Keresés a honlapon:

Kovács Edit Nola: Ha láthatnál repülni – Ultramarin

 

 

 

 

Ha láthatnál repülni ¹

Ultramarin

Rubi, 2024. július 11.

 

Penészszag árad a falakból, Andrisnak nyilván nem volt érkezése szellőztetni. Ugyanolyan fullasztó a levegő, mint aznap, amikor utoljára aludtam itt. Reménykedtünk apa felépülésében. A nyirkos paplant sem sütötte nap már jó ideje. Régebben anya a diófák között kifeszített vastag kötélre dobta, minden héten egyszer.

Apa mérnöki pontossággal tervezte meg a ház belső elosztását. A felső szinten a három gyerekszobából az enyém lett a legnagyobb. Sok-sok ablakot épített be, különböző méretű körök, téglalapok, félkörök ízléses eklektikáját alkotta meg. Mindennek köszönhetően természetes fény áradt a gyerekkorunkra.

Hiába tárom ki az erkélyajtót, az orromban összesűrűsödik a savanykás levegő. Ezerszer elképzeltem a temetést. Két nap és idecsődül az egész rokonság. Érzem, ahogy kiszárad a szám. A szobába tóduló hűvös áramlat csillapít viszolygásomon.

A tizenötödik szülinapomra igazi csillagászati távcsövet kaptam, jó állapotú, leselejtezett példányt. Innentől Lilu a nyári éjszakák nagy részét nálunk töltötte. Sosem untuk meg, hatalmas zseníliatakaró alól bámultuk a csillagokat vagy a Hold szemét és száját, ahogy Barni mondaná. Órákig pásztáztuk az éjszakai égboltot. Szombatonként apa is csatlakozott, sokat tudott a felettünk pulzáló ismeretlenről. Az Orion-köd volt a kedvence. Újra és újra meghallgattuk a mesét.

Kilépek az erkélyre, az ócska szőnyegre ülök, erősödő szél kap a halóingem alá, libabőrős leszek. Becsukom a szemem, apa pajkosan mesél, látjátok?, a vadász éppen a Bikával küzd, vérben forgó jobb szeme a vörös színű Aldebaran. Mellette lihegnek kutyái; a Nagy Kutya és a Kis Kutya, akik a Nyulat és az Egyszarvút üldözik, lábánál ered az Eridanus-folyó.

Nem tudom mennyit aludhattam, talán csak perceket.

Furcsa érzés kerít hatalmába, a szobába botorkálok. Felkapcsolom az olvasólámpát, még csak hajnali négy. Az ágy szélére ülök, talpamat a hűvös kőre tapasztom, szív magába a hideg, érzem, ahogy kiszívja a meleg véremet. A szekrényemet évekkel ezelőtt anya régi táskáival, bőröndjével tömtük tele. Apa pakolta össze a személyes apróságait. Egyikünk sem nézett bele azóta. Ahogy kitárom a nyikorgó ajtót, az egyik kisbőrönd a lábamra esik, felpattan a rozsdás zár, fotók, levelek hevernek körülöttem a földön. Vihar közeleg, egyre hangosabb dörrenések és villanások jelzik, hogy pillanatokon belül leszakad az ég. A kőpadlóra hajítom a legvastagabb párnát. Közelebb húzom magamhoz az összetapadt kupacokat. Találomra felveszek egy borítékot. Megfakult sorsjegy hull az ölembe. Alig hiszek a szememnek, hetvenötezer forintos nyeremény. Négy éve elévült.

Kinyitom az átnedvesedett levélpapírt. Gyerekkori barátnőjének írta. Tökéletes betűi egyre kócosabbak lettek, ahogy betegebb lett. Nem tudom letenni. Nem tudom, szabad-e. Nem érdekel. Örvényként szippant be az írás.

 

„Drága Margó!

Már egy napja úton vagyunk. Nem beszéltem róla senkinek, Rubi azonnal hazarepült volna, ha beavatom. Így is magyarázkodhatok majd, honnan ez a rengeteg pénz, meg az »én állapotomban«, hogy képzelem, csak úgy elindulok? Takaros balkon is tartozik a kabinhoz, két fehér karosszékkel, kis asztallal, persze feláras! Sosem hittem volna, hogy velem ez megtörténhet. A prospektusban azt írták, maga a pompa ez a hajó. Bevallom neked, kissé szkeptikusan vártam az indulást, de eddig minden úgy történt, ahogy megírták. A Magnifica, nevéhez méltó eleganciával, méltóságteljesen szeli a hullámokat. Ma egész nap a vizet hasítjuk. Csak a kékség körös-körül, sehol egy darabka szárazföld. A sirályok is rég visszarepültek a kikötő környékére.

A kapitány még Civitavecchiában, rögtön a beszállás után tájékoztatott bennünket, tizenhat szinten ezerhatszáztizenketten utazunk. Telt házzal elférnénk háromezren is. Ösztönösen jól választottam. Nyolcadik szint, a hajó hátsó részében. Nem túl zajos és nem is szeles. Az étteremben csak az összetartozókat ültetik közös asztalhoz. Még egyetlen magyar szót sem hallottam. Végre cseveghetek a pincérekkel németül, franciául, ahogy kedvem tartja. Kaviárt gyerekkoromban kóstoltam utoljára, Nándi nagybátyám lepett meg vele a tizedik szülinapomon. Öklendezve köptem az asztalra a pirítóssal együtt, inkább elrágcsáltam a szelet citromot a tányér széléről. Kellett nekem így viselkedni. Az eset után ugyan nem hozott semmit, pedig havonta járt Hamburgba.

Most nagyon ízlik. Ezek a helyes, apró gömbök, ahogy elpattannak a fogaim között, az enyhén sós pép beborítja a nyelvemet. Isteni! Úgy sajnálom, hogy nem jöhettél velünk. A második fogás vajban sült nyelvhal klasszikus olasz, mely francia – »sole à la meunière« – gyökerekkel büszkélkedik. A nyelvhal már XIV. Lajos udvarában is közkedvelt étel volt, tudom meg a képzett pincértől. Desszertet nem kérek, inkább egy jó erős feketét. Egyfolytában mosolygok. A fiatal felszolgálók visszamosolyognak. Hát, ez itt nem a mi kis országunk. Műsorfüzetet tesznek az asztalokra, színházba mehetek, vagy jazzestre, a koktélbárba, a legfelső szintre. Képzeld! Tegnap fellifteztem vacsora után, már-már magával ragadott a kékesfekete mélység. Az igazat megvallva, nyugtalanul aludtam el.

Ma biztosan nem lesz szükség altatóra, Athénban csavarogtunk egy egész napot, gondolhatod! Csak a kiszállás, beszállás ne lett volna annyira körülményes. A szomszédos kabinból egy idősebb házaspár szegődött mellém, Tarumiék. Két tojás – őszülő, rövid haj, apró gombszemek, fekete keretes szemüveg, praktikus hátizsák a csontos vállakon. A tenyérnyi fényképezőgépek megállás nélkül kattogtak. Az agyamra mentek egy óra leforgása alatt. Emlékszel, amikor Párizsban a Concorde téren a szökőkútba pottyant fotózás közben az egyik kínai turista? Mennyit nevettünk!

Tudod, szeretem komótosan beszívni az idegen vidék illatát, áhítattal engedni közel a látványt. Apró morzsákat csippenteni a mások világából. No, ez most nem adatott meg.

Tarumiék nem tágítottak. Énekeljünk!, karoltam beléjük elszántan. Megtanítok nektek egy magyar slágert, nevettem rájuk. Hetedszerre egészen jól ment. Én ordítottam leghangosabban.

»Ha az életben nincs már több móka, meghalunk, mintha nem volna több dolgunk a világon, s édes lenne a halál, hát ilyen értelembe' énekeljük el azt, hogy vége.«

Little Paul, magyaráztam, Little Paul and The Badger, ez a zenekar neve, az Akropolisz is benne van a dalban, és mi pont itt vagyunk, hát nem őrület?

Hullafáradtan botorkáltunk vissza a hajóhoz.

A pincérek gyorsan tanulnak, már kérnem sem kell, a vacsora mellé kapom az aranyló Remyt. Csak »egyetlen pohárkával«, csirió, mosolyog rám megértően Rony. Vajon tényleg így hívják?

Ez a rohadt telefon, nincs egy perc nyugtom. Rubi az. Ó, nem lehetett volna kilenckor, ahogy megbeszéltük? Kedves leszek, ahogy anyám is kedves volt egész életében. Aznap nem, amikor megtalálta annak a »kurvának« a leveleit a füstölőben a téglarakás alatt. Akkor költöztünk el, mi ketten. Legalább a kolbászt vittük volna, mondtad egyszer, és milyen igazad volt. Anyám csak menni akart, gyorsan, nesztelenül elosonni arról a helyről. Én nem voltam ehhez elég erős.

Rubi ma is telefonált, olyan rosszul hallottam, még vacsoráztunk Sebestyénnel.

Margókám, csoda nap volt a mai.

Hogy is fogalmazott harmincöt éve Feri? A tőle kapott vadonatúj szaténruhámban kanalaztam a vasárnapi húslevest. Márta, ne haragudj, szerelmes lettem. Nem tehetek semmit.

Másnap elment. Hetekig úgy éreztem, megbolondulok, hiszen emlékszel! Hazajött, de milyen áron. Többé nem utaztunk együtt sehová, pedig tudom, hogy szeret engem a maga módján.

Nekem is jogom van a boldogsághoz. Úgy meghatódtam, hogy Sebestyén hajlandó volt eljönni velem, pedig utálja a tengert. Értem teszi, egyedül értem. Sebikém mindig is csodált engem.

Drága Margó, ez egy igazán hosszú levél lesz, az utolsó kikötőben fogom postára adni neked!

Rubi naponta hív, ma reggel összeszedtem magam, elmeséltem végre a nyereményt, a kaparós sorsjegyet. Úgy hüppögött, mint egy óvodás. Megnyugtattam, nálam is eltört a mécses, amikor először láttam azt a sok nullát. Felzaklat, amikor ilyennek látom. Azt mondja, értem aggódik, érzékeny, okos gyerek. Pedig, ha tudná, mennyi bánatot okozott nekem azzal, hogy megszületett. Feri »szeme fénye«.

 

Már visszafelé hajózunk Civitavecchiába. Százával keringenek körülöttünk a madarak, nem is merek kiülni a teraszra. Sebestyént reggel óta nem láttam, meg kell keresnem, nehogy eltévedjen valamelyik emeleten a rossz szemével. Szinte észrevétlenül suhant el ez a tíz nap. Mindig ez van. Elmúlik, mintha meg sem történt volna. Vigyázz magadra, drága Margóm! Hamarosan találkozunk.

Ölellek, Márta

 

2020. február 12.”

 

Képtelenségnek tűnik az egész, mégis megnézem a naptárbejegyzéseket a telefonomban. Abban az évben, február 12-én anyát már az Uzsokiban kezelték, nem sokkal később robbant be a járvány. A testvéreimmel azokban a napokban még egészen mástól rettegtünk. Lassan bukkannak elő az emlékfoszlányok. Az ügyeletes ápolónő vihogva mesélte az egyik látogatásomkor, anyám különösen jókedvű volt aznap, egész délelőtt torkaszakadtából énekelt. Kopogtam a kórterem ajtaján, nehézkesen fordult felém:

– Az én szépséges kislányom! Hogy kerülsz ide Rubikám, csak nem utánam jöttél egy másik hajóval?

– Anyukám, hagyd ezt kérlek, beszéltem a doktornővel, holnaptól új gyógyszert kapsz, ha jól reagálsz, egy héten belül haza is enged.

– Elviszed a szennyest, édesem?

Pontosan emlékszem, kétségbeesetten dobáltam a hatalmas hátizsákba az áporodott szagú hálóingeket, a megfakult köntöst. Ordítani tudtam volna a felismeréstől, hogy érzelmi áradása felém csakis a gyógyszereknek köszönhető. Később leültem mellé a vaságy szélére. Az ölembe fúrta a fejét, simogattam a haját, a hátát. Az járt a fejemben, hogy ehhez az intim pillanathoz anyámnak meg kellett betegednie. Mentálisan zavaros állapot szükséges ahhoz, hogy érzelmeket produkáljon? Mi idegesítette ennyire egész életében, mi a baj velem?

Talán egy fél óra is eltelt, mire megszólalt.

– Apádnak ne mondd, hogy nélküle utaztam el.

Megígértem. Ott feküdt a karomban az anyám egy tudatmódosított világban, fogalmam sem volt, miről beszél. Mit is mondhattam volna akkor bárkinek?

A torkomban akar felrobbanni a szívem, öklendezem. Apa szerelmes lett? Harmincnyolc éve megcsalta anyát, éppen, amikor velem volt várandós? Anya viszonozta volna Sebi bácsi rajongását? Mihez nem volt elég ereje?

Arra eszmélek, hogy Andris nedves törölközővel dörzsöli az arcomat. Összehánytam a hálóingemet. Állok a zuhany alatt, amíg el nem fogy a meleg víz.

Az éjszakai vihar alaposan lehűtötte a levegőt, közben megvirradt. Dave is itt van végre velünk, ötkor szállt le a gépe. Andris pirítóst csinál, a kenyerek különösebb részvét nélkül repdesnek az ég felé, apa szarvasi kávéfőzője mit sem sejtve sóhajtozik, bugyborékol, pöfög, mint egy átlagos napon. Ülünk az asztal körüli csendben, szárnyaszegett madarak. Bűntársak lettünk. Elolvastuk anyám leveleit az utolsó betűig, de nem leltünk bizonyosságra. Annyi őrültséget hordott össze a soha el nem küldött írásokban, hogy ebben a pillanatban fogalmunk sincs, apával kapcsolatos félmondata csupán a képzelet szüleménye vagy egy súlyos titok apró kockája. A rám vonatkozó rész gyomorszájon talál, mégsem tehetek fel most újabb kérdéseket. A temetés szervezése a következő feladatunk. Lilutól szorongáscsökkentőt kaptam a nehezebb órákra, három pici bogyót. Egyet lenyelek. Teszem a dolgomat, átmegyünk János atyához, elolvassuk a nekrológot. Andris sápadtan, magába roskadva ül mellettünk. Dave szorosan magához ölel.

Dél körül végre újra az ágyamban kuporgok.

Marcello rövid üzenetet küld. Megálltak néhány órára az egyik menedékháznál. Hegyek iránti szenvedélye egyszerre vonzó és kínzóan félelmetes számomra. Képes volt a történtek után visszamenni újra és újra, hogy vezekeljen. Megbocsátani mégsem tudott magának. Ahogy én sem tudok megbocsátani magamnak, sem Péternek.

Kapok néhány képet a csapatról és a menet közben megörökített lenyűgöző tájról. Elisa egyiken sem tűnik fel. Talán a fotós mellett ácsorog…

Különleges szirtek, fűrészfogak, groteszk alakokat formáló sziklák, mély szakadékok. Marcello legalább tízszer járta már meg az útvonalat. A színek pazar játéka. A kőzetanyag magnéziumtartalma miatt a különböző fényhatásokra más és más válaszokat ad a hegy, hol vörösesbarna, hol fehéresszürke, hol kékeslila színben tündököl, magyarázta nekem legutóbb. Napkeltekor és napnyugtakor élénk rózsaszínbe vagy bíborlilába burkolódzik. Enrosadira, így nevezik az olaszok a sziklacsúcsok izzását.

Egyszer képes leszek rá, vele tartok. Vannak, akik végül sosem találják meg önmagukat, és valaki másként élik le az életüket.

Velem ez nem történhet meg.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-04-24 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.