VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
A CINGÁR ÉS A KALAPOS
Hajnalban lement a vers pontosabban nem volt rest kimért léptekkel leballagott az alig térnyi térre inkább csak terecskére a villamossíneken át az áradó Duna partján megnézni ugyan ágál e még ott talapzatán az a ködbepipiskedő mutogatós cingár költőszobor ügyet sem vetve a megszeppent kiscsoportosok nemzeti hurkapálcikáira messze tekintve
Arra a jelenségre, amikor az ember képtelen ébren maradni, sokféle mondást ismerünk. Ha széplélek vagy, akkor használhatod az álommézzel kenték meg a szememet vagy a meghintettek álomporral kifejezést. Ha a túloldalon helyezkedik el az alap szókészleted, akkor jön a beájultam és a kinyúltam. Esetleg a kidőltem. Valahol középen van az elszundítottam, elpilledtem, elbóbiskoltam és társai. Nos, én nem tudnám megnevezni, mi történt velem tegnap délután. Addig emlékszem, hogy kiraktuk a konyhapultra a gulyásleves hozzávalóit, megittam a kávémat, aztán arra ébredtem, hogy Misi csörömpöl a levesmerővel, mert kész a leves. Meg a mosogatás. A duguláselhárítás. A kötelező telefonok. Kiesett két és fél óra az életemből.
Ó IFJÚSÁG
Ó ifjúság, ez a vad mén amely orrával ide-oda lökdösi a napot…
Ó ifjúság, ez a birodalom ahol csak annak van joga az élethez, ami tökéletes.
Légvár
Mintha nem is mintha visszhangom és a nagy mű, amit bőszen építgettem, egy titkos, láthatatlan tintával
Sohasem voltam ostoba, habár jó ideje azt hiszem, hogy láthatatlan vagyok. Olybá kell ezt tekinteni, mint egy filozófiát. Tolakodásnak semmi nyoma, mármint, hogy nyomulnék a filozófiában. Vagyis, hogy filozófiai kérdésekbe dugnám a fejemet, mint a strucc. Lazaság és derűs tekintet. Ez a jelmondatom. Hogyan kell ezt érteni? Különösen annak, akinek nincsen tekintete? Erről még nincsenek elképzeléseim. Nem vagyok rendetlen, csak szórakozott, ennél fogva a rendetlenség nálam a dekadencia jele. Láthatatlan világomban hogyan is képzelhetném másként? Sok értelme nincs, hogy önáltatással oldjam a bennem felhalmozódott feszültséget. Annak sem, hogy egyoldalúan szemlélődve túlzásokba essek. Az én filozófiám hasonlít a kígyóéhoz. Tekergőzni kell. Tanácsos lenne megszívlelnem saját tanácsaimat, ezért csak magamat ajánlhatom. Láthatatlanságom teljes tudatában. Ettől filozófus leszek, anélkül hogy belebonyolódnék a megoldhatatlanba. Most már megértem a férgeket, láthatatlanságuk kőnyomatait, vagyis évmilliókon átfurakodó életrevalóságukat. A gilisztákat, de még a galandférget is, meg a vakondot például. Nem tudom, mi az, hogy látni. Ezt az érzékelési módot, mint axiómát továbbmagyarázni lehetetlen. Számomra a világ nem vizuális. A világot láthatatlannak képzelem, tehát magamat is. Akkor vagyok láthatatlan, ha lebegek. Erről a fixa ideáról nem vagyok képes lemondani. Nem látom, csak érzem és azt képzelem, hogy mások is csak akkor látják, ha érzik, vagyis megtapogatnak. Időnként, egyszerűen azért, hogy szétfeszítsem a látszatot, tükörbe nézek. Hosszan magam elé téve bele mélyedek, azzal a várakozással, hogy meglátom magam benne. Már a felvetés is abszurd. A szájammal szemben a szám, az orrom beleszagol az orromba, a szemem farkasszemet néz a szememmel…
Idegen testek között sodródtam kitaszítottan, az eleven, ezer/hang/nyüzsgésű ember árban, mint haldokló esetlen rovar, a megszámlálhatatlanul sok láb kavargású hangyabolyban, kit öreg tudós világító pettyel jelölt, figyelni szokásait.
Homlokomon ott virított a jel, az élve temetettek kiáltása, eszelős, görcsös, csontig reszelt ujjú, szabadulni földet kaparó markolása, a kimeredt fogú, habos nyálat freccsentő, habzsolni, őrölni vágyó élni akarása, a kétkedés lidércfénye lobogott homlokomon, mikor rám pillantva hozzám értetek, mint fürge tajtékú folyóban, a siető zsombék szigetek.
Mr. Gibson halála Ragacsos lyuk tátong homlokán. Hájas tokája megnyúlt, szája tátva maradt, szemeiben üres rémület. Tojásdad arcán kimerevedett a percnyi elképedés, melyet egy váratlan, épphogy észlelt lövedék váltott ki. Kopasz fejéről izzadtságcseppek csorognak alá, a nyakon át, egészen a mellkasig, ahol a mellkas sűrű szőrzetében fennakadnak. A verejtékezés a nyári forróság miatt van, s vélhetően hozzájárult az asztal szélén heverő egytálétel is: gulyásleves. Annyit még a hírlapok is megírtak a titokzatos Mr. Gibsonról, hogy prózai életét egy multinacionális cég kihelyezett magyarországi igazgatójaként tengette, s hogy a csőd széléről munkaerő-leépítéssel kívánta visszahúzni a hazai leányvállalatot. Hogy ezt a meglepetést ennek köszönhette-e, talán titok marad, és különben is, mire volna jó, ha megtudnánk az okát? Bízzuk ezt a sekélyes feladatot az újságírókra. Mi megelégszünk azzal is, hogy nézzük Mr. Gibson tojásdad arcát, izzadt, hájas tokáját, s nézzük azt a méretes lyukat, amelyen keresztül éppen az ajtókilincsre látni.
Fotó: Félhelyes Erzsébet
Péternek a képzeletről
Ha maradsz, maradj önmagadnak.
Éntőlem mehetsz, én ugyan nem foglak leszopni, az biztos, mert ehhez azért már én is túl konzervatív vagyok. És nem félek, hogy félremész, félre is mész odakint. Bár lehet, hogy ez a trendi, a férfierő elvétele a nők által, az elbocsátás, a világba való kibocsátás előtt. Egyrészt, mert szerintem ez csak babona, hogy csak mind egy cseppig ki kell szívni, és mehet, mehet a férfi, mert a férfi huncut dolog, ha úgy hozza a sors, hát higít, felhigítja az ondót, ha nagyon muszáj. Legfeljebb több lesz benne a porsztatanedv és kevesebb a hímivarsejt, no de az kit érdekel, azt nem látja senki. Másrészt meg szerintem az igazi trendi az önmagát velejéig eltartó, független nő. A képzett, az okos, a még önnön női-anyai vágyaira is gyanakvó nő, a totálfüggetlen. A se múltjától, se jövőjétől nem függő, tehát szorongás- és bűntudatmentes ember típusa. a megnyerhető mennyezet
Habtestén nagymérvű szervcserék Mentenek végben: Hajtóműve e jónői gépnek, Jó bőrnek, pöpec szerkezetnek, - Másodszorosan nem èpnek; Most teljes karja, lába ment kezdetnek - Bizony nem kerek kerék, Hengeres, formás húsoszlop.
Tisztelt Lakásügyi Osztály!
Nem szeretem a névtelen leveleket. Az ember minden körülmények közt maradjon becsületes, és vállaljon felelősséget azért, amit mond, így máris bemutatkozom. Bikfic Jácintnak hívnak, Hapci utca 5. első emelet, 2-es ajtó. Azzal a kéréssel fordulok a Tisztelt Osztályhoz, utasítsák rendre és bírságolják meg Részegh Rezső mérnököt (utca ugyanott, első emelet 3-as ajtó), aki pökhendi, a civilizált együttélés normáit sértő életmódjával folyton zaklat bennünket. A fent nevezett úriember szimpla mérnök csupán, és nincs se butikja, se találmánya, mégis ő vette meg a legutolsó kétütemű Trabantot. Tessék elgondolni: ötvenéves, és már ilyen drága, muzeális értékű kocsija van. Én harminc, de csak BMW-re telik. Pedig én sírkőfaragó vagyok, kérem tisztelettel, neves iparművész, és ez nagy különbség. Kb. olyan, mint egy rímfaragó vagy Morvai és a spanyolviasz között. Hogy mi a különbség közöttük? Egyszerű: az utóbbit már rég feltalálták, míg a kazánkirály legfeljebb önmagát készül feltalálni. Apropó, találmány! Figyelmükbe ajánlom a muzsikáló sírkövet. Príma áru, a legzseniálisabb ötletem. Odahajolnak a sírhoz, erre elkezdi fújni a Rákóczi-indulót: tra-ta-ta-tam. Hogy mi ebben a pláne? Tulajdonképpen semmi, de hát éppen ettől eredeti.
Sorrend
Elköltjük békés vacsoránkat, majd szótlan éljük fel egymást.
Ha egy pici gyerek nyűgös, a hátán pörögve rosszalkodik, semmi nem jó neki, akkor hamar jön a diagnózis: elfáradt. Én ha fáradt és nyűgös vagyok, néha szívesen pörögnék a hátamon kínomban, de nem tehetem. Egyrészt koszos lenne a ruhám, másrészt nem biztos, hogy fel tudnék állni a produkcióm után, s a nézőközönségem sem lenne a segítségemre, mert mindkét keze el lenne foglalva: éppen a hasát fogná velük.
Mintha soha erre sem jártál volna itt te, úgy letagadtak, megtagadtak szemlesütve, nem, a kakas még kétszer sem kiáltott, ahol, ahogy Steinmetz kapitány lépést váltott. De még aki, ha emlékezetből idézett végre, úgy néztek rá, mint anyaszomorító vigécre, pedig itt ötven-, százévenként legalább egyszer akad minden foltot kifehérítő vegyszer.
– Az előkészületekkel együtt is csak nehezen tudom felidézni magamban a vele való találkozás képét, mely tulajdonképpen az első és az utolsó találkozásunk volt, drámai kísérlet, értékét tekintve legalábbis, igaz, hogy sokszor találkoztunk még, de alig váltottunk szót. – Így kezdte a beszélgetést Szikszay.
A festőállvány előtt ültünk, egy hosszú szárú ecsettel babrált és szívta a cigarettáját.
– Ne írj róla, hogy cigarettázok, – mondta – mert csak lelkileg szívom, testileg gyűlölöm és magamat is vele.
AHOGY NÖVEKEDNEK A TÁVOLSÁGOK
Eleve a képekről szerettem volna írni neked. Tudod, mondtam, ha ölelkezünk…, vagy mondjuk inkább úgy, ahogy igaz: valahogyan ölelve vagyok éppen, kicsit körülményesen, kicsit hamiskásan, mondjuk valami érzelmi nejlonzsákban, steril távolságban, szóval, így-úgy, de ha, a karjaidban hunyom le a szemem, akkor látom ezt a kaleidoszkópot,
Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethe-t lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól aludt. Reggeli hat körül ébredt. Még evés előtt felhajtott egy fél deci pálinkát. Megreggelizett. Csípős kolbászt evett zöldpaprikával. Jól esett neki. Miután jóllakott fogta magát s öltözött. Sanyi bácsihoz igyekezett, az utcai könyvkereskedőhöz. Lajos bácsi valamit venni akart. Kevés volt a nyugdíja. Pedig egész életében dolgozott. Tíz órakor már az utcán volt. Nem messze volt Sanyi bácsi és a portékája… Mikor megérkezett a másik nyugdíjas öregemberhez, üdvözölte: – Jó napot, Sanyi bácsi! Hogy van? – Egész jól. S maga? – Én is. A mi korunkban már az a lényeg… – Milyen igaz! – mondta Sanyi bácsi majdnem nevetve.
NAP GURUL A FŰVEK KÖZÖTT
A nap csendes gördülése a füvek között, kör alakú pályákon és négy géppuska irányzékkal. Az, hogy kik vannak az irányzék mögött, nem ismert. Az út két oldalán állunk és várjuk a vágyott csodákat.
Lombtalan reumás fa jön egy bottá lett ággal és kiabál valamit túlságosan öblös hangján hogy nem lehet megérteni amit mond.
És hirtelen géppuska ropogást hallunk, és ő, a fa, elrohan, levelekben és madarakban gazdag koronájával.
A régi klasszikus cigány telepi háztetőket, nem cserép fedte, hanem nád, vagy szalma, legrosszabb helyzetben kukoricaszár. Kétszáz-háromszáz lélek is elfért egy hagyományos cigány telepen. Jó dolguk volt az akkori rendőröknek, néhányan, mindig a telepen töltötték el a szolgálati idejüket, de nem akár hogy, minden rendőrnek volt ott kérdeznivalója, meg nagy bátorsága, vagy hatalma, ahol a legszebb cigánylányok voltak. Olyankor nem számított a putri, nem számított a rendetlenség, de még a kosz sem, csak az számított, hogy a szép, karcsú, egzotikus lányok környezetében jól érezzék magukat, simuljanak hozzájuk meleg mosolyú lányok, gyöngy fogsorú szépségek. A rendőröknek meg az egyenruhájukon kívül, semmijük nem volt, a ruha volt a mindenható atyaúristen, de aki a ruhában volt, egy pipabagót sem ért a cigánylányok szemében. Azt műveltek a rendőrökkel, amit akartak, mert hát mondanom se kell, hogy, amikor a rendőröket csiszolták, azok a lányok már régen fényesek voltak, rafináltak, mint a cirkuszos lovak. Tudták, hogy a rendőröknek folyik a nyáluk, mint a veszettkutyáknak ha csak egy résnyit mutattak meg a hatalmas kebleikből, amikor kivillantak oldalt a blúzukból. 
|
