Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Akárha tárlatot járnánk be egy tágas keretű, mozgatható reflektor-állvánnyal, amelynek különböző pontjain irányítható, koncentrált sugarú fényforrások (spotok) helyezkednek el.

A tárlat képei: Szécsi Margit-versek.

Az állvány mögött az éles – és minden apró részletre érzékeny – szemű „fővilágosító” áll: Halmai Tamás.

A terem majdnem sötét, csupán annyi rejtett világosság dereng, hogy lássuk, hova lépünk. Halk zene szól, inkább zizeg, alig érzékelhetően szinte motoz a homályban, mint óvatos állat mancsa gyűrött avaron.

A lassan mozgó állvány megállapodik. Mintegy varázsütésre valamennyi égő kigyúl: szinte elénk vetül az első vers, áttekinthető-olvasható teljességében, mint összes színét egyszerre felragyogtató festmény. Ugyanakkor megszólal a teljes zenekar, felharsan a tutti, mintha mindegyik hangszer, mindegyik szólam egymást túlzengve igyekezne saját örömét – vagy éppen fájdalmát – tudatni a világgal.

Majd hirtelen csönd.

 

In medias res: a könyvismertetés címe, a Költőietlenség, versszerűtlenség, nyelvtelenség című tanulmányból vétetett. Ebből származik az alábbi idézet: „…az emigráció a létezés univerzális metaforájává válik, amelyben csakis otthontalanul, illetve csak nyelvtelenül, vagyis a nyelvben idegenül lehet fennmaradni. Olyan száműzetés ez, (a nyelvbe való száműzetés), amelyből aligha van visszaút, mert nincs otthon, csak örökös száműzetés, amelyben az ember inkább költőietlenül, mint költőien „lakozik”.” Az ember a nyelv proletárja, írja Kulcsár- Szabó, s a nyelvvel való rendelkezés, az „én”helyett a tőle függetlenné vált élet oldalán mutatkozik meg. Az elemzés tárgya Domonkos István: Kormányeltörésben című verse. Paradigmatikus mű. „Koponyánkból a habverő nyele kiáll”, Utal Badelaire: Spleen IV című versére, Szabó Lőrinc fordításában: „Zokog a tört Remény, és a zsarnoki bosszú, koponyánkba üti fekete zászlaját.”

Az írás a magyar, kortárs líra ismerőinek kötelező olvasmányává válhat. Mert nemcsak történetiségében vázolja fel a költészet honi alakulástörténetét, hanem létrehoz egy exkluzív helyet, egy szemléleti világot, amelyben reflektál a legértéktelítettebb jelenségekre. Aki eddig nem értette, miért inkább populáris karakterű a múlt irodalma nálunk, és nem arisztokratikus irodalmi regiszter része, az most rádöbben, ez az oka a késleltetett fejleményeknek. Például a szabad vers térhódításának.

 

 

Lajta Erika könyve témáját és formáját tekintve is rendhagyó szöveg: alcíme szerint „riportregény Szerdahelyi István irodalomtörténész életéről”. Műfaját és stílusát tekintve valójában nem annyira jelenkori társadalmi jelenségeket bemutató tényirodalom kategóriájába (irodalmi riport, dokumentumregény) tartozik, jóval inkább az életinterjú és a riport keveréke. A regényszerűségnek a paratextusban jelzett intenciója mintha elsősorban a szerző és Szerdahelyi kapcsolatára vonatkozna, ilyen értelemben egy riport regényeként értelmezhető át a „riportregény” megjelölés.

A műfaji kérdések tétje tulajdonképpen csupán a történelmi-életrajzi hitelesség, a valóságreferencia vagy fikció kérdése. Előbbit helyezi előtérbe mint olvasási javaslatot, miszerint a könyv célja Szerdahelyi „személyiségképletének megfejtése”. A téma tehát Szerdahelyi István életútja és világlátása, aki a pártállami szocializmus idején befolyásos irodalomtörténész, esztéta, szerkesztő volt. Személyes élete, jelleme, gondolkodásmódja ma már talán kevés olvasót érdekel, a megidézett korszak intézményi és ideológiai viszonyaival együtt azonban több szempontból is érdekes. Elsősorban a mentalitástörténet, az értelmiségszociológia felől világít rá a kor kultúrpolitikájának, irodalom- és tudománytörténetének jellegzetes mintázataira. (Lajta illetve narrátora szavaival: „A szocialista rendszerben szeretném megvizsgálni, milyen alkalmazkodási modellek, milyen igazodási kényszerek voltak, ha valaki fel akart törni, ha valaki be akart jutni az irodalmi életbe.”) Szerdahelyi egyéni ízlésén és marxista esztétikai elvei szűrőjén keresztül persze sajátos (személyes, utólagos önigazolási szándéktól nyilván nem mentes) képet kapunk mind a szocializmus irodalmi intézményrendszeréről, mind a rendszerváltás utáni, az esztétikai elvek terén is jelentősen megváltozott helyzetről. A posztmodern uralmaként bemutatott jelenkort (2007-ben zajlott beszélgetések adják a könyv alapját) illetően az áthallásos cím és a bevezető fejezetek reflexiói irodalmi divatokról és klikkekről arra engednek következtetni, hogy Szerdahelyi nézeteit – részben legalábbis – Lajta is osztja. (Hacsak nem olyan fikciós narrátorhanggal van dolgunk, amely ravasz módon a valóságos szerzőnek álcázza magát, bár a hivatkozott személyes-önéletrajzi valóságelemek nagy száma és a gyakori publicisztikai hang nem efelé mutat.)

 

 

Szeretem a kijózanító költészetet. Ami szöges ellentéte a romantika lírájának, amely zsong és búg, s megpróbál elandalítani a világ felragyogó szépségeivel. Az én költőm a fény hűlt helyét tapogassa ki, és olyan legyen, mint egy éles pofon a délutáni fülledtségben. A tisztánlátás mélyen emberi fájdalma járja át, de mint a derű, egy nem túl jó vicc után. Ahogy József Attila mondja: "szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél". Feltérképezi maga körül a romlás esztétikáját, mert ez is emberi. Nagyon is emberi. Halmosi Sándor gondosan tervezett, számos kultúrából inspirálódó, mégis finom költészete a maga lassú, de konok erejével vesz körbe minket. Partot mos ott, ahol egyszer talán kiköthetünk.

Papp Sándor Zsigmond

 

 


Hegyibeszéd 1966-71 között    olaj, vászon (80x70 cm)
Kép forrása: litkegyorgy.com

 

1

Vannak dolgok, amelyek nyelvi tevékenységből születnek. A világszemlélet, a gondolkodásmód. Az elmélkedés vágy a korlátozottságból való kilépésre. A beszéd még a legmélyebb magányban is feltétele az ember önmegértésének. A nyelv ehhez persze nincs készen. Szakadatlanul megszakítja önnön képződését, keletkezését. Soha nem bánják egymást a felhők, akárcsak a mondatok. A pára belemegy a földbe, és kipattan egy mag. A csíra áthatol a rögökön, és kiszúrja a kertre pottyant szappanbuborékot. Ezt érezni lehet. Az érzékelés darabokra törik. Lant és citera szól. A kórista lány. Elég, ha lehajol az öltöztető nő előtt, amikor belépek. Máris megvan az ihletés. Könyörtelen engedékenység. Ez volna a posztmodern. Hideg, súlytalan lebegés. Az alvás illúziója. Szétgombolt szirmok a testén. Puding és bárd. A pillanat-szappan lefogyása. a test szégyenkezik, egyre halkul a rések cuppogása. Szó-csészék. Kávé a kinyitott könyvön. A nyelvet minden beszélő újraalkotja. (Humboldt) Az artikuláció kifejezéssé változtatja a mentális hálót.

 

Az utóbbi időben az elmúlt évek számos centenáriumi eseményét érintő írás jelent meg a sajtóban és a könyvpiacon. Világháborús vereség 1918, Őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság 1919, ország-csonkító trianoni békediktátum 1920. Együtt és külön külön is mind a magyar történelem egymásba fonódó, tragédiákkal terhes, sorsfordító történése. Számomra a múlt eseményeire visszatekintő feldolgozások közül az egyik legizgalmasabbnak a jeles történész Pók Attila: A múlt hatalma (Felsőfokú Tanulmányok Intézete, Kőszeg – Savaria University Press, Szombathely 2018. 276 oldal) című munkája bizonyult.

És nemcsak azért, mert a könyv az eseményeket egy a megszokottól némileg eltérő szempontra, az erőszak elhatalmasodására figyelve vizsgálta, hanem azért is mert szerzőnk a korabeli események máig sugárzó, a mai viszonyainkat is befolyásoló hatásainak az érzékeltetésére is vállalkozott. A mából visszatekintve az erőszak új minőségének a megjelenéséről pl. így ír: „ez a háború nyitotta meg a gyűlöletpolitika állami eszközökkel ipari méretűvé fokozott instrumentalizálásának korszakát. S ahogy kontinensünk a háború következtében elvesztette a hosszú 19. század során az emberi életminőség javításában kiküzdött vezető szerepét, úgy vált úttörővé a pusztítás modern ideológiáinak és technikáinak terén.

 

 
(Forrás: facebook.com)

Tinódi Lantos Sebestyén, a polgársorból származó, majd krónikási-énekmondói érdemei révén nemessé avanzsált deák 1555 novemberében Nádasdy Tamáshoz érkezik Sárvárra, hogy Cronica című művét felajánlja a nádornak. A vár ura azonban nem tartózkodik otthon, így rá várakozva a híres lantos belefog, hogy elmesélje kalandos élettörténetét egy Mári nevű szolgálólánynak. 

 


Francois Bruneri: Tükör (Kép forrása: stilusmentor.hu)

Divat az, amit megkívánsz. Stílus az, ahogy birtokba veszed. Elfogyasztod, magadévá teszed, megeszed és megérted-beépíted. Majd részeddé válik, motívummá, kóddá és emblémává. Kiül az arcodra, behatol a szívedbe, majd kijön a szádon, amikor megszólalsz. Megváltoztatja a jellemed, ellene állsz, amikor észreveszed. De tovább él. Elkezd kötőanyaggá válni, ami összeszövi a jelent és a múltat, a tartalmat és a formát. A gondolatot és az anyagot. A jelenséget és a lényeget. Az alvásod és ébrenlétedet.

 

Milyen kamasznak lenni, ha az ember nem számíthat a szüleire, ha érettebb és bátrabb, mint ők? Milyen városból falura kerülni, és belemerülni a csendbe? Milyen önállóságra vágyó nőnek lenni egy vadmacsó környezetben? Milyen felnőni egyetlen nyár alatt? Milyen szabadnak lenni egy fojtogató, izzó titkokkal teli közösségben, ahol az iskola sem lehet menedék, és a könyvtár jelenti az egyetlen ablakot a világra? Mekkora ára van ennek a belső függetlenségnek? Milyen szeretni és elveszíteni?

A Pubi egy lány regénye, de nem rózsaszín és reményteli, mert minden fájdalmas igazságot megmutat, anélkül, hogy bármit is szájbarágósan elemezne vagy kizárólagosan tematizálna. A zúzódások könyve és a szabadulások könyve. Fáj olvasni és jó olvasni. Ahogy a címszereplő mondja a saját életéről: "Ez nem egy lányregény. Nem lapozhatok előre." Mi sem lapozunk, mert itt mindennek súlya és jelentősége van, a hámozott krumplinak éppúgy, mint a karamellás tejnek, a felboncolt pitypangnak vagy a piros lakkcipőnek. Tanúk leszünk, és cinkosok, áldozatok és bűnösök - nincs menekvés, benne vagyunk mi is, ellep minket a hallgatás és a kimondás vágyának rettenetes feszültsége. "Mindannyian tudták. Tudták, mi történik velünk."

 

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója

 

Kosztolányi Dezső írja: „Az író, aki igazán teremt, elénk tárja a dolgokat s eltűnik mögöttük. Semmit se magyaráz. Azzal hat, hogy amit művel, az érzékletes. Hasonlít az alkotó természethez. Az sem okoskodik és fecseg. Csak van. A patakhoz nem járul széljegyzet. Az erdőnek sincs díszítőjelzője. Aki igazi elbeszélő, a felületeket mutatja s alatta az élet mélységét. Mindent tud, de erről hallgat. A legokosabb ember is úgy beszél el, mint egy tudatlan gyermek. Elbeszélésének varázsa éppen ebben lakozik: az ellentétben, a ravasz önmegtartóztatásban.” (Káté az írásról.)

Szepes Erika önmegtartóztatása több lépcsős distancia. Úgy tart távolságot, hogy alaposan körbejárja a témát. Kitűnő elemző, a tényekre koncentrál, utána reflektál. Nála első az íráspraxis. Végül a történeti kontextus. Jól tudja közvetíteni az élményt, például az Ady- remekművek kapcsán, amit olvasóként átél. Köztudott a szerzőről, hogy nem híve a nyelv fetisizálásának, mégis, maga is, használat által magasztalja fel. Bele tud bújni a szerző bőrébe, lelkébe. Valami efféle történés létesül ilyenkor, konfiguráció zajlik. Nem szemantika. nem hermeneutika Nem is okoskodás. Nem észelv. Hanem a szív kezd látni. Szemek nőnek a szépérzékre. Új ösvények nyílnak a lélekben és látják, amit gondol. A gondolat belemegy a kézbe, a szájba. S így könnyű helyesen cselekedni. Boldogulni. Ritka jó képességekkel áldotta meg Szepes Erikát az Örökkévaló.

 

 

A kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb szerzőjének, a mindhárom műnemben, s emellett irodalomtudósként is maradandót alkotó Vörös Istvánnak gigantikus, több mint háromszáz oldalas verseskönyve több év munkájának eredménye. A költő e posztmodern, vagy inkább posztmodern utáni korban keletkezett (?) kötetében nem tesz mást, mint nemes egyszerűséggel (vagy inkább az irodalomtól elvárható legnagyobb komplexitással) parafrazeálja a Biblia százötven zsoltárát, a kortárs magyar lírai és referenciális valóság terébe helyezve át a vallásos versszövegeket.

Mielőtt azonban rátérnénk Vörös István Százötven zsoltárának elemzésére, nem árt egy kis műfajtörténeti-filológiai bevezetőbe bonyolódnunk, ez ugyanis gyakorlatilag elengedhetetlen ahhoz, hogy e kortárs lírai zsoltárokat a helyükön értelmezzük és megértsük, pontosan mi is az, amit Vörös parafrazeál és egyúttal a maga költői módján jó értelemben ki- és átforgat. 

 

 

MÚOSZ FOTÓRIPORTEREK SZAKOSZTÁLYA és a MAGYAR NEMZETI MÚZEUM szervezésében 2022. április 26-án, kedden, 11 órakor megnyílt a 40. Magyar Sajtófotó Pályázat díjnyertes képeiből rendezett 40. Magyar Sajtófotó Kiállítás.

A kiállítást Rédei Ferenc Balogh Rudolf-díjas, Fotóriporteri Életműdíjas fotóriporter nyitotta meg.

A megnyitó egyben díjátadó is volt, a két nagydíjast, a tizennégy kategória első három helyezettjét és a különdíjak nyerteseit köszöntötték a rendezők Tettemanti Béla által tervezett oklevekkel.

MÚOSZ Nagydíját a legkiemelkedőbb teljesítményért

Móricz-Sabján Simon (Világgazdaság): Második élet című képriportjával érdemelte ki.

 


A kép forrása: https://www.fathipster.net/sites/default/files/coda_wall1.jpg

Enyhe előítélettel ültem képernyő elé: milyen lehet az a film, a CODA (rendezte: Siân Heder), amely elvitte a pálmát az Oscar-díj odaítélése során (legjobb film kategóriában) az általam „istenített” A kutya karmai közt (Jane Campion) című filmdráma elől? Hihetetlen, nem létezik, hogy felül lehet múlni, gondoltam.

Ráadásul egy remake-film, a 2014-es La famille Bélier (A Bélier család) című francia-belga produkció (Eric Lartigau) angol változata: főhőse Ruby Rossi, akit Emilia Jones alakít. A Locke & Key című sorozatból ismerjük. Az apát Troy Kotsur amerikai színész és rendező játssza – a szerep (a legjobb férfi mellékszereplő) Oscart eredményezett számára.

 

 

Egy talált nyelv továbbíródása – Tandori Dezső halála napján új ér­telmet nyertek ko­rábbi jelentések Debreczeny György költői vilá­gá­ban. A személyesen soha meg nem ismert levelező­társsal együtt, levélben el­kez­­dett, de befeje­zet­len szonett egy­részről véglegesen torzó maradt, míg a másik fél számára nemes ki­hívás: be kellett (volna) fejezni a szo­nettet, tovább kellett működtetni egy nyelvet úgy, hogy közben eredetisége, "tandori­sága" megmaradjon, ne mó­do­suljon

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal