Videó

A Magyar Hang videója




Keresés a honlapon:


Csengődi Péter: Nászajándék – 19. fejezet: Romok

 

 

 

 

Romok



Körbenézett, szemügyre véve a távoli romokat, és a kezét a derekára téve a következőt merte kérdezni:

– Itt vajon mi történt?

– Itt? – kérdezett vissza az ezredes a sisakjába szerelt rádión keresztül.

– Ezen a bolygón. Mitől válhatott kihalttá?

– Ezt most tényleg kérdezi, vagy csak beszélgetést szeretne kezdeményezni?

– Tessék?

– Lefogadom, hogy valójában már tudja a választ – közölte gunyorosan a doki.

– Szerintem is – reagált az ezredes hasonló hangnemben.

Hirtelen úgy érezte, menekülnie kell a szituációból, hogy ne rontson a róla megalkotott képen. Már késő volt. A két munkatársa szúrós szemmel nézett rá; úgy tűnt, a legegyszerűbb kiút ebből az apró, kommunikációs harcból, ha megadja magát.

– A tájékoztatóban nem szerepelt semmi magyarázat, amit leginkább annak tulajdonítok, hogy senki nem akarta, hogy ha esetleg téved, kigúnyolják érte, vagy mi rosszabb, elbocsájtsák. Viszont a nap felszínén halványabb foltokat, szigeteket láttam. Persze még pontosan nem tudjuk, hogy ennek a naprendszernek a csillaga milyen anyagból épül fel, és mely változás milyen módon jelenik meg rajta; az eddigi ismert adataink és megfigyeléseink szerint azt mondanám, hogy 99% valószínűséggel ennek a csillagnak egyszerűen elkezdett csökkenni az ereje, míg nem elért egy olyan szintre, ami a bolygón található élővilágnak már kevés volt. Szerencsétlenségére az itt található civilizáció még nem jutott el arra a technológiai szintre, hogy bármi módon ezt kompenzálni tudta volna, vagy elmenekülni egy másik bolygóra, ezért egyszerűen elpusztultak.

– Mondtam én – dünnyögte a doki, miközben unott arccal visszatért ahhoz, hogy különböző műszereket bányásszon elő a csomagtérből.

– Ha már ilyen okos – folytatta a kekeckedést az ezredes –, feltűnt magának még valami, ami ad egy kis extrát a helyzet misztikumához?

– Az általunk ismert összes létformának vízre van szüksége. Cefet hideg van, és sehol egy darab jég.

– Ügyes fiú! A fedélzeten várja egy jutalomkeksz!

Nem örült neki, hogy gúnyolták. De úgy tűnt, ez egy olyan dolog, amitől egész élete során képtelen megszabadulni. Gúnyolták, mikor kisiskolás volt, gúnyolták, mikor az egyik egyetemre járt, és gúnyolták, amikor a szünetben átrohant a másik egyetemre, ahol párhuzamosan tanult. Azt gondolta volna, hogy ha kiválasztják egy nagyon bonyolult szűrőn keresztül egy szupertitkos küldetésre, ahol nagyban múlik a küldetés sikeressége az ő eszén, teljesítményén, akkor abbamarad az ilyen viselkedés vele szemben; de itt volt az ékes bizonyítéka annak, hogy ez nem így működik. Minden mikrokörnyezetben felépül az arra jellemző, kis társadalmi rend, aminek úgy látszik, része az is, hogy az emberek megpróbálnak a legmagasabb szintre jutni, akármilyen módszerrel is; ha nem megy a felemelkedés, akkor muszáj a másikat lerántani, vagy rátaposni. Ami fontos gondolat volt a számára, hogy bármilyen rend is alakul ki itt, az nem fog sokáig tartani. Ez egy egyszeri küldetés, és pár nap alatt le fog zajlani; utána visszatérhet az otthonába, ahol egyetlen szabály alakítja a társadalmat: Én vagyok otthon, én parancsolok.

Az űrkomp nem messze szállt le egy várostól vagy falutól. A legtöbb épület viszonylag kicsi volt, még leszállás közben jól belátható volt az egész, ha éppen nem kavarta nagyon a port a szinte állandósult, viharos szél. Sok mindent nem tudott hirtelen megállapítani a látványból, mivel hasonló elrendezésű telepek a Földön nem voltak, sem a fejlett országokban, sem az őslakosokkal rendelkező kontinenseken, de még a régi ásatásokban sem látott efféléket. A kisebb épületek többnyire egyformák voltak, mintha valaki fogott volna egyet, és lemásolta volna rengetegszer. Arra gondolt, hogy biztosan azok voltak a lakóházak.

Első útjuk viszont egy ezektől kieső, hatalmas épület elé vezetett. Bár még nem ismerte semennyire ezt az idegen civilizációt (sőt, pár nappal ezelőtt a létezésükről sem tudott), elfogta az az érzés, hogy ez csak is egy templom lehet. Az egész építmény ezt suttogta neki: “Szolgálj!” Vagy méginkább: “Szolgálj engem!”

Megérintette a falat, elemezte, és azt látta, hogy semmilyen tagolás nincs benne. Egyetlen, sima felület az egész. A sisakba épített látcső segítségével felületesen végigpásztázta a falak azon részét, amit képes volt az aktuális szögből, pozíciójából belátni. Sehol nem volt nyoma illesztésnek. Mintha az egész építményt egyetlen kőtömbből faragták volna ki. A kapun belépve nem egyetlen, hatalmas csarnok fogadta, egy óriási oltárral a végében; hanem sok apró szoba, szinte labirintusként illeszkedve egymáshoz.

A távolból dübörgés hallatszott, a lába alatt remegni kezdett a föld. Vajon mi lehet ez? Természetes, vagy mesterséges történés? Hamar rájött, hogy ha természetes, akkor biztonságban vannak. Persze minden viszonylagos. Valamekkora eséllyel biztonságban vannak, és ez az esély igen nagy. Ha természetes okból fakad ez a földrengés, akkor valószínűleg rendszeresen előfordul, hiszen kizárt, hogy csupán az ő tiszteletükre történjen. Ha pedig rendszeresen előfordul, akkor az utóbbi többszáz évben bármikor összeroppanhatott volna a templom; szinte lehetetlen, hogy pont akkor következzen be a katasztrófa, amikor ő életében először betette a lábát. Jelenlegi tudásuk szerint pedig mesterséges nem lehetett, mivel a becsléseik szerint évezredek óta a teljes bolygó kihalt. De mi van, ha mégsem? Mi van, ha valahol a mélyben rejtőzködve mégis él egy kolónia, aminek a létezéséről azért nem tudnak, mert szó szerint a bolygónak még csak a felszínét kapargatják? Mi van, ha eddig úgy gondolták, jobb, ha elbújnak a messziről jött, idegen lények elől; de most, hogy beléptek a szent épületükbe, rájuk omlasztják az egészet?

– Maguk miben hisznek? – kérdezte a rádión keresztül, hogy egy kis beszélgetéssel oldja fel a benne dúló szorongást.

– Hogy-hogy miben hiszünk? – hallatszott vissza az ezredes hangja.

– Hát hogy hisznek-e Istenben, a teremtésben…

– Körbenézett, hogy hol van?! Hol írt a Biblia távoli bolygókon élő civilizációkról?! Hol ír a teremtés könyve Ádám és Éva mellett arról a két, számunkra kimondhatatlan nevű lényről, amiknek a leszármazottjai benépesítették ezt a bolygót?! El nem tudok képzelni olyat, hogy valaki a mi munkánkat végzi, és még hisz Istenben.

– Technikai értelemben ez mégsem zárja ki a létezését – kapcsolódott a beszélgetésbe a doki. – A Genezis könyve csak arról beszél, hogyan teremtette meg Isten hat nap alatt a mi világunkat. Arról nem ejt szót, hogy teremtett-e vagy sem más világokat.

– Na és hol van a mennyország? Hol van a pokol?

– A Tóra nem beszél pokolról – folytatta a doki. A túlvilágról csak annyit tudunk, hogy a földön túl van; hogy milyen irányban és mennyire, az már egy másik kérdés. Az ókori és középkori ember el sem tudta képzelni, hogy a Föld bolygón kívül is van valami, felesleges lett volna hát cizellálni, hogy esetleg a mennyek birodalma az egész univerzumunkat veszi körbe, vagy hogy esetleg valami alternatív dimenzióban létezik. Bármekkora részét is térképezzük fel a világunknak, sosem fogjuk tudni kizárni, hogy esetleg létezik valami még azon is túl.

– Mennyi sületlenség! – mérgelődött az ezredes. – Mondjon most már maga is valamit, ha már maga tette fel a kérdést!

– Világ életemben az evolúcióban hittem, és hogy mennyire véletlenszerűen működik. De most egy fél galaxison keresztül átjöttünk, és az itteni civilizáció első, szembeötlő nyoma egy hatalmas templom. Nehezen hiszem, hogy ez véletlen.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy hirtelen vallásos lett?

– Nem. Azt akarom mondani, hogy lehetséges, hogy az evolúció egy szükségszerű lépése a vallás. Gondoljanak csak bele! A hit erőt ad, a közösség összetartja az embereket, a templom és az oltár pedig fizikai megtestesülések, amik elmélyítik az emberekben a vallást.

– Azt akarja mondani – vágott közbe a doki –, hogy az evolúció elengedhetetlen állomása a populációnak egy olyan állapota, amikor konkrétan tagadják az evolúció létezését?

– Ironikus, de igen, szerintem ez történik. Az evolúciót úgysem érdekli. Ő nem sértődik meg ezen.

– Ha kérhetem, térjenek vissza a munkához! Istennel ellentétben az oxigéntartályaink nem bírják az örökkévalóságig, és azt is bele kell számolni, hogy idő kell a visszaútra is.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2026-04-10 20:00:00

 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.