Balogh Attila Numero XXXIV
Hát indít,
taszít levegőt,
a tüdő,
szusszant ajkamig vért
és ujjamhoz szédít verseket,
ha hőköl a lap fehér hasa
akkor is,
mert élni kell itt,
túlélni
apró kavicsait
a szónak,
gyáva igazát
a csontnak,
ha erők irányába
roppan
szívemig,
de nem fáj
a szememig ringó
liliom-ájulás,
a virág
gerincoszlop görnyedése
a szélben,
a homlokomtól
zsongó
krajcármenekvés,
az a geometriai esetlenség,
amely
felemeli picinyke csontom
és döfködi hegyével
a mindenség szívét,
mert nyilalni kell
itt,
nyilalni
időkön túli fájdalmat,
hasítani
a jövő ölébe
mai-kínt,
de nem fáj már nekem
semmi,
mert gyógyítani sem tudok,
csak ülök itt a sötétben
s csillaghoz dőlve
horkolnak köröttem a nők,
mint a férfiak,
szuszogok
s lélegzek
én is,
mint a tüdő,
csak álmot koldulok,
koldulok,
koldulok tabletta-éjszakát.
Megjelent: 2014-07-28 20:46:03
 |
|
Balogh Attila (Szikszó, 1956. február 03.), költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
