Balogh Attila Numero XLI
A zúgó díszizmúak
jajgatására
kinyíló öled,
függönye eltakar,
fényvédetten dűlök
az elektromos mezőre,
s megölve
a lepkék sárga
seregét,
gyűjtöm
langyos hasamon,
ha hiány ajkamon
az asszony tiszta nyelve,
ehetnék is most már
egy keveset,
de a csók ökumenikus,
s megrezzen ölemen
csendesen
a leányka vizelet,
te pedig elmész,
mint ahogyan a kolbász
legurul
a könyvespolcról,
a fürdőszobában szikkadó blúz,
a feledékeny cici-fészek,
gyűrődhet immár fejem alá,
nézlek még egy percig,
már
ezer éve,
s oly messze vagy,
hogy nem hiányzol,
- és a meg-vitézült
vitamin-herék,
letaszítva,
sliccek pólyáiról a gombokat,
tömődnek bátran
a széklet-idomítású svédasztal
legális zabálnokaihoz,
a magasodó,
hormonzavaros törpék,
a bugyogótulajdonosok,
az önmegvalósítás,
pályakezdő ágyékával csücsülik
köröttem,
az ingyen
csörgő
jövőt,
a Bartóktól folklórig menekülők,
az okos-szájszagúak,
dugdossák nyelvem alá
a meghámozott,
művelt flopit,
nehogy idejekorán baseváljak,
az autentikus-lobbi uszítására
ezek az éc-zsonglőrök,
pályázat útján
megeszik,
majszolva,
magomat,
arcomra borul
a szagodat őrző szoknya,
- ondóm csillagzó vitéze
keresd meg édesanyád,
csókom történésekor
úgy ég a szád,
mint a műanyag,
hajadból fűcsomót köpök,
hátamról hámlik
a hanyag ölelés,
púpomig nem ér föl ujjad,
diskurálnak körötted
vígan,
az autista politikusok,
- a pirkadati öngyilkolók,
sínekre szétszórt
deres papucsait próbálgatja
lábam
s az állam
ortopéd-miniszterei,
minden egyes meglesett után,
gyűjtik az esztétikai
adót,
a felismerhetetlenségig
szép
vagyok,
lift-íkú nélkül,
gyalog-ésszel
mész föl az emeletre,
veled szivárog frizurám,
fogam,
s létem,
mint a vonat,
megáll,
hull belőlem,
csengve,
csörögve
a cicomás csavar,
nehezen kapok csókot
és levegőt,
az ország leple alatt
matatom
hasadon,
fényét a magnak,
rozoga végbeled tátog,
a holtak faszához
sáros ködöt,
az Isten háta
mögött
cirógat szuszogó kompjútert
az ember,
fészekké zsúfol
amnézia-csókot
és installál
tavaszra,
tavaszt,
a magukban néma
a mással-hangzók,
diszlexiás klaviatúrán fürkészik
az elrejtett programot,
moccan a monitor,
s véle anyám
a horizont
alá süllyed,
- szerethettél volna jobban is,
én nem lestem ki
az intézeti nővérke
pináját,
tengődöm
tegnapi-papok
imáján,
Biblia szelíd
nyílásán
zümmög,
villámok rácsai mögül,
a hétfői,
színes
eső,
- hessegettem
a zöld legyet
a röffenő húsról,
a múltkor
megcsókolt az Isten,
és vittem
a templomi gyertyát,
vénasszonyok látták,
hogy tüdőmből
úgy csorog a tél,
mint öledből a gyermek,
hát ennyi a csoda,
a vacsora
remegve pihen,
- kedvesem,
úgy szeretném biccenő kontyod sarkát
szagolni,
és csúsztatni ujjamat
a cici elejéhez,
sürgősen lentebb érve,
most,
már hasadon tenyerem,
s kenyerem ez a vers,
mázsás lepke a szememen,
gesztenyék rozsdás levelei
hullafoltok
a havon,
hogyan is emelhetném
meglelencült rozoga
farom
a szemek
remek
csodálatára,
ölem öledhez
megölve érkezett,
zaklatott furunkulus
az ülepem,
hát ki segít,
mely asszonyi szándék tárja föl
a végtagok fogságából
a combok végleg beárnyékult zugát,
hogy rebbenhessék
füvek nedvétől bevonva
a pulzáló fióka,
- csicsergő repülőgép
a függöny mögött,
mélyül a program
és üresen pörög,
szaporodnak a gyerekek,
lárva bankok szája szétreped,
csetten a konszern krajcár,
tenyésztett combokon zizeg
dombortalanul,
a hölgyemény sereg,
donorom még nincs,
működik végre a lift,
haza-átültetést kérek,
görnyedve
radiátor melegéhez
popsid végleg kihűlt,
- reccsen üvege
kényes ablakunknak,
immár végleg magasan vagyok,
s alattam
a prototípus papok
legyet gyűjtenek.
Megjelent: 2014-07-28 20:40:20
 |
|
Balogh Attila (Szikszó, 1956. február 03.), költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
