VideóMénes Attila videója Keresés a honlapon: |
Publicisztikák Számtalan felmérésben olvashatjuk, hogy Magyarországon az emberek nem bíznak a jövőben, nem bíznak a politikában, kiábrándultak a politikusokból. Az idelátogató külföldiek is komornak, depresszívnek festik le népünket, keveslik a mosolyt és a segítőkészséget. Említik a lepusztult, nemtörődöm környezetet, a levegőszennyezést. Hosszabb külföldi tartózkodás után hazatérve számunkra is feltűnő az embereknek egymás iránti durvasága, modortalansága, az öltözködés, tisztálkodás elhanyagoltsága, a rossz közérzet. Szembetűnik a megfizetett szolgáltatások otromba elégtelensége (éttermekben, közlekedésben), a mindent elborító kosz, a közterületen végzett munkák siralmas gyengesége és kulturálatlansága.
Micsoda ötlet hogy írjak kritikát micsoda hülyeség ezt elvállalni amikor pedig már rég nem csinálok ilyesmit egy könyv egy könyvecske vagy tetszik vagy nem minek ezt ragozni különben is pont van elég feladatom mondjuk a saját könyvemmel kellene foglalkoznom mert félig sincs kész és seggbe fog rúgni az nka mert határidő van ugyebár azt hittem termékenyebb leszek de most már mindegy a hidamat csak nem verik ki az arcberendezésemből amire azt a talicska zsét ráköltöm haha Amúgy meg bemegyek egy olvasóterembe ez persze a fikció része a dolognak mondhatni a költői szabadság mert isten őrizz hogy olvasóterem közelébe menjek szóval csak tegyük fel hogy és ott egyből szorongani kezdek de valami irgalmatlanul hogy hogy a jó francba tud ennyit írni ez a sok aberrált grafomán nekem csak a gerincek szemügyre vétele több napot venne igénybe és ez még csak a címük ha el is kéne olvasnom őket bele sem merek gondolni az olvasás de főleg az írás borzasztó dolgok a legmélyvilágibb emberi gyötrelem megtestesülései pláne nekem aki könyvkiadóban dolgozom könyvkiadó jézusmária kiadom az első könyvre az ebédet nyomban ha csak rá gondolok
Orsi egy minótauroszbébit kap ajándékba, és ezzel a kezdetben kicsi, később ormótlan (ráadásul depressziós) szörnnyel a nyomában kell felnőtté válnia egy apokaliptikus világban, ahol még az árnyaknak is lelkük van, és tilos a sötétben énekelni. Az Utókorban minden, ami lehetséges, megtörtént már, így emlékezni ugyan szabad, csak éppenséggel lehetetlen, viszont az érzések teremtő erővel bírnak. Orsi dolgát nem könnyíti meg, hogy anya költőként egész nap csak az élet valódi kérdéseivel hajlandó foglalkozni (a könnyeitől még a házak is mocorogni kezdenek), apa pedig folyton elvonul bütykölni valamit (vagy ki tudja, mit csinálni). Sőt, távgondolás ide vagy oda, a legjobb barátnőjével, Margóval sem mindig felhőtlen a viszonya, főleg, ha a kincs a tét. A véletlen házban lakó boszorkányról és a fiúkról már nem is beszélve. Nagy kár, hogy csak a felnőttek tudnak varázsolni, nekik viszont nincs hozzá kedvük… Minden csak válik valamivé, mert örök folyamat részeként futja pályáját a világ, a lélek, az idő és a róluk megalkotott magyarázatok. Az eszmények és eszmék is megszűntetve őrződnek egy dobozban, ami az emlékezet. Voltaképp semmiről nem állíthatjuk, hogy van, abban az értelemben, ahogy az Ige, a törvény létezik. Mert ölni nem volt jó dolog a teremtés első hónapjaiban sem, Káin tette mégis a létbe belekódolt „magatartás” gyanánt írta át a lelkiismeret enciklopédiájának lapjait. Az Ádám által elvett önzés miatt. Amikor az első Én rejtett tudást választotta az Istentől kapott kijelentés helyett. A hübrisz következménye, egy könyörtelenül önműködő algoritmus elkezdte pusztítását. A bűn visszaíródott a természetbe, a rossz elhatott a növényekre, állatokra. A degeneráció máig látható jele a permanens gonoszságnak.
Kép forrása: libri.hu "Eszközévé tökéletesít, a létezés vésőjévé edz a teremtés tüze. Úgy látszik, legfőbb életfeladatom az, hogy a közöny dúcait lepattintva láthatóvá tegyem mindazt, mi láthatatlan. De valójában mi is az a láthatatlan valami? Illúzió? Igen. Úgy, ahogy illúzió az is, hogy a szobrász megnyilvánulásaitól függ a világ megjavulása."
Ki nélkül nem lett semmi, ami lett? Kérdezi az Igétől Wittgenstein. A válasz, a teremtő Ige. A Logosz) maga. Felfedezhető a Bibliából az is, hogy ez egy mindenre jó orvosság, tulajdonképpen a kinyilatkoztatás nyelve, kezdetben az Örökkévaló tulajdona.1 Aztán önálló léttel ruházzza fel az Atya. Később testté lesz, mint Messiás. Jézus Krisztusban. A kezdet (beresit) persze nem időt jelent akkor sem és ma sem, hanem valami idő előtti temporalitást. (Örökkévalóságot.) Az időtlenség nem az idő előtt volt. Kronologikusan elgondolva. Hanem egy másik dimenzió. Ezékielnél eledelként jelenik meg az Ige, mint ehető könyv. (Türet.) (Ezékiel 3. 1.) János evangélistánál szintén. (Jelenések 10. 9.) Először édes a próféták szájában a szellemi eledel, majd a gyomrukban kifejti ítélő erejét, keserűvé lesz. A könyv megmondja, mit kell tennie a szellem emberének.
A nőt látjuk a novellákban, sokféle állapotában és alakjában: a szeretetre vágyó kislányt, a szenvedésbe beletört fiatalasszonyt, az idős testét szégyenlő, kiszolgáltatott haldoklót, a vágyakozó nőt, a kudarcos sorsával elégedetlent vagy az abba bölcsen beletörődőt. Közös bennük, hogy merészen, hagyományokkal és elvárásokkal szemben önmaguk akarnak lenni, ez belső szabadságuk záloga.
Heidegger szerint a megértés az emberi jelenvalólét alapirányultsága, nemcsak a gondolkodás egyfajta viszonyulása. Több mint művelet vagy mód. Mivel az olvasás során utána-alkotás történik, visszafordítjuk az írást élőbeszéddé, a mű ugyanúgy életünk fontos mozzanatává lesz, mint a szerzőnek. Megszólaltatjuk az írást, mint egy kottát. Átültetjük nyelvre, ami kép. A semmi-hasadék megtelik hangokkal, emléknyomokkal. Jelentés születik. Nem feljelentés. Leképezés. A jeleket visszaalakítjuk összefüggő beszéddé. Dialógus történik a múlt egy szelete, fonalszála és a most jelenre fonódó szövete között. A hallgatás vizére rátelepszenek a vízipók-mondatok, szúnyoglárvák. Fölbukkannak a létvonatkozások. A mondatalkotásból játék lehet, ünnep. A gyermek, amikor játszik, a saját helyzetén túlira tekint. Benne tartózkodik az elképzeltben, átinterpretálódik, ahogy Orbán Gyöngyi írta, egy másik szituációba. S ez a játszó én a legfontosabb részünk.
Balogh István (Zenta, 1946) vajdasági magyar író, költő, tanár, a Vajdasági Írók Egyesületének és a Szépírók Társaságának tagja. Eddig huszonegy, könyve jelent meg és hét nyelvre fordították műveit, néhány elbeszélése tankönyvekbe is bekerült. Neve megtalálható az Új magyar irodalmi lexikonban és a Vajdasági magyar irodalmi lexikonban. Mesebor című drámakötetét 2024-ben adta ki a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.
Először az olvasást kedveltem meg. Olvasni óvodás koromban tanultam meg, a konyhaasztalnál, ahol nálamnál három évvel idősebb bátyám próbálgatta megtanulni a betűket. Én vele szemben térdeltem egy hokedlin, és fordítva sajátítottam el a betűk ismeretét. Ez a fejjel lefelé olvasás ma is folyékonyan megy. Ám gyorsan fölállítottam tótágasukból a betűket és olvasni kezdtem az utcai cégtáblákat, az újságban a címeket. A lényeg, mire iskolába kerültem folyékonyan olvastam. Írni nem tudtam. Azt nem lehetett a hokedliról bámulva elsajátítani. Írni az iskolában tanultam meg, csúnyán rajzoltam a betűket, de a helyesírás azonnal ment. Ezt igyekeztem magyarázgatni később, tanár koromban a diákjaimnak. Olvasással agyadba vésődnek a leírtak, és hívásra előjön a helyesen írt kép.
2024. június 22-én tragikus hirtelenséggel elhunyt Gyarmati Hodzsa Gábor ( 1958-2024) . Hodzsa rengeteg zenekarban játszott az ír zenétől a török zenén át a blues-ig, de a vers-megzenésítések sem álltak távol tőle,. Ő maga is írt verseket, bár alapjában filozófusként fogalmazta meg saját magát. Magáról így írt: 1958-ban születtem Kiskunfélegyházán. A helyi zenei általános iskolába jártam. Nyolcadikos koromig kórustag is voltam, emellett három évig jártam zongoraórára. Ez utóbbi eredményeképp mind a mai meg tudom különböztetni a fehér billentyűket a fehérektől. Bár gyerekként szerettem a klasszikus zenét is - Mozart d-moll zongoraversenyét, Fischer Annie előadásában rongyosra hallgattuk a testvéreimmel - de igazán az akkoriban születő új zenék hoztak lázba. 10-11 éves koromra már „eldőlt”, hogy a gitár lesz a hangszerem.
Terhet ró ránk, hogy az eredendő vétek árnyékként akar követni. De, ha a bűnt sorsunk eseményeként értjük, anélkül, hogy szabadságunkat megsemmisítő végzetként vagy felelősségünket enyhítő esetlegességként1 néznénk rá, megússzuk a virtuális kivégzést. Énünk megsemmisítését a lelkiismeret által. De az se tévesszen meg senkit, hogy minden napi tevékenykedései átstrukturálhatatlan tradícióknak tűnnek. Azok között is lehetnek melléesések. Ahogy a szó szerinti ó-görög aposztrofálja a titkos bűnöket. Céltévesztés a törvényszegés. Sokszor magunk se tudjuk, hol a gyökere? Jónak látjuk a rosszat. Építő hagyománynak egy családi rítust, megszokást. Közben az lesz az akadálya a még nagyobb áldásnak.
Halmosi Sándor legutóbbi verseskönyvei az apokalipszis esztétikáját az aranykorok emlékezetével dúsították. Merre vezethet innen még út, miféle tér nyílhat a szavak előtt, ha már nemcsak minden, de a mindenség is elmondatott? Néma kérdéseinkre csöndes válasz született, szintézises anyag került ki a költő műhelyéből: a Rubljov Rinpocse (A belső ikon) című kötet – ez az „Őrület ellen horganyzott fény” (Horzsolások) – magába sűríti a lírikusi pálya formanyelvi rétegzettségét, ugyanakkor a szellemtani elmélyülés még hathatósabb eseteit nyújtja.
Júliusban még javában tart majd az évad a Nemzeti Táncszínházban. Az elmúlt évek sikerprogramja idén sem marad el: újra könnyed nyári élményt ígér a magyar táncművészet otthona az aktív kulturális tartalomra vágyó közönségnek. Újra július, újra TáncPark: teraszt nyit a táncművészet is. A Nemzeti Táncszínház a Millenárisra költözése óta, minden évben – így most már hagyományosan - júliusban a parkba költözik. Az alkalmi színpadon estéről-estére, kilenc napon át napon át váltják egymást az együttesek, így garantált a naplementés sokszínűség: a titokzatos tangótól a ritmust követelő néptáncon, és kortárs előadáson át a pezsdítő flamenco-ig.
Hogyan fordulhat elő, hogy a fáradhatatlanul szilárd alapot, egyensúlyt kereső egyén számára egy öreg eperfán lógó, évszázados hinta a legbiztosabb pont? A hinta, ha áll, ha mozdulatlan, akkor valóban stabil pontnak tűnik – de halálosan üres. Vajon van-e, aki hintázzon? Ha igen, talán épp ő jelentheti a megingathatatlan viszonyítási alapot valakinek ebben az egyensúlyát vesztett világban. De hiábavaló minden okoskodás: (mese)borban az igazság. Noha ezúttal a mesebort – történetesen! – Jeruzsálemben mérik, előfordulhat, hogy végül ez az út is Rómába vezet. *
Hogyan válik a törvény létté, a képlet képzetté? Képzeletté. A jel valósággá. A szó tetté. Miként igazgatja a cselekedeteket a nyelv? A sorsot a beszéd. Ezekről gondolkodott leginkább akkoriban. * Nem a tudatból az észbe, nem gondolatból gondolatba, hanem Igéből Igébe és Szellemből szellembe, sőt: életből életbe, a könyvből a testbe megy Isten Beszéde. Az Ige működését boncolgatta.
A könyv fülszövegében olvashatjuk: „ Mire ez a könyv megjelenik, a szerző hetven éves lesz.„ Ahogy olvasom, Szávai Géza 1950-ben született, tehát most már 74 éves. Idén a szerző József Attila-díjban részesült. Középiskolai tanulmányait Székelykeresztúron végezte. 1973-ban a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar-francia szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. Székelyföldi iskolákban tanított, majd újságíró, lapszerkesztő lett. 1979-1988 között Bukarestben szerkesztette A Hét című hetilapot. 
|
