Keresés a honlapon:

Olivera Olja Jelkić: Ljubojka (Fordította: Kovács Jolnánka)

 

 

 

 

LJUBOJKA

 

Míg Teréza nővérrel beszélgettünk, ismeretlen emberek érkeztek. Ott álltak a nappali ajtajában. Egyszerre fordultunk feléjük és csodálkoztunk rájuk. Nem volt nyakkendőjük. Egyszerű falusi emberek voltak. Valószínűleg a mi boszniai falunkból.

Csönd lett. Teréza nővérrel váltottak szót. A nővér mosolygott, a látogatók meg a tekintetükkel kerestek valakit. Aztán sírni kezdtek és Ljubojka felé indultak. Megölelték. Ljubojka erősen zavarba jött, tágra nyitotta a szemeit, aztán ő is ölelgetni kezdte őket.

Hiszem, hogy Teréza nővér már egy nappal előbb is tudta, hogy Ljubojka rokonai jönnek érte. De ha megmondja neki, ez az éjszaka hosszabb lett volna az elmúlt tizennégy évnél. Várakozott volna ő is, de mi is, vele együtt, abban reménykedve, hogy értünk is eljön az egyik rokonunk.

Csak néztük őket és velük együtt sírtunk. Sírtunk a boldogságtól, hogy Ljubojka hazamegy, és azért is, mert mi nem, de ez a dolog mégiscsak reményt adott nekünk is.

Aztán egyenként ki-kinéztünk a folyosóra, hátha valaki rokona még ott vár a folyosón, és valaki közülünk még örülni fog.

– Ljubo, kedves, vigyed a kötésedet is. Látod, befejezted a pulóvert. A boldogság sohasem jön előbb, csak ha már megfizetted az árát – mondta Teréza nővér.

Ljubojka erősen magához szorította a kötött pulóvert. Semmi más nem is kellett neki. A holmijaival még egy nylonzacskó sem volt teli.

Körülvettük a rokonait.

– Én is magukkal mehetek? – kérdezték sokan.

– Sajnáljuk, teli az autó. Csak Ljubojkának van egy hely – mondta Ljubojka bátyja.

Az anyja is itt volt. Ő csak ölelgette a lányát és egyfolytában sírt. A menye összeszedte Ljubojka dolgait és már indultak is.

De nem lehet elindulni búcsúzás nélkül. Hát ez külön mese volt. Ljubojka mindannyiunkat sírva ölelgetett. Amikor Teréza nővérhez ért, letérdelt és megcsókolta a kezét. A nővér megpróbálta kiszabadítani a kezét, kellemetlen volt neki. De ekkor az anyja is letérdelt a lánya mellé. Szerencsére odalépett Ljubojka bátyja, és mindkettőjüket felemelte.

– Mi végtelenül hálásak vagyunk magának – mondta.

– Isten akarata volt ez – mondta Teréza nővér.

– Igen, Istennek is hálásak vagyunk, de magának is. Nagy áldozatot vállalt.

Elindultak a kijárat felé.

– Miért nem maradnak inkább velünk? – fordult hozzájuk Kamenko. – Van itt elég hely, majd egy kicsit összehúzzuk magunkat. Hová mennek most, hisz ott háború van?

– Háború? – nézett rá Ljubojka bátyja.

– Hisz Boszniában háború van! – mondtuk szinte egyszerre.

– Boszniában háború volt. De már több mint tíz éve befejeződött – magyarázta az ember.

– Hogy gondolod azt, hogy befejeződött? – kérdezte Kamenko meglepetten, és mi mindannyian elképedve álltunk ott.

– Emberek, megszűnt a háború! Hallottátok? Boszniában nincs többé háború! – kiáltott Jugoslav. – Halál a fasizmusra, szabadság a népnek!

Mindannyian összeölelkeztünk. Ennél a hírnél talán csak az lett volna a szebb, ha azt halljuk, hogy jön értünk az autóbusz.

– És minket miért nem keresett senki? – kérdezte Radenko.

– Tudnotok kell, hogy sok ház rommá dőlt, sok családot szétszakítottak, sokan meghaltak, vagy kitelepítették őket. Ó, Bosznia már nem olyan, amilyen volt. Már nincs egészben. Darabokra szabdalták. Mint a kenyeret. A mi házunkat is lerombolták. Nemrégen csináltunk egy szobát a mi Ljubojkánknak.

– Tudsz-e valamit az enyémekről? – kérdezte Avdo.

– Csak annyit, hogy ők most egy másik országban vannak – mondta Ljubojka bátyja.

– Hogyhogy egy másikban? Nem igaz, az egész családom boszniai. Nem mennének el ők onnan sehova! – borult ki Avdo.

– Hogy is mondjam? Az, ahol vannak, Bosznia is meg nem is. Egészben van, de fel is van darabolva. Tudod, mint amikor valamid elszakad és hozzávarrsz egy darabot – de ezt majd elmesélik nektek mások – hagyta abba a magyarázatot Ljubojka bátyja.

– Hogyhogy hozzávarrsz? – kérdezte Stanija. – Mint a takaró, amit különböző rongydarabokból varrsz össze?

– Igen, valahogy úgy. Ezt nagyon jól mondtad. Bosznia most pontosan úgy néz ki, mint egy ilyen takaró.

– Hogyhogy, szétszaggatták az erdőket… aztán összevarrták őket? – hüledezett Avdo, a fejét fogva.

– Tehát Bosznia most úgy néz ki, mint egy foltozott... valami, egy foltozott kabát? Te viccelsz velünk – állapította meg Kamenko.

– Sajnos, nem viccelek. Valaki mindannyiunkkal tréfát űz. De nagyon rossz tréfát – mondta Ljubojka bátyja.

– Ezzel nem lehet viccelni. Mi szeretjük Boszniát. Soha nem szaggattuk volna szét, ha minket kérdez valaki.

Ljubojka, ahogy a kapu felé közeledett a rokonaival, egyre lassabban lépdelt. Egy pillanatban megfordult és visszaszaladt hozzánk.

Tudom, nagy döntés ez. Elmenni vagy maradni. Mi is az ő családja voltunk, akárcsak ezek itt, ezek az igaziak. Mi is szerettük őt, ahogyan ők szerették. Nekünk is nagyon fog hiányozni, ha elmegy.

Még egyszer megölelgetett bennünket, aztán sírva elindult a kijárat felé.

Még be sem csukódott a háta mögött az ajtó, amikor valaki énekelni kezdett:

– Ó, Boszniaaa, gyönyörűségem… drága szépségem…

Énekeltünk a láthatatlan béklyók terhe alatt, melyek a lábunkra, a kezünkre, a szemhéjunkra, a lelkünkre nehezültek. Valahonnan messziről mintha dobszót hallottam volna. Bam… bam… bam… Tisztán hallottam. Valahonnan az égből jött az a dobszó. Ó, Boszniaaa, gyönyörűségem… drága szépségem… Dübörgött, ahogy énekeltünk, akár egy alagútban.

Ljubojka bátyja értette, milyen fájdalmat hordoz ez az ének. Szorosan átölelte a húgát, hogy az ne hallja a dalt. De mi tudtuk, hogy ő is velünk együtt énekelte, a lelkéből, mint amikor én dalolok, némán.

Néhány nappal később megérkezett még egy család. Ugyanaz a mese. Radovan is nehezen búcsúzott el tőlünk. Sokáig tétovázott, menjen-e vagy maradjon. Végül mégis elment. Mi meg reménykedtünk, hogy majd jönnek még valakik, akiknél lesz legalább egy hely valamelyikünk számára.

Radovan hozzátartozói azt mondták, láttak bennünket a filmen. Ki gondolta volna, hogy azok a hollandok többet tesznek értünk, bosnyák bolondokért, mint a mieink otthon, vagy a nyakkendősök, vagy akik kekszet hoztak nekünk? Méghogy mi egy filmben! Ki gondolta volna. Mi sem hittük, hogy majd jól szerepelünk. Csak szót fogadtunk, azt csináltuk, amit mondtak nekünk. Állj ide, énekelj, sírj, és már kész is van a film. Arra nem is gondoltunk, hogy ezt majd megnézi valaki. Mert ugyan kit érdekelne? Senki bolondjai. Ha én nem lennék a filmen, én sem nézném meg.

 

***

 

Huszonheten maradtunk. Huszonheten, ha nem számolom azokat, akik az udvar dróttal elkerített részében, a kis temetőben fekszenek. De őket nem lehet nem ideszámolni, nagyon is hozzánk tartoznak.

Itt maradtunk tehát, és reménykedtünk, hogy ez a tizenötödik év meghozza majd nekünk az autóbuszt, amiről annyit álmodtunk, és amit annyira várunk.

 

Olivera Olja Jelkić: Senki bolondjai

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-03-12 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.