után megint csak éj lesz,
tudjuk jól: kenyér, bab és kolbász,*
álomszerpentinen jobb kanyar.
kinyír az élet,
de előtte hogy felfogd: volt valamid -
mindent elragad.
például azt sem tudni
hány felhasználó fér el egyetlen szívben?
odakint hány kivetett idegenlégiós szorong?
sokáig elhittem, nem baj ha 
kajütablakomból homokot nézek
mindig azt szajkózták:
mindenkit így elpazarol a sors
mára tudom
nem azon múlik: a hajó erős-e
hanem hogy sivatag van!
és ott, ahol vesztegelsz! -
úszva jutni el bármilyen partokig:

 

 

Zoli és a könyvkereskedő

 

Kora délután volt, borongós téli nap. Zoli a fiatal író, most nem írt, hanem a tudását gyarapította – olvasott. Arra gondolt, régen vett már új könyvet kedvenc antikváriumában.

Ezért fogta magát s azt mondta Adélnak, az anyjának:

– Szétnézek a könyvesboltban!

– Jó, de ne maradj sokáig!

– Valószínűleg veszek egy könyvet!

Adél felelet nélkül bólogatott s fejének biccentésével elköszönt, majd ment mosni. Zoli meg ahogy kiért a Március 15.utca végére, megpillantotta a boltot. Bekopogtatott, majd benyitott.

– Jó napot Sanyi bácsi!

– Szia Zoli!

 

 

Az utolsó meló

 

1.

 

A rózsadombi villa teraszán ült, és várt. Egy órája érkezett. Az inas bevezette az előtérbe, elkérte a kabátját, közben, lopva átvizsgálta tekintetével a ruházatát.

         Fegyver? – kérdezte természetes nyugodtsággal, de határozottan.

          Az nincs.

          Rendben van. – mondta, és a terasz felé mutatott. – Fáradjon velem!

Megindultak az üvegajtó felé, elől az inas, ő pedig egy lépéssel utána.

          Kérem, itt várjon! – mutatott az fonott fotelre -, foglaljon helyet, helyezze kényelembe magát! Hozhatok valami italt?

          Nem köszönöm, ilyenkor nem iszom.

Az inas biccentett, és halkan távozott. Akkor vette észre, hogy az épület két végében, egy-egy felfegyverzett őr áll, és őt bámulják. Félénken intett nekik, mire azok elfordultak, és a hegyet bámulták, mintha semmi más dolguk nem is lenne.

 

Föl, alá

Kínná fokozva végtelen magányom
mászkálok föl s alá, szűk a ketrec,
a rács árnya a kőpadlóra rányom...
úgy fáj hogy csak távolról szerethetsz.

Tudom, az ajtót én zártam be kulcsra,
határaim féktelen  boldogság
volt érezni, s most összezúz egy furcsa
érzés miközben gondolok rád,

öt, hat, hét, fordul, és újra számolom,
sorok közé szorulnak a léptek,
bezár az egykor áhított oltalom
vagy ki, a világomból, Téged.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal