Keresés a honlapon:

Fűkő Béla: Két völgylakó álma - X. Orfűi Jubileumi Tárlat

 

 

 

 

A KÉT VÖLGYLAKÓ ÁLMA

X.ORFŰI JUBILEUMI TÁRLAT

 

2021. szeptember 11-én itt állok, és egy számomra is kedves felkérésnek kell méltón megfelelnem. A megfelelés szót nem szeretem, mert mindig sejtet valamiféle pszichoszomatikus rendellenességet: valamit, valami fajta elfojtott rongáltságot, amit valamikor, mikor gyökereink erősödni kezdtek és mélyre hatolva sokat ígérően terebélyesedtek, ránk erőltetett a környezet megcsontosodott elvárásokkal teli kövülete. Ma valójában nem kell megfelelnem, és még a kell szó is a szeretnék kifejezéssé halványulgondolat ösvényeimen, mivel ünnepről van szó, mégpedig a mi ünnepünkről. Jubileumi kiállításon vagyunk ma mindannyian együtt, ahol méltó megemlékezésről, művészetről,pontosabban a művészek szerepéről szeretnék vallani. Azt gondolom, némi térben és időben való visszanyúlást nem árt tennem a nemes kezdeményezés megértése végett. Vannak eszmék, melyek szinte tapinthatóan a levegőben vannak. És azt gondolom, mi alkotók, bohém lelkek mindannyian fogékonyak vagyunk rájuk, de ahogy Ralph Waldo Emerson amerikai esszéista filozófus a 19. század közepén transzcendentalista előadásain kifejtette:„Mindannyian fogékonyak vagyunk rájuk, hiszen ezekből az eszmékből állunk; mindenki fogékony, de egyesek fogékonyabbak másoknál, és ők fejezik ki ezeket az eszméket először.”

Valamikor, nem is olyan régen Mezey István festő és grafikusművész műteremében jártam. Harminc egy-néhány év elteltével újra látom magam, amint ott vagyok emeleti műtermének hűvös vendégszobájában. Látom, amint izgalommal teli szívvel, kérges tenyérrel ülök egy kigödrösödött, öblös bőrfotelben, és nem tudom levenni a szemem a falakon szinte egymásba érő grafikák és rajzok tömkelegéről. Szalay Lajos, Kass János, Borsos Miklós, Feledy Gyula, Szász Endre, Csohány Kálmán, és még ki tudja mennyi súlyos, papírra vetett eszme finom tollrajzaitól rogyadozott, ugyanakkor nemesedett a műterem melletti társalgó fala. Aki Miskolcon vagy Kazincbarcikán kiállított akkoriban, attól mind volt valami remekműve. Ekkora egyéniségek között megszólalnia egy akkoriban kábelárkot ásó fiatalember számára nem volt könnyű. Kisebbségi érzés, megfelelési kényszerrel fűszerezve nem túl kulinális élmény a gyomor számára. A szorongásaimat hamar feloldotta a mai napig is bennem élő, dohánytól érdes hangja. „Mit szívsz”?- kérdezte, és szemével mintegy felkínálta kedvenc vendégváróját. Egy hosszúkás fatányérra rendezett bagós szettet. Volt azon a Fecskétől a Sopianae-n át a Filtolig minden, ami akkoriban kapható volt széles e magyar honban. „Vegyél bátran! – mondta – Azért van ennyi, mert nem szeretném, ha valaki is bagó nélkül maradna vagy szomjazna nálam.” A piros Symphoniánál maradtam és a hozzá dukáló hamvas Borsodi sörnél. Ő Pilinszky János versein és Kondor Béla vagy Nagy László képein keresztül formált engem, és hosszan elhúzódó beszélgetéseinkből hamar kitűnt, hogy mindig is hitt az álmok teremtő képességében. Talán én is része voltam egy látomásának, mindenesetre akkortájt ezen túl sokat nem morfondíroztam, csak élvezettel áradtam együtt az Ő lelkesítő erőterével. A törődés felkaroló nagylelkűsége és karizmatikus egyénisége szinte letisztult vonalhálóvá rendezte tuspacák szegélyezte kilátásaimat. 

Emlékeim szálát most elvágom, és egy álomra koncentrálok. Mezey István festő- és grafikusművész megálmodott valamit ide. Ide, a dombok és hegyek ölelte anyai ölbe. Avölgyben meglátta a lehetőséget. Meglátta az eszméjének táptalaját. Mindenfajta művészeti tagozódástól mentes, generációkat felölelő fellegvárról álmodott, mint annak idején a Sajó völgyében is. Ahogy Kováts Ferenc grafikusművész mesélte, mikor Pista barátja először itt járt Orfűn, csodálatának nehezen tudott hangot adni, de minduntalan magyar Svájcként emlegette. Nem tudom, mi játszódhatott le benne, de érzem a huncut mosolyt bogárnyi szemében. Érzem, hiszen én magam is átéltem ezt az érzést. Mi a Bükk lábánál, a Sajó völgyében sokszor ráérzünk egymás álmaira. Mesterem Szikszón született, és Sajószentpéteren nevelkedett. Gyerekkorát nem ismerhetem, de valószínűleg sokat gázolhatott vagy úszhatott a Sajó kiszámíthatatlan, ugyancsak szeszélyes áramlataiban. Azt gondolom, mítoszainkban, hagyományainkban és művészetünkben sem szabad megfeledkeznünk soha magáról az emberről, arról a minőségről, melynek egyénisége, lelkének letisztult udvara talán anekdoták által a leginkább megközelíthető. Orfű és vízgyűjtő tavainak látványa - a Sajó szerényen kanyargó folyójához képest - tengernyi lehetőséggel és távlattal kecsegtető horizontot sejtetett. Nem véletlen, hogy csodálatában a magyar Svájckéntaposztrofálta a már a kelták által is lakott, vízben és erdőben gazdag kis ékszerdobozt. Pista és Feri, a két völgylakó barát akkor, ott, téren és időn át szinkronban volt az ég akaratával, és megidézett valamit. A keletiek szemléletével nézve belesimultak az Égi Tao folyamába, és mintegy összhangban volt a vágyuk az idővel, az égi akarattal. Mára a vágyuk - Kováts Ferenc grafikusművésznek köszönhetően - formát öltött, hiszen mindannyian egy jubileumi kiállítás részesei lehetünk. Arról nem is szólva, hogy a leírtak óta létezik egy szellemi műhely itt Orfűn stART alkotócsoport néven, ami szintén generációknak adja át folyamatosan a stafétabotot.

Azonban ne feledjük el, hogy az álomból csupán akkor lesz valóság, ha ápolják és lelkesen gondozzák a gondolatnyi csírát. Az álmodó megsejt valamit, amit nyugodtan nevezhetünk varázslatnak. A művész kiváltsága, hogy a sejtelmet, a még megvalósíthatót elválassza az álmodozás meddő illúziójától. A valóra váltás a barát kötelessége. Nincs sehol sem megírva, de a művészetben és a barátságokban még él a kötelesség metafizikai értelme. Akik elkötelezik magukat egy eszme követése és átadása mellett, azokat hétköznapi értelemben kötelességtudó embereknek nevezzük. A kötelék jelen esetben a kreáló, alkotó emberek zászlajának őrzése, védése és továbbadása. Az időt, a sorsot nem lehet mindig felelősségre vonni, ahogyan a szélnek az irányát sem mi határozzuk meg. A legkilátástalanabb csatákban is a zászlótartókra ügyeltek a leginkább. Az eszme olyan szellemi örökség, amit nem lehet aprópénzre váltani.

A hirtelen elvándorolt mesterem elképzeléséről való gondoskodás első tette, mikor a barát a gondolati magnak megteremti a táptalaját. A gondoskodás valójában szolgálat. Az emberküldetésének értelme, néma ígérete a tevékenységében mutatkozik meg. A mai jubileumi kiállítás két völgylakó szövetségének az eredménye. A völgy nem csupán a hegyek artériáibólalááramló csermelyek letisztult vizétől válik élettel teli tengerszemmé, hanem az itt élő, ahelyi kultúrát képviselő zászlóvivők, és a köréjük gyülekező szellemiségek egységének odaadó munkájától is. Ne feledjük: a tengerszem valóban olyan, mint a retina, minden a mélységbe fókuszálódik, de a felszínen az Ég tükröződik vissza. Mindannyian tengerszemek vagyunk most itt.

Köszönöm a jelen lévő kollégák, barátok, műértők, befogadni vágyó nyitott tekintetű látogatók és mecénások érdeklődését és türelmét. Kérem, tekintsék meg most a két völgylakó immár X. ORFŰI JUBILEUMI TÁRLAT-tá terebélyesedett egykori álmát. Természetesen ez a sokszínű kiállítás hasonlóan gondolkozó kollégák és a tanítványaik alkotásai nélkül nem jöhetett volna létre. Pistával és Ferivel egyetemben ölellek benneteket. Most már nincsen más hátra, mint hogy átadjuk magunkat az élménynek, és áradjunk együtt az idővel. Ígérem,mindenkit tengernyi élmény és emlék vár.

 

Ízelítő a X. Orfűi Jubileum Tárlat anyagából a Galériában >>>

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-12-06 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.