VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Csengődi Péter: Nászajándék – 20. fejezet: Ereklyék
Ereklyék
Éppen külön-külön termekben dolgoztak, amikor felfedezett valamit, ami elsőre csak egy sötét lyuknak tűnt, azonban jobban megnézve igen sokáig folytatódott. – Mennyire ismerik ezt az épületet? – kérdezte a rádióban. – Csak felületesen. Egyszer jártunk itt, akkor sem töltöttünk el sok időt – válaszolta a doki. – Ezt a járatot már átnézték? – Milyen járatot? Ebben a labirintusban mindenfelé járatok vannak. – Úgy látom, egy kőlépcső vezet a föld mélyébe. A doki azonnal eldobott mindent a kezéből, és megkereste őt; és bár pár zsákutcába be kellett néznie, nagy lelkesedéssel sietett megnézni, miről van szó. Végül odaért, és az egyik lámpa fényénél ketten nézték, hogy mi lehet az. Óvatosan, a falnak sokat támaszkodva lementek a lépcsőn. Egy katakombában találták magukat. Láthatóan egymás mellett kőkoporsók sorakoztak. A falak tele voltak írásokkal, jelképekkel. Bár neki eszébe nem jutott volna megpróbálni felnyitni a sírhelyeket, a doki egynek nekirugaszkodott; de ő is hamar feladta, meggyőződve arról, hogy egy-két ember erejénél többre lenne szükség ahhoz, hogy el tudják mozdítani a hatalmas kőfedeleket. Lámpáikkal gyorsan felmérték, hogy milyen messzire nyújtózhat a járat, és konstatálták, hogy nincs értelme messzebbre menni, egy ilyen rövid látogatásnál nincs annyi levegőjük, hogy be tudják járni teljesen. Alaposan megvizslatták a falba vésett ábrákat. A doki az egyik motívumra mutogatva kezdett el magyarázni. – Ezek a képek rengetegszer előfordulnak. Láthatóan arra utal, hogy a napuk ereje fokozatosan csökken. Látja? Azzal érzékeltették, hogy a méretét egyre kisebbre rajzolták.
– Milyen kiváltságosnak mondható, hogy ilyen előkelő sírhelybe került. Úgy képzelem, lehetett egy időszak, amikor tömegesen pusztultak a tagjaik, és már nem ügyeltek ennyire a temetésre. Ha temették még a tagjaikat egyáltalán. – Szívesen meglátogatnék majd egy olyan helyet, ahol azzal kísérleteztek, hogy hogyan állítsák meg a nap gyengülését. Nem hinném, hogy feladták volna. Úgy képzelem, hogy egészen a legvégéig próbálkoztak, miközben folyamatosan felsültek, és tudták, hogy egyre kevesebb idejük van hátra. – Ez elég sötét gondolat! – Ebben az értelemben az egész világ egy sötét hely. Mi tudatlanságban éljük a mindennapi életünket, és megijedünk attól is, ha egy szálka kerül az ujjunkba; miközben a galaxis másik felén fekete lyukak ütköznek össze, és elpusztítanak mindent, ami környékükön akad. Semmi nem zárja ki, hogy egyszer csak egy ilyen katasztrófa történik a mi Földünkkel, ráadásul olyan hirtelen, hogy észbe kapni sem lesz időnk. De erre szeretünk nem gondolni. A doki általában úgy beszélt, hogy elfordult a másiktól; de mint egy bevett szokás, amikor befejezte a mondanivalóját, odafordult a beszélgető társához, és mélyen a szemébe nézett. Ekkor vette észre igazán az arckifejezését. Nem tudta könnyedén megmondani, hogy milyen kifejezés lehetett, ezzel mindig gondban volt. Hogy ne tartson tovább a szünet, megtippelte: – Csalódottnak tűnik. – Az is vagyok. Hihetetlen, hogy itt volt, elérhető közelségben egy élő, virágzó kultúra, és mi lemaradtunk róla. – Az univerzum többmilliárd éves, miközben a földi, civilizált, emberi kultúra mindössze többezer éves. Tudja, hányszor van meg a többmilliárdban a többezer? Milliószor. Ráadásul minden anyag, amit elő tudunk állítani, idővel elpusztul. Még a PET palack is, ami miatt oly sokat aggódnak a környezetvédők, 500 év alatt semmivé lesz. Bár a tudósok szerint a legidőtállóbb műanyagok évmilliókig is megmaradnak; a 13.8 milliárd évhez képest, ami az univerzumunk életkora, elenyésző. Mint amikor gyerekként felvett egy pitypangot, ráfújt, és a darabjai szétrepültek minden irányba. A világegyetem számára a többmillió éves műanyag csupán ennyi. Ön talán csalódott, hogy mikor ideértünk, már csak a hűlt helyét találtuk egy idegen civilizációnak; én azt gondolom, hogy már így is sokkal nagyobb szerencsénk van, mint amire valaha is számíthattunk volna.
Megjelent: 2026-04-20 20:00:00
|
