Videó

A Magyar Hang videója




Keresés a honlapon:


Csengődi Péter: Nászajándék – 20. fejezet: Ereklyék

 

 

 

Ereklyék


Kétféleképp is fotózták a talált tárgyakat, díszítő elemeket. A magukkal cipelt eszközök egyrészt képesek voltak normál fényképet készíteni vaku használatával; a másik üzemmódban viszont háromdimenziós modellt is tudtak készíteni, ha a bekapcsolt eszközzel megfelelő módon körbejárogatták azt. Szinte nem is nézték, hogy miről készítenek felvételeket. Viszonylag kevés volt az az idő, amit a bolygó felszínén el tudtak tölteni; viszont ha visszavitték a felvételeket a hajóra, ott már sokkal tovább nézegethették, vizsgálgathatták azokat. Nem volt elég nagy felbontása és pontossága ahhoz a felvételeknek, hogy minden apróságot láthassanak rajta; de az biztos volt, hogy a gép több részletet látott, mint amit ők maguk láttak a saját szemükkel a porral teli levegőben. Ilyen értelemben jobb is volt, hogy ahányan voltak, annyi irányba széledtek szét; ugyanakkor egy-egy felfedezésnél az emberi kíváncsiság újra összeterelte őket egy közös pontba.

Éppen külön-külön termekben dolgoztak, amikor felfedezett valamit, ami elsőre csak egy sötét lyuknak tűnt, azonban jobban megnézve igen sokáig folytatódott.

– Mennyire ismerik ezt az épületet? – kérdezte a rádióban.

– Csak felületesen. Egyszer jártunk itt, akkor sem töltöttünk el sok időt – válaszolta a doki.

– Ezt a járatot már átnézték?

– Milyen járatot? Ebben a labirintusban mindenfelé járatok vannak.

– Úgy látom, egy kőlépcső vezet a föld mélyébe.

A doki azonnal eldobott mindent a kezéből, és megkereste őt; és bár pár zsákutcába be kellett néznie, nagy lelkesedéssel sietett megnézni, miről van szó. Végül odaért, és az egyik lámpa fényénél ketten nézték, hogy mi lehet az.

Óvatosan, a falnak sokat támaszkodva lementek a lépcsőn. Egy katakombában találták magukat. Láthatóan egymás mellett kőkoporsók sorakoztak. A falak tele voltak írásokkal, jelképekkel. Bár neki eszébe nem jutott volna megpróbálni felnyitni a sírhelyeket, a doki egynek nekirugaszkodott; de ő is hamar feladta, meggyőződve arról, hogy egy-két ember erejénél többre lenne szükség ahhoz, hogy el tudják mozdítani a hatalmas kőfedeleket. Lámpáikkal gyorsan felmérték, hogy milyen messzire nyújtózhat a járat, és konstatálták, hogy nincs értelme messzebbre menni, egy ilyen rövid látogatásnál nincs annyi levegőjük, hogy be tudják járni teljesen.

Alaposan megvizslatták a falba vésett ábrákat. A doki az egyik motívumra mutogatva kezdett el magyarázni.

– Ezek a képek rengetegszer előfordulnak. Láthatóan arra utal, hogy a napuk ereje fokozatosan csökken. Látja? Azzal érzékeltették, hogy a méretét egyre kisebbre rajzolták.

 

– Milyen kiváltságosnak mondható, hogy ilyen előkelő sírhelybe került. Úgy képzelem, lehetett egy időszak, amikor tömegesen pusztultak a tagjaik, és már nem ügyeltek ennyire a temetésre. Ha temették még a tagjaikat egyáltalán.

– Szívesen meglátogatnék majd egy olyan helyet, ahol azzal kísérleteztek, hogy hogyan állítsák meg a nap gyengülését. Nem hinném, hogy feladták volna. Úgy képzelem, hogy egészen a legvégéig próbálkoztak, miközben folyamatosan felsültek, és tudták, hogy egyre kevesebb idejük van hátra.

– Ez elég sötét gondolat!

– Ebben az értelemben az egész világ egy sötét hely. Mi tudatlanságban éljük a mindennapi életünket, és megijedünk attól is, ha egy szálka kerül az ujjunkba; miközben a galaxis másik felén fekete lyukak ütköznek össze, és elpusztítanak mindent, ami környékükön akad. Semmi nem zárja ki, hogy egyszer csak egy ilyen katasztrófa történik a mi Földünkkel, ráadásul olyan hirtelen, hogy észbe kapni sem lesz időnk. De erre szeretünk nem gondolni.

A doki általában úgy beszélt, hogy elfordult a másiktól; de mint egy bevett szokás, amikor befejezte a mondanivalóját, odafordult a beszélgető társához, és mélyen a szemébe nézett. Ekkor vette észre igazán az arckifejezését. Nem tudta könnyedén megmondani, hogy milyen kifejezés lehetett, ezzel mindig gondban volt. Hogy ne tartson tovább a szünet, megtippelte:

– Csalódottnak tűnik.

– Az is vagyok. Hihetetlen, hogy itt volt, elérhető közelségben egy élő, virágzó kultúra, és mi lemaradtunk róla.

– Az univerzum többmilliárd éves, miközben a földi, civilizált, emberi kultúra mindössze többezer éves. Tudja, hányszor van meg a többmilliárdban a többezer? Milliószor. Ráadásul minden anyag, amit elő tudunk állítani, idővel elpusztul. Még a PET palack is, ami miatt oly sokat aggódnak a környezetvédők, 500 év alatt semmivé lesz. Bár a tudósok szerint a legidőtállóbb műanyagok évmilliókig is megmaradnak; a 13.8 milliárd évhez képest, ami az univerzumunk életkora, elenyésző. Mint amikor gyerekként felvett egy pitypangot, ráfújt, és a darabjai szétrepültek minden irányba. A világegyetem számára a többmillió éves műanyag csupán ennyi. Ön talán csalódott, hogy mikor ideértünk, már csak a hűlt helyét találtuk egy idegen civilizációnak; én azt gondolom, hogy már így is sokkal nagyobb szerencsénk van, mint amire valaha is számíthattunk volna.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2026-04-20 20:00:00

 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.