Keresés a honlapon:

Kovács Edit Nola: Ezüst

 

 

 

 

Ezüst¹

 

Rubi, 2024. július 8., 21h

Dimával telefonszámot cserélünk, megöleljük egymást. Késve érkeztünk a Keletibe, rohan a csatlakozáshoz, Beregsurány négy óra busszal. Andristól jön üzenet, mégis Lilu vár a parkolóban. Bodzás limonádét kortyolok, rágcsálom az apró jégdarabokat. Örülök, hogy ezt a keményfedelű bőröndöt választottam, nem először használom kispadként összekuszálódott életemben. Néhány méterre tőlem taxisok dohányoznak csapatba verődve, káromkodva szedik ízekre a ’rendszert’.

Idilli lehetne a pillanat, a megérkezés öröme, a valóság megnyugtató hétköznapisága, ha nem apa temetésére igyekeznék éppen. Kicsit enyhül a hőség, nagyjából fél órája bámulom a megfáradt arcokat, mire meglátom Lilut. Hatalmas karcsapásokkal integet a Thököly túloldaláról, szalad felém, meg sem várja, amíg zöldre vált a lámpa, szinte fáj az ölelése.

– Te benyomtál?! – csattan felém a kérdés, közelebb húz magához, szimatol.

– Nem hinném – nézegetem a tornacipőm orrát. – Oké, a vonaton egy ukrán srác házi pálinkával itatott. Elszakadt a cérna.

– Ugye nem adtad meg a számodat? – néz rám összevont szemöldökkel, miközben megragadja a csomagokat.

Jobbnak látom terelni a témát, de Lilunál esélyem sincs. Soha nem is volt. Felejthető próbálkozásba kezdek.

– Miért akkora tragédia? Az öccsét menekíti a határról. Ha segítségre lenne szüksége, történetesen felhív valakit, mondjuk engem.

A következő lépésnél egy kiálló gyökércsomó ránt hatalmasat rajtam, inkább elhallgatok, megúszom a háborgásba csomagolt aggódást. Tudom, mit gondol. Apától örökölt érzékenységem két cserebogár vergődése láttán is képes aktiválódni.

– Jól van, nem akkora probléma, botorkáljunk épségben az autóig, és menjünk haza. Kimerült lehetsz – enyhül barátnőm.

Haza, kinek, mi. Időnként oldalra sandít, nem tetszik neki az állapotom. Őszintén, nekem sem.

Egyidősek vagyunk, a születésnapunkat is együtt ünnepeltük évekig. Apa mellett mindig ő volt nekem a biztos pont, akinek a hátához lehet görbülni.

Egyszer sem estem kétségbe, ha bajba keveredtünk, pedig gyakran tettünk róla, főleg ő. Boldogan sodródtam vele.

Tízévesek lehettünk, talán aznap kezdődött a nyári szünet. Folyton üregek után kutattunk, mint a rókakölykök. Az egyik alkalommal nem volt szerencsénk, legalább tíz méter mély hasadékba zuhantunk. Amint elállt az eső, ügyesen felhúzta magát a sziklákon, én pedig vérző lábbal, hüppögve vártam, amíg kötélért szalad. Örökkévalóságnak tűnt, mire visszaért. Nem szólt senkinek egyetlen árva szót sem. Először a közeli, vastagabb törzsű fához kötötte magát, miközben tartott engem. Óvatosan húzott apránként feljebb. A pólójából tépett csíkkal kötötte be a lábamat. Mire hazaértünk, úgy néztünk ki, mint két varacskos disznó. Együtt nőtt velem a sebhely, vaskos kereszt a bal térdem közepén. Lilu ép bőrrel úszta meg, mint általában, ezért piros filccel vágást rajzolt magának, pontosan olyat, mint az enyém. Az eset után minden reggel átszínezte. Végül megelégelte, fogott egy éles követ és örökre elintézte.

Nem sokkal később megalapítottuk az Amrita Lovagrendet. Lilu nagymamája annak idején dolgozott a Szepessy-villában. Amikor csak tudtunk, meglógtunk Tilda nénihez, hallgattuk a történeteket Amrita Sher-Gilről. Lilunak sok dolga akadt a ház körül, szülei váltott műszakban dolgoztak a szobi gyümölcsfeldolgozóban. Neki kellett gondoskodnia az állatokról. Előfordult, hogy hetekig vártam, mire a következő sztorihoz jutottunk.

Amrita titkos követői lettünk. Lilu cikkek, fotók után kutatott. Vasárnap délutánonként kiültünk a partra és megfestettük a Dunában tükröződő fákat, az áradást, az évszakok váltakozását, az elhalt ágakat, halott madarakat, fényesre mosott kavicsokat.

Lilu az anyjától elcsent fekete ceruzával vastagította a szemöldökét és gyakran viselt szárit, noha pontosan tudtuk, amikor nyaranta Amrita Zebegénybe látogatott, egyáltalán nem hordott indiai ruhákat. Barátnőm Tilda nénitől lopkodta el az Indiában készült képeket, ami alapján kézzel varrta magának a különleges ruhadarabokat, nálunk rejtegette a kisházban. Sokáig attól tartottam, nehogy Lilu is meg akarjon majd halni huszonnyolc éves korában, mint Amrita. Ő sem akart, mégis megtörtént.

Apámat nem érdekelte miket dugdosunk a szekrényében, örült, hogy elvagyunk a titkos kis világunkban. Lilu szüleit annál inkább irritálta.

Mindketten a Kisképzőbe készültünk. Ezerszer tehetségesebb volt nálam. Végül nem engedték, hogy jelentkezzen. Amritával érveltek. Alig ismerik itthon, Indiába kellett költözniük, hogy világhírű festőművész lehessen, az apja dúsgazdag volt, nem olyan csóró, mint mi. Lillácska, biztosan nem mész sehová. Rendes diploma kell, kislányom, ha nem akarsz egész életedben gürcölni, ismételgette apja borgőzös hangon. Cseppet sem izgatta őket, talán nem is tudták, hogy az emlegetett történet ötven éve zajlott, a család a háború elől menekült. Amrita szenvedélyes és meglehetősen zavaros szerelmi életéről szerencsére egyáltalán nem tudtak. Így került barátnőm abba a gimibe, ahol a szüleim tanítottak.

Engem felvettek a Kisképzőbe. Mindent, amit tanultam, igyekeztem megmutatni neki, amikor hétvégére hazautaztam Julitól. Szeptembertől június közepéig nála laktam a Bölcső utcában. Most is imádom azt a környéket. Esténként a Feneketlen-tónál söröztünk, csakis belga apátsági jöhetett szóba. Drága Juli, nem sok közös vonásuk van apával. Rendmániás, mert sajnálja az időt a takarításra. Egyedül jár koncertre, moziba, mert utána nem akarja senkivel megrágni, csakis magán átengedni az élményt. Flamencózik és képtelen elviselni maga mellett a pasikat. A karizmatikus férfiaknak sok, a gyengéket ő nem viseli hosszú távon. Hópárducot ábrázoló pasztellt kapott tőlem tavaly a születésnapjára. A totemállatom, nézett rám gyilkos mosollyal. A háta mögött lóg a rendelője falán.

A betegsége óta nincsenek tervei, a jelenben mozog. Azt mondja, innentől bármikor lehet bármi. A sugárterápia után hónapokig aludni is alig tudott, egyetlen ártatlan tünet elég volt, hogy halálfélelem gyötörje. Három évig dolgozott ezen. Most is résen van, de nem szorong. Ettől valahogy még hitelesebb lett. Fél év a várakozási idő, ha valaki terápiába menne hozzá.

Ha nem lenne ennyire egyforma szemük és orruk, el sem hinném, hogy apával testvérek. Apa feladta. Julit pedig napok óta nem hívtam fel.

A temetések néhány órára összehozzák a családot. Unokatestvéreket, féltestvéreket, apósokat, anyósokat, gyerekeket, unokákat, szerelmeket, barátokat, ellenségeket. Mintha tényleg létezne valódi védőháló körülöttünk, ami megtart a bajban. Mintha tényleg akarnám tudni, hogy Tomika óvodába jár, Sári jogi egyetemre készül, és ők is akarnák tudni, mit keresek egy másik országban. Úgy teszünk, mintha emlékeznénk az előző találkozáskor elhangzott mondatokra, azután mindenki rohan tovább, a következő temetésig nem hallunk egymásról. Így lesz most is. Miért nem tudsz végre megnyugodni, gondolják majd, de nem mondják ki.

Lilu megsimítja a bal térdemet.

– Muszáj tankolnunk, dormigliona – mosolyogva néz rám, mintha tudná, mi jár a fejemben. Talán tudja is. Nem beszél olaszul, de jó néhány szót megjegyzett, hogy titkos keveréknyelven beszélhessünk, amikor kedvünk tartja.

– Certo, certo! Hogy van Barni, egyedül hagytad? – fordulok felé, ő közben beáll a kúthoz.

– Andrissal lasagnét vacsoráznak, tudod, mennyire imádja! Biztosan kisírta, hogy zúzhasson Andris elektromos gitárján – szemeit forgatva nevet, miközben kiszáll a kocsiból.

Barnabás nagyszerű kölyök. Nemrég múlt tizenöt, száznyolcvan centi, bármennyit képes befalni paradicsomszószos tésztafélékből, szőkésbarna fürtjei abszolút hallású füleket rejtenek, na meg egy kis pluszt. Asperger-szindrómát. Ötéves volt, amikor az apja lelépett. Nem mintha addig túl sok jelenlétet kapott volna tőle. Nem tudta feldolgozni, hogy az ő gyereke más. Szégyenkezett, türelmetlen, agresszív lett, egyre többet vedelt. Látványosan dühöngött. Kiverte a biztosítékot nála, hogy pont neki született beteg gyereke. A kurva életbe, hogy az én fiam SNI-s, meg aspi, meg auti, basszák meg az elcseszett diagnózisukat! Üvöltözött, az asztalt csapkodta, miközben Liluval némán szedtük a málnát a konyhaablak alatt. Andort nem érdekelte Barni kivételes zenei tehetsége. Talán észre sem vette. Hajnalban pakolt össze, egyetlen szó nélkül osont ki a házból. Hajókon zenélt, két évig azt sem tudtuk, merre jár. Némi pénzt utalt időnként.

Az Őz úton kanyargunk, Lilu visszakapcsol kettesbe, alig száz méter és megérkezünk. Összeszorul a gyomrom. Az alkohol hatása észrevétlenül párolgott el. Állok a kapuban, nem tudom megtenni az első lépéseket. Lilu belém karol, összeborzolja a hajamat, húz magával. Bal kezében pattog a murván a bőröndöm. A mozgásérzékelő lámpa erős fénye megvilágítja a burjánzó kertet.

Andris nyit ajtót, Barni nagy darab kókuszos tekercset rágcsál, ledobom a táskámat, mellé rogyok az étkező padjára. Barni felpattan, fel-alá járkál.

– Rubi, rettenetesen szomorú vagy, ugye, ugye? – kérdezi mély, darabos hangján, pörgetve az r-eket. Rám nézni nem mer, sosem néz a szemünkbe, ha zavarban van. Egyre gyorsabb tempóban köröz a szobában, mindkét kezét rázza, repdes.

– Figyelj, Rubi, írtam egy dalt! Attól jobb lesz a kedved! Szerinted, Dsida Jenő Esti hallucinációk című verse milyen hangulatú?

– Barni, hagyjuk most Rubit, holnap biztosan meghallgatja – Lilu hangja határozott. Barni megtorpan, a válaszomra vár.

– Nem, nem. Jöhet, ha kapok szörpöt – Andris vállához nyomom a homlokomat.

– Isteni málnát hozok! – El is tűnik a konyhában, nem tiltakozunk. Barni az erősítőhöz csatlakoztatja a Fendert. Bólintok.

 

„és üvöltése fáj, mint agytépő doromb:

Hej, én vagyok az isten, mindenki bolond…

 

És mondom halkan: ez a végtelen, kusza

nagy relativitás legmélyebb himnusza.

 

Aztán felállok és szobámba ballagok.

Befüggönyözök félve ajtót, ablakot,

 

ideges újjam reszket, gyertyacsonkot állít,

körberakom halott őseim koponyáit”

 

– Na, milyen? – kérdezi izgatottan.

– Pszichedelikus, Barni, pszichedelikus – Andrisra pillantok.

– Felőlem mehet.

– Barni, volna kedved Feri bácsi búcsúztatóján előadni?

– Hát, jó! – vigyorog, hosszú ujjaival hadonászik.

– Indulunk, késő van! – Lilu játékosan lökdösi másfél fejjel magasabb kamaszfiát az ajtó felé, tudjuk, ha rákattan valamire, nem áll le hajnalig.

– Csak egy dalt? Többet is tudok – fordul felénk.

– Barni, megyünk! Ülj be a kocsiba, kérlek!

 

Lilu bocsánatkérő, karikás szemekkel néz rám, miközben lehúzza az ablakot. Megsimogatom az arcát. Volt idő, amikor Barni mindössze néhány értelmetlen szót motyogott. Nem tudta elviselni a hajszárító vagy a porszívó hangját. Füléhez szorította apró kezét és toporzékolva üvöltött. Végül zajszűrős fülvédő lett a megoldás, csakis piros színű.

Barátnőm arcán mély barázdák futnak keresztül-kasul, még mindig szép, ettől is szép. Tekintete alig veszített fényéből. Egy időben úgy tűnt, Lilu és Dave összejönnek. Vibrált a levegő, ha ők ketten egy térben mozogtak. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e. Az én barátnőm. Nem akartam osztozkodni, ráadásul Lilu szívesen kínozta meg rajongóit, néha engem is. Előadta a végzet asszonyát, végletekig feszegette a határokat. Nem mintha Davet féltenem kellett volna, az csak jóval később derült ki, hogy mégis, de nem Lilutól. Elhallgattam, hogy a bátyám levelet írt, többet is, hazudtam Dave-nek, soha nem adtam át, elrejtettem a padláson. Az egyik öreg bőrönd aljára csúsztattam a vaskos borítékot a molyrágta ruhák közé. Még mindig ott van, néhány hónapja megnéztem. Áltattam magam, hogy ezen nem múlhatott. Ez a kis ártatlannak tűnő füllentés szépen befészkelte magát a hétköznapjaimba, a saját boldogtalanságom által új értelmet nyert, a lelkiismeretfurdalás állandósult. Szégyellem magam. Úgy tűnik, nekem a szégyen marad a nap végére. Dave az egyetem alatt elhúzott Németországba. Évek teltek el, hogy találkoztak volna a barátnőmmel, közben felbukkant Andor. Magas lázzal, elcsigázottan állított be a patikába. Nem sokkal később összeházasodtak. Dave is megnősült, három éve vált el Évától. Szabad a pálya, mégsem veszik észre egymást. Lilunak ott van Barni, Dave folyton utazik, pörög, megszállott lett, képtelen leállni.

Marcello szerint törékenységünkből születik az igazi erő. Egyszer kincugi workshopra is elment, hogy a tőle kapott bögrémet, amit Mozart farok nélküli életének első napjaiban darabokra tört, aranyporral összetapassza. Gyönyörű lett. Legtöbbször a hátizsákomban lapul, ha utazom. Marcello előbbre tart sebei gyógyításában, mint én. Nem tudtam megosztani vele a teljes igazságot, akkor este. Megint hazudtam. A történetem végét elhallgattam. Négy szó. Mindössze ennyi hiányzott. Olaszul öt. Nem lehet többé gyerekem. Gombóc nőtt a torkomban, képtelen voltam véget vetni valaminek, ami szinte el sem kezdődött.

Marcello úgy beszél az apaságról, mint az élet értelméről.

Egy idegennek mondtam el szörnyű titkomat, egy ismeretlennek a vonaton.

Most már áruló is vagyok, nem csak gyáva, üres tojáshéj.

Fel sem tűnik, hogy szótlanul ácsorgunk az úton. Lilu autója rég eltűnt a kanyarban. Andris megérinti a vállamat, önkéntelenül elindulunk a hintaágyhoz. Dave reggel érkezik. Apa kívánsága, hogy a hagyatéki tárgyalásig mindhárman maradjunk. Megkönnyebbülök ettől, van rá okom, hogy ott legyek, ahol éppen vagyok.

Mit kezdünk majd a házzal, a hatalmas kerttel? Nem akarom, hogy idegenek rázzák a termést a fáról, a környék legzamatosabb dióbelét majszolják a kerti asztalnál borozgatva. Andris betakar, finoman meglöki a hintát.

A telihold ezüstszalagot húz a csendesen hömpölygő Dunán.

Dimára gondolok. Azt mondják, ha egyszer elhagyod a helyet, ahonnan származol, többé sosem lesz igazán az otthonod. Egy ideje nekem sincs otthonom, pedig én csak önmagam elől bujkálok.

A kert lassan benépesedik, fekete alakok táncolnak az ébredező szélben, kicsik, nagyok, vékonyak, testesek.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-04-16 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.