Keresés a honlapon:

Dobos Marianne: Az elmaradt karácsony – Szabó Magda

 

 

 

 

Az elmaradt karácsony

Szabó Magda

D. M.: 1944. karácsonya hol kezdődik, és meddig tart szerinted?

Sz. M.: Az én életemben abban az évben az ünnep elmaradt. De ha már rákérdeztél, hamarabb kezdődött ez a karácsony, mint ahogy gondolnád. Azzal kezdődik, hogy a város az én születésnapom táján már kezdi érezni: pillanatok múlva elkövetkezik a megszállás még akkor nem tudni, véres lesz-e vagy vér nélküli. Én a tiszántúli református egyházkerület hódmezővásárhelyi leánygimnáziumának tanára voltam, aki számára, mint az Abigélben megírtam, április elsejével a bombázások miatt a tanév bevégződött, minden nem helybéli hazamehetett, én is visszautaztam Debrecenbe. Ott viszonylag megszokott életemet éltem, de egyre észrevehetőbben közeledett a front.

Augusztus 23-án, abban a pillanatban, amikor Románia jelentette, hogy kilép a háborúból, apám közölte, hogy a háborút elvesztettük, de elmagyarázta azt is, nem valószínű, hogy a városunkban harcok lennének, mert ha a mostani rend felbomlik, valami tartózkodási hely kell az újra alakuló kormánynak, viszonylag még ép belső berendezésű, szétrombolatlan város. Apám nagyon okos ember volt, pedig sose katonáskodott, éppen ezért csodálkoztam nagyon, hogy a magyar hadsereg egy tisztje mindezt nem tudja. Sose felejtem el: születésnapom reggelén anyám első házasságából való fia megérkezik azzal, hogy a menyasszonyát és engem is elvisz Nyíregyházára, mert ott van a törzs, ott majd kivárják az elkövetkező eseményeket. Én megjegyeztem: azt hittem, nekem jött gratulálni, csak a nagy sietségben elfelejtette. Ezek szerint értem jött, hogy gardedám legyek, mert viszi a menyasszonyát, akit el akar venni feleségül, mielőtt még leég az egész ország? Azt is közöltem, menjen egyedül, én nem megyek el, itt van a két öreg, akire vigyáznom kell, a menyasszonyát sem őrizhetem, hiszen még nekem is gardedám kellene. Jól összevesztünk, otthagyott, két év múlva találkozunk újra, amikor előkerült az amerikai hadifogságból. Helyettem viszont magával vitte a szerencsétlen Gizellát, anyám nagynénjét, majd első férjének a feleségét, aki állandó szereplője volt az életünknek, számomra egyszerre negatív és pozitív töltetű élmény. Talán senki a családban a szülőkön kívül nincs, akinek a személyére annyiszor visszatérek írásaimban, mint éppen őrá, Gizellában megvolt minden, ami jó, és minden, ami rossz lehet egy életben. De egyben megértettük egymást: mindketten elláttunk minden kóbor állatot. Mikor anyám fia kéri, Gizella rögtön vállalkozik az útra, és miután szép kései nyár van, elegáns, régi dicsőségét idéző fekete selyem köpönyegben indult útnak. Úgy gondolta, elszalad Nyíregyházára, ott tanú lesz, mikor megnősül a fivérem, s fordul is vissza. A történelem nagy színpadmester, Gizellát is két évvel később látjuk viszont, hol volt fivérem amerikai hadifogsága idején, nem tudom. Nyilván elhagyta Magyarországot, de hogy hol, mikor mit csinált, örök rejtély. Fogadott fia Isten tudja hogy és hol, szabályos tiszti gyűlés nélkül házasodott, a legidősebb bajtárs adta meg az engedélyt. Háború után vissza is jönnek, az én szobámban élnek egy újszülöttel. Én akkor már régen Pesten lakom. Közben Gizella is megérkezik, lakását távozása után kiutalták olyan zsidóknak, akik időközben megérkeznek a deportálásból, és miután Gizella lakása igazoltan üres volt, s pláne egy tiszttel távozott, szabad préda volt az otthona. Nem kerülhetett vissza soha régi díszletei közé, ő is apámékhoz költözött.

D. M.: De most még 1944. október 5-énél járunk.

Sz. M.: A szülők még alusznak, amikor anyám első házasságából való fia eltávozik Gizellával, én elvonulok születésnapot ülni egyedül. Benne van a Szüret című elbeszélő költeményemben, hogyan történik mindez: látom és tudom, hogy valami megkezdődik, a város külterületén háborús mozgolódás, bent még csend, csak mindenki az otthonába húzódik, egyszer csak morgolódás, zörej: megérkeznek a tankok. Aztán elkövetkezik egy olyan nap, amikor már nem tudunk kijönni a pincéből, mert megkezdődik a hortobágyi tankcsata. Ez már világhír, a rádiók világszerte erről kiabálnak és jelentik, hogy mi történik erre felé.

A Kollégium óvóhelyén vas szigetelő ablak alatt kucorgok, majdnem beleőrülök a zajba. Közben a nyilasok fél napra elviszik apámat. Máig sem tudom, mit akarhattak tőle. Soha nem volt beszédes, azt hiszem, nem jól mulatott, abból következtetve, amit az arcán láttam, mikor hazakerült. Csak annyit mondott, nem tudja, hogyan lesz tovább.

D. M.: Menekülésre nem gondoltatok?

Sz. M.: Debrecennek 135 ezer lakósa volt, abból 28 ezren maradtak vissza. Apám benne volt a számláló bizottságban, kérdezték tőle, rám utalva: szép, fiatal lányod van, hogy lehet az, hogy nem menekülsz? Mire apám azt válaszolta: nem tudnék beköltözni senki idegen lakásába. Azon kívül, ezt megjegyeztem, ez az a mondat, ami nagyon sokat segített távolabbi életemben, a későbbi regényeknél is, egyszer mindenkinek szembe kell nézni a háborúval, életében egyszer mindenkinek át kell élni a halálfélelmet. Választhat, mi a jobb, ismerősök, megszokott kulisszák között, vagy kidobva, valamilyen ismeretlen világban élni át. Mindenki maga dönti el, mi az, amit az idegrendszere jobban kiáll. Én például nem tudnám elviselni, hogy nincs fürdőszobám, tette hozzá. Azt már mondani se merte, hogy a könyvei nélkül nem utazik.

D. M.: Október 15.? Horthy-proklamáció?

Sz. M.: Nagyon meleg volt. Az emberek szabadon járkálhattak föl s alá egészen addig, ameddig nyilvánvalóvá nem vált a nyilas uralom. A továbbiak ködösek. Szüleim védőőrizetet vontak körém. Mozgásterem egy ideig annyi: ha szaladok, a pincéből három perc alatt haza érek a kis utcán, hogy Ifit meg tudjam etetni, mert Iphigénia macska otthon maradt, őt nem vihettem az óvóhelyre. A legborzasztóbban az állat mutatja a háborút. Irtózatos az ijedt, tanácstalan kutyák látványa, nyakukban kolonc, és nem értik, mi történik.

D. M.: Időrendben hogy alakult tovább?

Sz. M.: Amikor bejöttek az oroszok, apám nyitotta ki a Kollégium ajtaját, amelyet ütöttek, vertek, rúgtak és mindenki borzasztóan félt, hogy most fognak szitává lőni mindannyiunkat. Apám megnyugtatta a reszketőket, feltehetőleg azért akarnak bejönni, mert itt szándékoznak állomásozni. Majd ő kimegy és kinyitja a kaput, ne sérüljön a nemes épület. Így történt, az oroszok rögtön el is lopták az óráját. Anyámtól kapott ajándék volt, láncán parányi medálionban az én csecsemő arcképem, egy falatka hajjal. Sajnálta kedves emlékét, de vigyék, csak a Kollégium kapuját ne bántsák! Az épületben nem volt botrányos jelenet, ők ott maradtak, mindenki más mehetett haza. Példátlan szerencsénk volt, hogy a főparancsnok, Malinovszkij marsall nagyon okos ember volt. Már abból a tényből kifolyólag is, hogy kinyittatta a templomokat, felíratta, hogy ne bántsák a papokat.

Pár napos bezártság után ismét mozoghattunk. Én is nekivágtam az utcáknak, persze józan ember nem szökik meg hazulról, mikor elviszik munkára a szüleit, különösen egy derékig érő hajú fiatal nő, nem is megy botrányt csinálni azért, ami a szüleivel történt. Én viszont végigrohantam az utcán, nem értettem, miért ilyen kihalt a város. A Bikában a kozákok a bevert üvegablak mögött békésen pezsgőztek, megnéztem őket, elit hadsereg belieknek látszottak. A Kossuth utca sarkán, pontosan a színház melletti épületben volt a főparancsnokság, a portánál találkozom egy munkaszolgálatból éppen szabadult tolmáccsal, aki azt mondja: meneküljön, az Isten megáldja, kormozza be az arcát! Nekem beszélhet, megkérem, mondja meg a rangidős tisztnek, hogy itt vagyok felháborodva. Ha láttál embert, aki szívből nevet, az Malinovszkij volt, akihez beengedtek. Adott papírt, arra rá volt írva, apja, anyja súlyos betegség miatt közmunkától felmentendő. Ott ült az asztalnál, a könnyei is potyogtak, annyira nevetett, ahogy kiabáltam. Mit beszéltek oroszul a megszabadult munkaszolgálatossal, nem tudom, az csak azt hajtogatja: menjen! imádkozzék! menjen! imádkozzék! szaladjon innen! Bolond maga, eljön ide a barlangba, és még jogi leckét is ad, hogy mi törvénytelen dolog, meg arról beszél, hogy az apukájának magas a vérnyomása, és az anyukája sose végzett fizikai munkát. Majdnem leesett a székről, úgy mulatott magán a tábornok, várta, miért nem mondja azt, hogy állítsák vissza a királyságot, vagy egyebet! Bolond maga? És ezzel a hajjal! Legalább dugja el a haját! Csak ma értem, mit merészeltem akkor. Ezt követően visszasétáltam a közmunkától felmentő engedéllyel.

Anyám krumplit pucolt a Kollégiumban a kórháznak, apám pedig fát hordott, ez a papír hatására abba maradt. Sosem mérlegeltem, ha úgy éreztem, valami elérhető vagy kivédhető, én soha nem tudtam visszavonulni. Azt hiszem, hogy a természetem kizárja annak a tudomásul vételét is, hogy esetleg vesztettem. Nem tudok veszíteni, nem hogy nem elegánsan, sehogy sem. Nekem még nem volt olyan komoly vágyam az életben, amit ha nagyon akartam, ki ne vívtam volna. Lehet, hogy várnom kellett rá harminc évet, akkor is megkaptam. Egyszer azt nyilatkoztam valamiről, ha a koporsóm mellé teszik, akkor is csak a tény számít, nem az idő.

Malinovszkij jelenléte és parancsai viszonylag elviselhető megszállást biztosítottak. Az a katona, akit rabláson, erőszakon kaptak rajta, meghalt, a szemünk láttára vagy agyonverték, vagy lelőtték. Sokféle katonát láttam, a katonának megvan a maga mentsége, hogy parancsolnak neki: vagy elfogadja, akkor az a felelős, szerinte¹, aki a parancsot kiadta, vagy nem fogadja el, akkor személyében vállalja a következményt. Később mi újholdasok is szembe kerültünk hasonló dilemmával, csakhogy az Újhold nem vállalta a politika parancsait. Ha katonák lettünk volna, valószínűleg kivégeznek minket is. Írók voltunk, így csak kellemetlennek találtak bennünket.

D. M.: Hol és milyen körülmények között éltetek ekkor?

Sz. M.: A Füvészkert utcában, mi a 18. szám alatt laktunk, most már csak a 6. számú házig van meg az utca. A Művelődési Központnak az egyik oldalában van egy kis medence. Ott volt az én szobám. És ami még előbbre van, az apám házának a másik része volt, a macska sírokkal és a csodálatos kerttel. Elek onnan halt meg, halála után Lenkét rögtön ide hoztuk, a Júlia utcába.

A Füvészkerti házban az oroszok bejövetele után is nyugodtan maradtunk. Semmi nem történt. Bennünket nem bántottak, mert Anna Petrovna megvédett bennünket. A lakásunk túl nagy volt ahhoz, hogy csak egy öreg asszony, egy öreg ember meg egy fiatal nő lakjék benne. Hiába volt fenntartva egy szoba Gizellának. Állandó lakónak Anna Petrovna költözött be. Kiváló gépírónő volt, a hadikórházban szolgált. Beszélt németül, különben nem tudtunk volna szót érteni. A háborúban a németek megölték csecsemőjét a szeme láttára. Nagy szerencsénk volt ezzel a nővel, aki nem bennünket tett felelőssé amiatt, amit a németek tettek vele, se hogy a háború olyan, amilyen.

Az én hajdani szobámban lakott. Volt ott egy nagyon régi Madonna kép, és Jézusról egy festmény. Jól megnézte. Látszott az arcán, tudta, kiket ábrázol. Két orosz nyelvű üzenetet hagyott nálunk, leírtuk fonetikusan, ahogy mondta. Az egyik a férjének szólt. A másikra meg azt diktálta le, amit a barátjának kellett mondanunk. Az volt a gyakoribb vendége, együttléteik csattogása áthallatszott a többi szobába is. Anyám, hogy ne halljam, engem beágyazott a saját ágyába és paplanostul rám feküdt, amitől majdnem megfulladtam. Borzasztó volt, de komikus is egyben. Apám később összeállított egy jegyzéket, mit nem élt volna át soha életében, előkelő helyen szerepelt a jelenet, hogy a lánya szobájából és a lánya ágyából a szeretkezés zajai kihangzanak, miközben a másik szobában a lányán fekszik az anyja, hogy az ne hallja a zajokat, miközben mind a kettő majdnem megfullad.

A katona-asszony, mivel azt a nevet, hogy Magda, soha életében nem hallotta, azt a fogalmat, hogy margarin viszont ismerte, a hasonló hangzás alapján átkeresztelt: én lettem Margarin. Egyszer közölte, náluk tiszti bál lesz, és engem is elvisz oda. Szegény anyám bekötötte a lábamat és jelentette, Margarin sánta, beteg, nem engedi el. Anna Petrovna felháborodva válaszolta: Mama! őrült vagy, nem nézted meg őt soha? Nézz rá, milyen fertelmes a szerencsétlen, semmi dereka, se melle? Hát azt hiszed, hogy van olyan részeg, őrült, aki minálunk ránézne erre a rútra? Csak nem félted tőlünk? Hiszen olyan ronda ez a szegény Margarin! Csak te szépnek látod, mert jó gyerek. Anyám üdvözülten nézett és azt mondta: egy anya nem tudja megítélni az ilyen külsőségeket.

D. M.: Mi történt vele később?

Sz. M.: Nem tudom, Eltűnt. Anyámnak megsúgta, hogy nem akar visszatérni a sereggel, neki nincs hová. Megszökött a kórházból, nem látta többé senki. Még a katonai dzsekijét se vitte magával. Megverne a Jóisten, ha rossz szót mondanék róla, minket nem bántott. Borzasztó lehetett elviselnie a gyerek halálát, a férjét vagy látta vagy sem. Azért nem írhattam meg soha az emlékirataimat erről az időről, nehogy a nyomára vezessek valakit a szökevénynek.

D. M.: És a karácsony?

Sz. M.: Borzasztó volt, mert rendes körülmények közt nálunk nagyon szép, és meghitt karácsonyok voltak, az Adventtel kezdődött a készülődés, születtek titokzatos sütemények, amelyek karácsony estére már mindig elfogytak, anyám nem tudta annyiszor újra készíteni, hogy karácsonyig kitartott volna. Kint a konyhaszekrényben tartottuk a csemegét, de karácsonyra csak az üres tálak maradtak. Nálunk szokás volt ünnep első napján sorba látogatni a rokonságot, Debrecen tele volt rokonnal. Mi voltunk a kívánatos vendégek, mert olyan éhesek voltunk már az ünnep első napján, hogy az hihetetlen. Elmentünk, és kivégeztünk minden ennivalót. Hová tűntek a sütemények? Akkor még elég sűrűn voltak a városban pincelakások. Apám megjelent a pinceablakoknál, ahol valamilyen motozást érzékelt, vagy gyertyafényt látott, mint egy Mikulás kivette a zsebéből a hazulról elhozott édességcsomagot, behajította és elszaladt. Hálát sosem tűrt, nem akarta, hogy észrevegyék. Mondtam az eszét? Okos volt. Azt most teszem hozzá, jó is, morálisan.

Persze az ünneppel, mint ünneppel se mint keresztény magyarok, se mint háztulajdonosok nem tudtunk mit kezdeni Anna Petrovna közelében. Az, hogy apám mennyire nem tudta elfelejteni, egy verséből kiderül, amit csak halála után olvashattam. Leírta, hogy amikor nincs karácsonyfa, és nincs mellettünk a töretlen család, barátaink szerte-széjjel, az ország rab, a város megszállás alatt, mindenki kiszolgáltatott, nehéz azt énekelni, hogy Krisztus urunknak áldott születésén, mert ezen az áldott születésnapon legfeljebb azt mondhatjuk: irgalmazzál nekünk Urunk, mert most még így van, de nem tudjuk, hogy mi lesz ezután.

D. M.: Karácsonyfa sem volt?

Sz. M.: Honnan? A mi vidékünkön nincs fenyőfa, ami megfelelne a talajnak, legfeljebb akácfát hozhattam volna a környékről. Ahhoz ki kellett volna menni a Nagyerdőre, de a Nagyerdő már olyan terület volt, ahol bármi előfordulhatott, debreceni csőcselék részéről is. Aktivizálódtak a legborzasztóbb proletárok, akik már ’19 óta konzerválták a reményüket és a felháborodásukat. Engem nem oroszok raboltak ki, hanem magyarok. Anna Petrovnát éppen a kozmetikába kísértem, mert ez egyszerűbb volt, mint elmagyarázni neki, hogy merre menjen egy ismeretlen városban, amikor megláttam valakin a bundámat. Felkiáltok: ott megy a kabátom, Anna Petrovna azt mondta: akkor most megállítjuk. A tolvaj azt állította, hogy a piacon vette. De én tudom igazolni, hogy az az én tulajdonom. A jobb cégek belül egy láthatatlan helyen beleteszik a tulajdonos hímzett nevét. Én is meg tudtam mutatni a bélés alatt a hímzett nevemet, a lakáscímemmel. Nagyon szép ázsiai macska bunda volt. Értékes, el is hiszem, hogy lekívánták rólam. Vásárhelyen én nagyon jól kerestem. Az akkori tanári fizetésem majdnem annyi volt, mint az apám nyugdíjának a fele.

D. M.: Ő akkor már nyugdíjas volt?

Sz. M.: 1879-ben született. S rögtön, ahogy a jogot elvégzi, 22 évesen már állása van. Annyi szolgálati ideje volt, hogy hihetetlen. Boldog volt, amikor nyugdíjas lett. Alig várta, hogy elmehessen. Nem szeretett ő semmit, ami a joggal kapcsolatos. Éppen azért, amiért olyan sokszor kijátsszák a jogot. Az emberi élet feltételeit biztosító összetartó erő a jog, amivel nagyon vissza lehet élni. Apám nem tudott visszaélni semmivel. Csak önmagával, de azzal aztán igencsak.

Mondom, karácsony nem volt, utána sem. Egyszer csak, bevásárlás közben találkoztam egy régi egyetemi kollegámmal. Átkiabált az utcán, hogy nem akarok-e Pesten dolgozni. A harc megszűnt, a város viszonylag tiszta. Nem lennél kultuszminisztériumi tisztviselő?

Akkor már tudtam, hogy elhagyom a családi otthont, bejelentettem a püspöknek is. Nem volt boldog, de nem kívánta megakadályozni. Nekem meg valahogy azt súgta egy belső hang, amit apám mondott: most még se neved, se telefonszámod, se lakáscímed. Az egyiket tőlem kaptad, a másik az enyém, és az enyém a harmadik is. Önállóvá kell tenni magad, mert ez még nem te vagy. Valami vagy, csak még én sem tudom, ki. Most majd kiderül.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-01-03 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.