VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Rubi, 2024. augusztus 2. 1 Dávid tíz körül érkezik Barnival, felméri a károkat, az üres borosüvegek címkéit böngészi, úgy vélem, ő is szívesen beszállt volna a Bodega Numanthiába, somolyog, elismerően bólogat, amint visszateszi a palackot az asztalra. Nem térünk ki az est részleteire, mohó pillantást vet Lilura, nem sok ideje marad belefeledkezni a látványba, mert Barni enni szeretne. Dávid a kezébe temeti arcát, jól van, beismerem, egy napja éheztetjük szerencsétlen kölyköt. – De Dávid! – méltatlankodik Barni – Nem emlékszel? Három és fél pizzát ettünk meg Andrissal. Igaz, reggelire nem sok maradt, éhes vagyok, anya! – már a hűtőben matat. – Megehetem ezt a csokis joghurtot? Lilu vihorászik, igent mond. – Esetleg mind a kettőt? – ekkor már vinnyogva röhögünk mind a hárman.
Ha már elmúlt? amikor ott ültünk az ágyadon Hajnival a hátsó teraszra néző szobádban kétezer-hat augusztus tizennyolcadikán az ebéd utáni csendes pihenő végén az országút felől betűző tejfehér nap elé elhúzott sárga-kék összefércelt függöny mögött látszólag tízezer éves albumot lapozgatva Frédi papáról meséltél részletekbe menően miért nevetted ki amikor először hozzád lépett
Fiatalodjon tíz évet a nyárra! Ez egy rémálom, emberek. Én mondom, hogy ez egy rémálom. Férfiak járkálnak az utcán, és nem lehet megmondani, hogy hány évesek. Fiatalember dús, fekete hajkoronával jegyet vesz az uszodába, s elkérik a diákigazolványát, ami nincs, mert negyvenöt éves. A nyugdíjasklubból majdnem kizárják Józsi bácsit, mert múlt hét végén ültették vissza azokat a szögszínű loknikat, amikkel annak idején elbűvölte Imola nénit, és nem lehetett ráismerni elsőre, azt hitték, valami imperszonátor. A saját öregapám pórul is járt: csak egy néhány szálat akart visszatetetni őszülő-ritkuló tincsei közé, erre beültették neki a fiatalkori jampihaját, és most, mint lázadó szellemű ifjút leteremtette megfiatalodott középiskolai tanára, aki ugyan bottal jár már és kissé szenilis, de a hajában egy ősz szálat nem találni.
KÖLTŐ KEREKESSZÉKBEN
Gyakorló muskátliként, már ne nagyon mozgassatok, Elég a fény-árnyék untalan változásait követnem, vakok, Ünnepelni nem nagyon tudom, se magam, se másokat, Táncoltam, tapsoltam az elégnél is többet, már sokat, Ülök csak köztetek, mosolyogva félszegen, sután (gázos poenként a rím kedvéért: propán-bután), Többnyire étlen-szomjan, vésztartalékaimat felélve, Csak a kiszolgáltatottságtól, a magam alá csinálástól félve.
következő pillanatban egyetlen mozdulattal kifejezte gyanakvását sajnálom mondja fulladozik keress magadnak átkeltek a folyón jött a délelőtti eső csizmásan ahogyan egy szitakötő sző tisztogatás csoportok elhelyezése egy nép keresi önmagát kövekkel és fűszerekkel súgta titokzatosan végre Józsikám bácsi homlokáról letépte az írást magasrangú óriások kocka alakú nevetés fegyver kiheverték volna együtt megmaradt közülük négykézláb tenyéren homlokát csókolgatva mint a majom akinek megölték a fiát tíz évvel később mire lett volna szüksége kereste lehet hogy csak él látom mondta nézz szét felmehetsz az emeletre nem könnyű visszatalálni maradj ott Zsóka rövid szoknyában meddig lakhatsz nála mennél legalábbis annál nagyobb hogy milyen mélyen a föld alatt tudja megmondani a széken ülve elcsendesedik a szerelemtől és már nem történelmi igazságszolgáltatás
szellem
a szellem meg tud jelenni a fizikai világban akár könyv alakban is persze aki nem szokott hozzá az ilyesmihez annak elég ijesztő lehet
20. A következő napokban félholt voltam az izgalomtól. Állandóan az járt a fejemben, hogy Éva ki fogja törölni a levelemet. Elképzeltem, hogy mások is írnak neki. Fényképet is küldenek. Mi van, ha megtetszik neki valaki? Sokféle forgatókönyvet gondoltam végig, és mindegyik megegyezett abban, hogy Éva sohasem fog válaszolni az üzenetemre. Péntektől hétfőig rengetegszer látogattam el az internet kávézóba. Aztán kedden… Szia, Vilmos, Úgy látom, te is paranoiás vagy, akárcsak én. Interneten ismerkedni? Hm. Csak nem arról van szó, hogy feleséged vagy barátnőd van? De a névtelenség nekem sincs ellenemre, és nem azért, mert foglalt vagyok. Hanem mert szeretném távol tartani magamtól a lerázhatatlan egyedeket. Volt már részem tapadó pasikban, és az ilyesmi eléggé kellemetlen. Ráadásul eddig még nem tanultam meg, hogyan kell valakit úgy elhajtani, hogy ne gázoljak a lelkébe. Valószínűleg lehetetlen feladat. Mindig igyekszem finoman megfogalmazni az „elbocsátó szép üzenetet”, aminek az a következménye, hogy nem értik meg, vagy nem akarják megérteni, amit mondok. Egyébként azok közül, akik válaszoltak a hirdetésemre, te vagy az egyetlen, aki rájött, hogy a Felícia névvel egy Ottlik-novellára utaltam. Ezért meg másért is egyedül te maradtál állva a mezőnyben, úgyhogy légy üdvözölve Felícia világában. Feltéve, ha te is egyedülálló vagy. A novellának különben Szerelem a címe, és a „Minden megvan” című Ottlik kötetben jelent meg. Neked ki(k) a kedvence(i)d? Üdv F.
Májusban fürdeni a Tiszában. Leugrani az árva hídlábról. Kacagni harsányan pokolbéli rókákra. Birokra kelni Szent Mihály arkangyallal. Álmodni valami lányról, aki virágot lép.
Bár ésszel tudta, hogy helyes döntés volt elindulnia erre a küldetésre, és hogy már csupán azzal, hogy fellőtték abban a rozoga kis fémdobozban a légkör fölé, magasabbra tört, mint a legtöbb ember egész életében, és ezután bármi is történik vele, kiváltságosnak számít; bár ésszel eldöntötte, hogy teljes nyugalomban folytathatja az útját az ismeretlen felé; valami zsigeri idegesség fogta el. Próbálta nyugtatgatni magát, próbálta ismételgetni magában, hogy minden rendben, és minden úgy halad, ahogy haladnia kell; ennek ellenére azt érezte, hogy felment a vérnyomása, szaporán ver a szíve, és izgága lett. Úgy gondolta, ez valami alapvető emberi tulajdonság lehet, valami, amit az őseinktől, ősembereinktől örökölhettünk. Sokat olvasott az emberi pszichéről, és egyes tanok szerint az evolúció során az agy úgy alakult ki, hogy egyik legfőbb tevékenysége azon gondolkodni, hogy milyen veszélyek leselkedhetnenk ránk. Ezért talán az egy evolúciósan előnyös tulajdonság lehet, hogy ha jól érezzük magunkat a megszokott környezetben; hiszen ott, ahol sok időt éltünk, tevékenykedtünk, pihentünk, és éjszakánként aludtunk, ott statisztikailag mégiscsak kevesebb fenyegetettség ütheti fel a fejét, mintha elmegyünk egy teljesen ismeretlen vidékre. Otthon a kertben a bokorból elég kis eséllyel ugrik elő egy fenevad, és tép szét minket, mintha elmegyünk mondjuk az amazonaszi esőerdőbe. (Persze kevesebb, de nem nulla eséllyel.)
Rubinfényben tündöklő ciklámen alpesi tündérek lába nyomán született kicsiny virág, te ! Éveken át ujjá születtél a kerti fenyőfák alatt, míg egy fagyos tél véget nem vetett alázatos életednek, amen.
I.
Az odaút
Vasúti megálló, mozdony darabja, fehér kőkorlát, kitaposott ösvény emelkedője — villanásnyi képek s más elmosódottak maradtak: kertvárosban valahogy fölfelé, és balfelé, talán nem is egyedül, balra kell kerülni, hátrahagyva a jobb kézre eső utolsó épületeket, s a mezőn tovább föl, talán egy fa, esetleg traktor is, aztán a földút jobbra kanyarodik, befelé visz, és megint föl: az ott már a kicsit kopár, még reális, de szívszorító előérzetes táj, ahonnan hamarost kivehetően látszik a boldog álom- táj! Közelinek tetsző szemhatáron természeti tárgyakból összeállva útjelző táblaféle, törzs, ág iránya, növényzet, arany szalmaszálak! Onnan már eltalálok a tisztásra! Iszom a látványt, hogy érezzem, és hogy ébren majd fölismerjem, nem megyek tovább, emlékezzek, ébresztem magam, fölébresztem.
Még mindig látom ott délen a várost, Egy tucat rózsát téptem le érted, Böjtben járunk, ám a tavaszt hozó széljárás rettenetet hozott ránk, világméretűt. Furcsa betegség suhan a tájon, belemarkol testünkbe-lelkünkbe, életünket fenyegeti bőszen. Szobámba zárva élek, önkéntes rabság ez, ablakomon nincsen rács, barátaimmal telefonon értekezem. Emlékek ébrednek ilyenkor, nem is régi történetek, alig pár hetes múlt, de távolinak tűnik. Nagyon távolinak. Jó évtizeddel ezelőtt Bálint napján a zentai Kisrétben jöttünk össze, Péter Pál barátunk kakaslábon forgó palotájában. Ez az épület abban különbözik ama mesebeli csodától, hogy itt borpince is létezik, kitűnő hordók pompás nedűket forrtak ki, le is tisztult már az idei termés, így felettébb fontos egy komoly delegáció látogatása, amely gyülekezet arra hivatott, hogy osztályozza a fellelhető folyékony kincseket. Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy megszöktünk otthonról, öreg legények fiatal óhajtással széttörni vélték a pányvakötelet tartó karót. Végig lopkodtuk a hordókat, éreztem, tolvajlásaim után valami csudanap sugara melegítheti fülcimpámat. Cimboráim képe is ragyogott, jól kezdődött kirándulásunk, amelynek befejezését elképzelni sem tudtuk. Sejteni azért sejtettük, hogy estefelé nem lesz valami szerelmetes ünnep otthon szent Valentinus napja, mert a sok jó bor ellenére néha sajogni kezdett oldalam, pont azon a helyen, ahonnan Urunk kivarázsolta bordámat, hogy megformázza belőle az én kedves galambomat. Anna a peronon állt. A vonat füstje már jelezte az olvasó számára, hogy itt valami végzetes fog történni. A pályaudvaron felgyorsultak az órák. Anna utolsó gondolata Vronszkij volt, amikor a vonat odaért hozzá és ő a vonat elé vetette... volna magát, ha egy erős kéz az utolsó pillanatban meg nem fogja a karját és erélyes mozdulattal vissza nem húzza a peronra. A vonat nagy sebességgel száguldott tovább. Anna nagy feketeséget látott, fülsiketítő zúgást hallott, kerekek kattogtak a fejében és egy erős kéz szorította az alkarján. „Bizonyára már Isten kezében vagyok” – gondolta és alig merte kinyitni a szemét.
Bár sokan szalagavatón vagy esküvőn mutatják a legjobb formájukat, nagyrészt öröklődés miatt az emberek különféle korukban a legszebbek életükben: ki csecsemőként, más kisgyerekként, ki kamaszként, más ifjúként, ki középkorúként, más öregként —
Ismét nem volt túl sok helye arra, hogy a holmiját elpakolja. Ahhoz képest, hogy első pillanatra úgy látszott, mennyi tér van a hajón, meglepő volt, hogy mennyire spórolnak azzal a hellyel, ahová a saját dolgaikat pakolhatják. Gyömöszölgette mindenét, már az sem érdekelte igazából, hogy valami eltörik, összegyűrődik, vagy elszakad. Annyi minden dolog várt rá az űrhajón, hogy mellette minden tulajdona értéktelennek tűnt.
Úgy ment vissza a hídra, mint aki jól végezte dolgát, pedig igazából azt, hogy elrendezte a holmijait, és azt, hogy kegyetlenül nagy rendetlenséget hagyott maga után, pusztán csak az elméleti megfogalmazás választotta el. gy is érezte az eredményes munka utáni, jóleső fáradtságot. Az emberi természet már csak ilyen; a mentális átállás, annak az elfogadása, hogy az addigi világképünket le kell bontani, és egy újat felépíteni, az többnyire megerőltetőbb, mint a fizikai munka. Sőt megannyi történtetet hallani, hogy egyes személyek képesek voltak hosszú időn keresztül teljesen feleslegesen dolgozni, erőlködni egy olyan eszme fenntartásáért, amiről kívülállóként azt gondoltuk volna, hogy sokkal könnyebb lett volna egyszerűen csak elhagyni. Mennyivel egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy “igazad van, Giordano, valóban nem a föld körül kering a nap”, mint éveken át fogva tartani, lefolytatni a pereskedést, cipelni a rőzsét a máglyára, és így tovább. Az ő világképében nem az volt, hogy az univerzum a Föld körül forog, hanem hogy a bolygónk egy de facto börtön, és emberek még évszázadokig nem lesznek képesek olyan jármű előállítására, amely a galaxis léptékeit tekintve számottevő utazásra képes; legalábbis ő maga sosem fogja elhagyni a Föld légkörét; és most mégis úgy kellett ennek az űrhajónak a fiókjaiba bepakolnia a holmiját, mintha valami óceánjárón indulna el egy hosszú nyaralásra.
Semmi nem maradt a bonyolult útjelzésből. Józsikám bácsi kedves volt Zsókához és nem mesélt róla. Sisakok gurulnak az emelkedőn, beleértve a sziklafal meredek lapjait is. Lábbal hajtott lovasszekér, egyetlen, gyors. Csengő kopott hangja karcolta a csendet. Csak engedni egy kicsit. A tömeget megrezegteti. Évtizedek óta ismert molekulákkal találkozik. Leválnak egymásról. Spirál formájú öntvények a világűrben. Az ember hideg víz. Iszik, hogy alámossa a testét. Üstökösöket telepít, égitesteket farag. Az Örökkévaló mércéjével mért élet. A test áll, figyeli a mozdulatokat. Mint ahogyan egyszer. Őstörténetek a bozótban, firkák, jelek. Aszteroida száguld. Olvashatatlan, névtelen, kozmikus írásjelek.
Utóhatás
A képed nézem, nyár van, ott, a képen, hajadba nap kuszál, aranyban árnyak, válladra könnyü fénypihéi szállnak, finom talányuk ujjbegyemben érzem,
az ajkad szóra mozdulatlan éppen s azt olvasom le mégis, visszavárlak, szemedbe rejtve ott az ős-varázsnak örök tüze. Ezt látom itt. Vagy mégsem, Utolsó napsugár
Az erkélyen maradt egy pohár,
Bogarat pottyantok a kávéd közé, míg nem nézel oda (mert épp csészét keresel), észre sem veszed, mert pici és fekete. Belemered a kotyogósba, nem menekül a kanaladtól, alá a víz, összecsavarod és soha többé nem látja a napfényt. Felteszed a tűzhelyre, forr, forr, forr a víz, bogárlábak remegnek, bogárszemek bugyognak, bogárhát fakad a forróságban, körülötte minden kávévá olvad, őbelőle is az lesz, és a bogár bensője és teste eggyé válva párolog fel. S te nem is tudod, milyen kínzókamra lett a reggeli kávéd. Valami mintha mégis zavarna, de elfelejted. 
|
