Balogh Attila Előszó
Belázasodtál fiam,
többet ne gyere temetésre
Isten minden temetésen ott guggol,
és mások halálával üzeni a te halálodat,
bátyád amikor összeesett,
s tenyere medréből kigördült az élet,
mint a füvek közt elguritott narancs.
Isten az ő fülébe suttogott,
mégis te hallgatóztál.
lapulsz idegen ablaküvegekhez,
hogy mások életéből kilesd
azt ami a tiéd,
de egyszer rnegcsattan az üveg,
és szilánkjaiból összeraknod a tengert,
a várost, szerelmeidet már nem tudod soha
- Délutánonként a budai kórház
hűvös udvarán csüngőhintába ültettek,
a hintáztató-nővér arca fölragyogott,
amikor tüdőd telezuhant levegővel,
olyan mohón ittad,
hogy rekeszizmaid begyulladtak,
estére vissza kellett tenni a vastüdőbe.
Makacsságodon győzött a gép türelme,
szabályos ritmusban adagolta a levegőt.
s ettől olyan rend keletkezett.
amely szisztematizált
s életedet örökre meghatározta.
- Csúnya nyomorék gyerek voltál,
testvéreid kezét elhessegetted.
amikor simogatásukkal púpodat csodálták
hátadon,
térdemet örökösen lehánytad,
az apádról szóló álmaimat
sorvadt tüdőddel szétköhögted.
Önző voltál már ekkor is.
- A lázmérőzés elől
kicsúsztál a folyosó hideg kövére,
pimaszságodon annyira fölindult a nővér,
hogy lábadnál fogva
a második emeleti edényszállító lift
aknájába lógatott,
hétéves lényed meg se rezdült,
kétemeletnyi sötétség fölött nem kapálóztál,
némán és bölcsen fázott az eszed.
- Amikor bementem hozzád a kórházba,
akkor láthattam igazán,
hogy ti milyen sokan vagytok,
s mind úgy csúszkáltok a folyosón,
mint a kiskutyák,
koldulva bámultok a látogatók arcába
hogy vegyenek föl benneteket az ölükbe,
simogassanak meg.
s adjanak nektek enni.
Ekkor láthattam azt is.
hogy kopaszra borotvált fejeden
sebeket ragasztottak le.
lehajoltam hozzád,
s te örömödben.
hogy egyforma magasak vagyunk,
hidegen és számítóan mesélted el.
hogy Erzsébet nővér tetűt talált hajadon,
bevittek a fürdőszobába
te levetetted magad a székről.
próbáltál kicsúszni a többiekhez a folyosóra.
de Erzsébet nővér a kezedre taposott
ujjadról a köröm úgy repedezett föl,
mintha tükörcserépből lett volna,
a Molnár Feri mankójával addig ütöttek
amíg el nem ájultál
hajad már csurom vér volt,
s mire eszméleted visszanyerted,
kopaszon kuporoghattál a folyosó sarkában.
Nagyon szégyellted magad a többiek előtt.
Próbáltalak vigasztalni,
hogy nemsokára iskolába mész,
lesznek színes ceruzáid
és szép könyveid,
de te ekkor már mindent tudtál a világról
lelkeden páncél volt.
Föl akartalak venni a hátamra,
hogy haza vigyelek,
de te nem engedtél a közeledbe senkit
Sírva kellett kiszaladnom a buszhoz.
- Számodra nem volt elég.
hogy mély szeretetet
és szánalmat érzek irántad,
neked is ugyanezt kellett érezned önmagad
iránt,
kívülről szemlélted életed,
s ha valaki szeretni próbált.
te elszeretted magad előle.
Féltékeny voltál a halottakra is,
amikor Mária meghalt,
s merev karja miatt
nem lehetett ráadni a ruhát,
Gyula báesi a fülébe suttogott,
Mária ettől olyan hajlékony lett,
hogy már könnyedén föl lehetett öltöztetni.
Te ezt kéjes irigységgel szemlélted,
utánoztad a holtak engedelmességét,
amikor lábadra esatolta új járógépedet a
nővér.
Az élők irányába hiába meneteltél
ezzel a hideg szerkezettel.
bevizelésed miatt elvették.
meztelenül kiültettek a folyosó közepére,
heréiden a vékony fényes bőr
bevilágította az egész helyiséget.
Hiába vihogtak a tolókoesis lányok,
piszkáltak idegen mankóval.
nem másztál ki a fényből.
dicsekvően ültél tovább
ebben a csillogó fájdalomban.
- Erkölcsi profit lett minden megaláztatás
tiszta, emberi,
sőt már ekkor szexuális öntudat,
mintha provokáltad volna magad abba a
helyzetbe
ahol energiává.
verssé alakítható a szenvedés,
pszichés, neurotikus kényszerrel lökted
taszítottad.
meg a körülötted levő embereket is
a kegyetlen konfrontációba.
Azonosítható képet reméltél magadról
bénaságodról az örökös veszekedésben.
- A papok csendjével tehetetlen voltál
békéjük simogatott
Isten olyan közel került hozzád.
hogy kicsi, tolvaj-krampusz lett belőled.
el-ellopkodtad. ha nem is a szexuális
de a hím-esztétikát
a templom kertjében kifeszített Krisztusról
hajlékony bokáját, vállait
idomítottad torzságodhoz.
csípőjéről titokban lehúztad a leplet,
s hónapokon, éveken át rejtegetted,
nyafogó angyalok elől.
a jeges sziszegésű tengeren
mire ezt a transzcendens-szövetet
roncsolt ágyékodra merted borítani
s már-már hitted,
hogy a nemiség fekete füvéről
ivartalanul elemeli
madár-szerkesztésű öledet
az Objektív-Fiú
de Pista bácsi bevonszolt a fürdőkádba
húgy szőrei közül kicsalogasd a kéjt
nyüszítve húzódtál a sarokba
Frissen operált lábad
kicsavarodva lebegett a vízen
engedetlenséged miatt
leszorította leiedet
kilátástalanul kapaszkodtál
törékeny kezecskéddel a fürdőkád szélébe
de olyan erős volt a szorítás
hogy orrodból elindult a vér
s elszineződött lassan a víz
te pedig szinte élettelenül ringtál
ebben a tengert suttogó fürdőszobában.
- Fényes gödrökön át kerültél haza
öregek és férfiak hátára kéredzkedtél
hogy körbe-körbefutkossanak veled a havon.
a putrik elsuhanó sebessége sütötte szemedet.
Amikor szakadt a hó
mérhetetlen ürességet éreztél magadban.
A nyirkos fal mögött négykézláb becsúsztál a
házba.
az örökös hasmenéssel küszködő farod
úgy emelted föl a székre,
mint egy kiszolgáltatott állat.
primitív mozdulataidat beismerve
az eszedet havazó
időtlen telet bámultad.
- Mindenüvé csak a földön vonszolódva
jutottál el,
s közbe-közbe hátra néztél
hogy figyelem-e szenvedésed.
Piroska néni virrasztolására is utánunk
csúsztál,
lehűlt kezeddel fölhúztad magad a dombokon,
hogy láthasd őt kiterítve.
Titkos kényszer űzött a holtak szagához
s már-már mozdulni láttad a keményedő
testet
vénasszonyok lába közt másztál a gyertyák
fényébe
s ott úgy mozgott árnyékod,
mint aki lábára föláll
bort tölt a cigányoknak
és befekszik a halott mellé
önmagát letakarva
a lepedő alatt tovább szuszog
és lassan felül
karját magasra emelve röhög a többiekre,
majd hangosan sir,
s valami kútról mesél,
amit csak éjszaka lehet megtalálni
fogatlan szüzek őrzik,
meztelenül ülnek a kút káváján
széttárt ágyékukból
újszülöttek gurulnak hangtalanul
az ólálkodók lába elé.
Önmagát megölve árnyékod
fölborította Piroska néni gyertyáit
lehajoltam hozzád az iszapos hóba
próbáltam segíteni
de sötét volt és lázas lettél
ölemnyi testedet vissza kellett vinni az
intézetbe.
- Szád a sok sírástól
teljesen elveszítette eredeti formáját
már összezárni sem tudtad
nedvesen feszült fogsorodon,
forró szemgolyód
úgy sistergett a borogatás alatt
mint a rezsóra csurgatott tojássárgája
leereszkedő szemhéjad mögött
kezdtek kirajzolódni arany utcái,
városai a túlvilágnak.
Kiléptél fehérneműdből
és átugrottad a tengert.
- Ekkor már nem beteg voltál,
hanem fájdalom.
Pörgött veled büszkén a mítosz
A betört ablaküvegen átnyúlva
hiába tapogatta benned a férfit
az ápolt hölgyű béke
örökre származástalan
s a hazát majszolók cukorkáin
átbillenő lettél.
Megjelent: 2014-07-28 19:50:31
 |
|
Balogh Attila (Szikszó, 1956. február 03.), költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
