VideóA PécsTV műsora. Keresés a honlapon: |
Balogh István:Éjszaka a múzeumban
Éjszaka a múzeumban
Egy éjszaka mindig sejtelmes, titkokkal teli.
Éjszaka árnyai újabban múzeumokban élednek. Különös táncokat lejtenek a megelevenedő sejtetések, melegséggel borzolnak a régiekkel való találkozások. Mert egy múzeumban minden élő. Pontosabban fogalmazva, egy múzeum tárgyai valaha mind éltek. És mindig újra megélednek, ha látogatójuk akad. A látogató lelke csodára képes, és a generálódó szivárványban mindenféle fakó szív élénkké változik, ó, Istenem, fakad ajkakról a sóhajtás, kik is lehettetek ti, elődeink ezen a tájon, akik itt hagytátok a nyomotokat, a csontjaitokat, a sorsotokat? S mit is örököltünk mi, akik e pillanatban e táj belakói vagyunk? Ránk hagytátok-e a gazdag örökséget? Vagy nem is gazdag az örökségünk? Szegények voltak-e őseink ezer éve, mint a templom egere? Volt-e templom ezen a tájon? S ha létezett, éldegélt-e ottan, az oltár tövében, valami egérke? Bölcsőhelyemen, az újonnan megépült Zentai Városi Múzeumban fiatal tanár koromban eltöltöttem egy valóságos múzeumi éjszakát! Én első jelenésében látogattam is első múzeumunk állandó tárlatát 1952-53-ban, a polgármester lakban, a Tisza-parton, Stevan Sremac ( 1855 – 1906 ) szobra mögött. A szerb realista irodalom nagy alakja, a Zentán született alkotó bronz feje számomra titkokat rejtett. Valami furcsa mosoly ült a bajsza körül. Néha meg madarak paráználkodtak patinás halába, megőszült az öreg, suttogtam a környező fáknak. Ám a mögötte álló épület még talányosabb volt! Akkor nekem a legjobban a tiszai halászat tetszett, a repedezett bödönhajóval, a sejtelmes félhomályával, a különleges varsákkal. És szerettem a kitömött madarakat is vizsgálgatni, de csak 1953 szeptember elejéig, mert akkor tévedt Zenta alá a Tiszán egy búbos vöcsök, egy gyönyörű gácsér. Vagy hat vadász kerítette, csónakon meg tucat segítő röpítette a vérszomjasokat, és a hatból néhányan halálra lőtték a csodálatos vendéget! Én meg ott voltam a Tisza-parton, sirattam a büszke madarat, bátyám megvigasztalni sem tudott. Felnőtten barátja lettem a múzeum igazgatójának, Tripolsky Gézának, és elmeséltem neki kegyetlen élményemet. Még ma is, jelen tárcám írása közben, látom a bukdácsoló, vidám vöcsökgácsért, meg az eltaláltat, amelyik a Tiszán hullámozik ernyedten és lágyan, tehetetlenül és szomorúan, és három csónak rohan hozza, eveznek a legények bőszen. Győztes mosollyal és hatalmas kiáltásokkal emelték égnek a szomorú, lógó fejű- és szárnyú Tündérországból hozzánk tévedt vendéget. Évtizedek óta, ha otthon járok, meglátogatom a megdicsőült madarat, és elszorul a szívem. Más vöcsökgácsér nincs is a gyűjteményben. Miért is jártál te erre, mifelénk? S áll halálában is a büszke hím, gangosan, méltóságosan, mert ezt szabták neki preparátorai, a komoly szakemberek. Talán ez az örökkévalóság. Talán mégsem.
1972 nyarán Zentán valóságos múzeumi éjszakánk volt néhányunknak. Azt hiszem, mindez azért sikerült akkor, mert senki sem szervezte, csak a szívünk élt a Tisza-parti intézményért, a leendő kiállításért, az első délvidéki magyar néprajzi gyűjteményért. - Jelen van itt most a Jóisten is, meg az Úrjézus is, de leginkább mi élvezzük a mákosi bort, mert az a jól végzett munka után az ember gigájának fölöttébb jól esik! – így fogalmazta meg a legfontosabb tartalmat Banka Mihály, az utolsó csanádi-torontáli számadó, aki erjesztő kovásza volt a különös éjszakának. - Pihenjünk egyet, Mihály bátyám, a teremtő munka után! – ajánlottam a híres öregnek, mert azokban a napokban én voltam a segítője, ahogy ő megfogalmazta, nélkülem nem ment volna semmire.
Tripolsky Gézának az állattartás volt a kedvenc érdeklődési köre. - Kell egy juhászkunyhó! - hangoztatta. - Lesz egy juhászkunyhó! - bólogatott Banka Mihály, a csókai számadó.
Az öreg juhász az igazgató irodájában váltott ruhát, ott mosta le az útporát is a képéről. Néhány korty eperpálinka (Akkor még volt!) jobb kedvre hangolta őkelmét. Géza bemutatott engem, ő lesz a segítője, Mihály bátyám! - No, ismerem én már a tanár urat! – pislantott felém az öreg. – De most elválik, mennyit ér a bőre, ha meg kell fogni az igazi munka végét!
Hozzáfogtunk a nádkunyhó építéséhez. - Most ezt a rudat fogja, tanár úr! – kommandózott nekem Mihály bácsi, én megragadtam az ágvéget, s tartottam, míg azt nem mondta a híres számadó, most már elengedheti! Nagyon büszke vagyok arra, hogy én tartottam az ágvéget, ha kellett, én szabtam le a kötöződrótot is. Mesélt Mihály bácsi a száj- és körömfájásról, annak gyógyításáról, az elletésről, a birkanyírásról, a koscserékről, a pulitanításról, a jóravaló juhásznékról, akik csodákat cselekedtek a birkatejből, recepteket adott, hogyan is készülnek a birkaételek… Fölemlegetett néhány kikapós juhászmenyecskét is, a viselt dolgaikat… Én éberen figyeltem, tanultam is ezt-azt. Leginkább birkapörköltfőzést akartam tőle ellesni, aztán rájöttem, az emberséget tanulhatom el ettől a legtisztább embertől! Lassan ránk esteledett, a kunyhó is elkészült szépen, csudájára is jártunk mindahányan, dicsértük Mihály bácsi mestermunkáját. Én a gyakorlatban is kipróbáltam, befeküdtem, meghemperegtem a friss szalmában. - No, azért a bojtáromnak is kijár a jó szóból! – adta ki az ordrét az öreg és mosolygott rám. Ekkor lettem én egy számadó bojtára, a mai napig erre vagyok tán a legbüszkébb.
Géza meg, mint rendes múzeumigazgató, hatalmas demizson mákosi bort hozott édesanyja pincéjéből. Híres volt ám ez a pince! Ács József festőművészünk el is időzött sokszor Tripolsky néni terítetlen kerti asztalánál, kortyolgatva a jó nedűt, megesett olykor még az is, hogy a virradat ráköszönt a Tripolsky portán. Velem is előfordult néha, és milyen jó erre is emlékeznem, hogy olykor- olykor a terebélyes hárs alatt vele lehettem, és hallgathattam soha véget nem érő szivárványos történeteit.
Besötétedett már odakint a központi tér fölött, eltűnt a városháza tornya, de mi még mindig a demizson varázsát élveztük, nóta is termett lelkünkben is, ajkunkon is, sorjáztak a magyar népdalok, Mihály bácsi feneketlen kútjának forrása előteremtette a legeldugottabbakat is. Volt olyan, amelyre Géza rátenyerelt, mondván, ezt még be sem gyűjtöttük, Mihály bátyám! - Hát mért nem kérdeztétek, pedig hányszor jártatok nálam? – nevetett a népdalgyűjtőre az öreg. - De nem vittem akkor a demizsont! - No, édes öcsém, ez öreg hiba, s az is marad, míg világ a világ!
És ránk virradt a varázslatos múzeumi éjszaka, mert hajnalra firhangoltak ki már az égiek. Az épület parókia részéből átjött reggel a plébános úr, hallottam a gyönyörű népdalokat, gyerekek, csak hallgattam őket, nem is aludtam! Szerencsés voltam! És megáldott bennünket, mert megérdemeltük az áldást. No, ilyen volt Zentán az első múzeumi éjszakánk, nem a nemzetközi, hanem a véletlen. Mert véletlen a legnagyobb rendező, és a lelkemben még most is föléled a fölemlegetett időszak minden pillanata, noha a résztvevők közül már csak én vagyok jelen ebben a kehes árnyékvilágban.
Megjelent: 2025-06-06 20:00:00
|
