VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Publicisztikák
Hatvanöt költő hangját idézi meg Halmai Tamás új kötete, hol hommage-zsá, hol paródiává kerekítve a megszólalást. Az Egy papagáj gyerekkora játékosan komoly tisztelgés a klasszikus és a kortárs költészet beláthatatlan sokszínűsége előtt. Aligha volt még antológia, melyben együtt szerepel Berzsenyi és Wisława Szymborska, Emily Dickinson és Bertók László, Rilke és Ló Szerafin… A kiadványhoz függelék is tartozik: a könyvet olyan jeles olvasók méltatják, mint Agatha Christie vagy Simone Weil.
Sylvia Plath - Wikipédia Hagyjuk a higanyt. Mondtad, amikor megmérték a lázad, gyönyörködtél az indigón guruló, ezüst golyócskák keringésén az (k)elme körül. Csöpögtek a rokkant atomok. Hormonok a láthatatlan világban, ahová átpillantottál. A szörnyű kútba, a misztérium szájába hullottak a szavaid. Te vagy az egyetlen szilárd tér, mondta a kritikusod, s erre támaszkodott, erre az extázisra, sok olvasó lélek, szív. Irigyellek. Az időtlenség érzését kölcsönözted nekünk a bolygóközi fuksziák világából, a legfelsőbb bibliotéka regiszterei közül. Neked ez is megvolt.
Gáspár Ferenc azért beskatulyázhatatlan, mert mindig képes megújulni, arra viszont már nehezebb válaszolni, hogy melyik műfajban erősebb, hiszen a történelmi témákban és az abszurdban legalább olyan otthonosan mozog, mint egy szürreális környezetben, vagy épp az ifjúsági regények világában. Az író már korábbi köteteiben is bizonyította, hogy lebilincselő elbeszélő, és ez az Összhang esetében sincs másként. A kötetben huszonhat novella található, amelyek első olvasatra regénytöredékeknek is tűnhetnek. Ne tévesszen meg senkit, hiába Összhang a kötet címe, már a borítón látható szilánkos, ám formáját megtartó tükörből sejthető, hogy kemény menet vár ránk, és inkább az irónia lesz túlsúlyban, semmint az élet napfényes oldala.
Szeptemberben könyvbemutató beszélgetésen járt Pécsett Szeifert Natália. A PécsLIT fesztivál után a Mészöly Miklós-díjas írónőt Hódi Hajnalka kérdezte.
Mikor vetted észre először, hogy van alkotói vénád? Kik voltak az elsők, akik felismerték a tehetségedet, s hogyan támogattak ebben? Nem hiszem, hogy ilyesmit lehet konkrét időponthoz kötni, az „írói véna” kifejezést nem is igazán értem, nem használom. Gyakorlatilag gyerekkorom óta írtam, teljesen természetes tevékenységnek gondoltam, ahogy az olvasást is. Naplót, történeteket írtam, kézzel, aztán még írógéppel is. A tehetség is kérdéses fogalom, ki tudja, mi az, én nem, de azt hiszem, a nagy része munka lehet. Már régóta publikáltam és kisebb-nagyobb szakmai elismerésekben is volt részem különösebb támogatás nélkül, amikor kiadóra találtam 2016-ban, a Kalligramnál. Ezt Péterfy Gergelynek és Mészáros Sándornak köszönhetem. Ez kétség kívül egy fontos pont volt.
Keserü Ilonát 90. születésnapja alkalmából a Művészeti Kar polgársága, egykori és jelenlegi diákok, tanárok és nem-tanárok konferenciával köszöntötték. Keserü Ilona és nagy generációja robbantotta be Pécsen a felsőfokú művészképzést a rendszerváltással egyidőben, iskolaalapító művész tanár a szó legnemesebb értelmében.
A Keserü Ilona 90. születésnapját köszöntő konferenciára a Csontváry Múzeumban került sor. Mi indokolta a helyszín választását?
A helyszínválasztást az indokolta, hogy egyszer egy magánbeszélgetésen Ilona azt mondta az egyik kollégájának, Losonczy Istvánnak, hogy nagyon szeretne órákon keresztül a Csontváry múzeumban a Baalbek előtt ülni. Úgy érezte, hogy valami nagyon erős, kifejezett köze van Csontváry művészetéhez. Az iránta való tiszteletből, egyfajta ajándékként döntöttünk úgy, hogy itt rendezzük meg a konferenciát.
Mi a jelentősége a Színerő-Léptékváltás festészeti programoknak, amelyeket Keserü Ilona indított el és vezetett éveken át?
Ez a program egy kurzusként indult 2007-ben, Ilona azért találta ki, hogy a volt mesteriskolások és a doktori iskola hallgatói nagy méretben tudjanak dolgozni; hogy a táblaképnél nagyobb léptékű munkák készüljenek el. Ő fogalmazta meg először ezt a koncepciót, ő kísérte éveken keresztül ezt a programot. Fontos tudnunk, hogy nem csak a szellemi kitalálója volt, hanem az utóbbi években anyagilag is ő finanszírozta ennek létrejöttét. A program a Zsolnay gyár elhagyott ipari területén lett megvalósítva: öt-hat méter magas ipari belmagasságú csarnokokban állítottuk ki a képeket, majd ebből nőtte ki magát a szimpózium, ahol évek óta már nem csak a doktori iskola hallgatói vesznek részt, hanem külsős meghívottak is.
A tévé és számítógép dajkálta nemzedékek számára a címbe emeltem szó jobbára valaminek a gyors, szapora és tarka-barka alakváltozását, a szüntelen ugráló-vibráló képeket jelenti, a még itt felejtkezett idősebb ínyenceknek azonban egy különös tárgyat is emlékezetükbe emel(het), a kirakodó vásárok billegő lábú asztalainak egyik sztárját, korabeli nevén a varázsgukkert. Olcsó, bazári, mai, digitalizált szemmel nézve bizony primitívnek tűnő, de igen ötletes optikai játékszer volt az, egy olyan színes kartonpapírcső, amelyben három tükörlap támaszkodik egymásnak és a cső két végét kerek üveglap zárja le, annak egyikébe kellett bekukucskálni. Lényeges alkotó eleme még a csőben rejtőző színes gyöngyök, papírdarabkák, melyek a cső megmozdításakor, forgatásakor kerge, vad táncba kezdenek a tükörlapok között, s a csőbe pillantó kíváncsi tekintete előtt számtalan, lényegében szimmetrikus, de kellőképpen csalóka ábrát képeznek. Lenyűgöző látvány az eredmény, a hirtelen képváltás pedig elbűvölő.
2023. október 14-én nyílik Hegedűs 2 László Munkácsy- és Balázs Béla díjas vizuális művész, Az eltűnt expozíciós idő nyomában című kiállítása a Székesfehérvári Közösségi és Kulturális Központban. A tárlat a múlt, ez eltűnt idő vizuális feldolgozását jeleníti meg. Egy ismeretlen családi fotóalbum képeinek transzformálásával, egy ismeretlen személy ismeretlen élettörténetének nyomait mutatja be a kiállítási teret betöltő periodikus fázisképeivel. Valaki, valamikor, valahol. A képek lírai érzékenységgel, a hangok, színek, illatok, érzelmek vizuális képekbe illesztésével azt a technikát követik, amit az elbeszélő irodalom klasszikusa, a kiállítás címével megidézett Marcel Proust is alkalmazott Az eltűnt idő nyomában c. regényében.
Képzeljenek el egy huszonéves, Pécsről indult lányt, aki egyszerre színházi rendező, zeneszerző, énekes, bábszínész, s mindemellett három rangos szakmai díj tulajdonosa. Cseri Hannát alkotói ihletforrásairól, munkái nyomán termett sikereiről, rendezői-dalszerzői terveiről Hódi Hajnalka kérdezte.
A Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola dráma tagozatán töltötted el középiskolás éveidet. Lehet mondani, hogy itt kezdődött az előadóművészet iránti érdeklődésed? Milyen élményekkel gazdagodtál itt? Azt hiszem, már jóval a gimnázium előtt elkezdődött az előadóművészet iránti érdeklődésem, és pont, hogy a gimiben csökkent kicsit. Olyan sokszor kommunikálták felénk, hogy a drámatagozat nem színész képzés, hogy a színészettől el is ment egy időre a kedvem. Bár nem tudtam akkor még definiálni annyira a vágyaimat és az ambícióimat, de az írás, a rendezés, a színészet és a zeneszerzés már akkor is motivált, csak a báb műfaj iránti csodálatom és tiszteletem jött később.
Heidegger mondta volt: „A szavak [Worte] nem szók [Wörter] s nem hason-latosak – mint emezek – a vödrökhöz és hordókhoz, amelyekből meglevő tartalmat merítünk. A szavak kutak, amelyeknek utána ás a mondás, könnyen betemethető, ám némelykor hirtelen fel is éledő kutak, melyeket állandóan újra meg kell találnunk és újra kell kiásnunk. A szüntelen ismételt kútra járás nélkül üresek maradnak a vödrök és hordók vagy állott marad a tartalmuk.” (1997) 1 A gesztusok testté lettek. Hangnemmé. Hagyjuk tehát a higanyt. Mondta álmában Harlekin, amikor megmérték a lázát, gyönyörködött l az indigón guruló, ezüst golyócskák futásán. Potyogtak a káosz- atomok. Éles kontúrok a láthatatlan világban. Metszetek, lamellák. A szél sorba rakja az időket. Mint egy elutazás.
Ahhoz, hogy újra helyreálljon az egység, először részekre kell bontani eszméinket – az újrarendeződést mindig pusztulás előzi meg. Ezen a hermetikus játszótéren valóban el lehet veszni, ahogy a szerző végtelenné tágítja számunkra a világot. Impulzív, ugyanakkor komplex, zsigeri karaktereivel, perspektíváival talán nem is pusztán történeteket hív életre, hanem a spirituális erők tánca által létezésbe kényszerített Ember játékaival régi-új mítoszokat elevenít fel. Bár a modern kor válságaira utaló elemek visszatérő motívumok, az írások mégse érintkeznek túl széles felületen a valósággal.
2023. szeptember 14-19. között került megrendezésre városunkban a PécsLIT Fesztivál, mely a Csorba Győző Könyvtár és a Jelenkor folyóirat közös szervezésében valósult meg. A hat napos irodalmi programsorozatot, melyek két fő helyszíne a Tudásközpont, illetve a Művészetek és Irodalom Háza volt, hatalmas érdeklődés kísérte. Az előkészítés folyamatáról, kérdezői-szervezői tapasztalatairól Ágoston Zoltánt, a Jelenkor főszerkesztőjét kérdeztük.
Mit gondol, miért volt igény erre a fesztiválra, mi vezette Önöket oda, hogy megszervezzék? A Csorba Győző Könyvtár munkatársaival közösen már hosszú évek óta rendeztünk irodalmi rendezvényeket a Jelenkor folyóirat számára fontos szerzők megismertetése, népszerűsítése érdekében. Így találkozhattak az olvasók Závada Pétertől kezdve Darvasi Lászlón, Tompa Andreán át sokakkal, egészen Krasznahorkai Lászlóig, de Bertók László 80. születésnapját is a Tudásközpontban ünnepeltük 2015-ben számos fellépővel. A COVID-időszakban az országosan elmaradt Ünnepi Könyvhetet megszerveztük Pécsett a Művészetek és Irodalom Háza belső udvarában szabadtéren. Ebből az együttműködésből alakult ki a fesztivál ötlete. A szellemi alapját ugyanakkor az képezi, hogy Pécs irodalmi kultúrája az egyik legerősebb Magyarországon. Mind az irodalmi intézmények, a szerzők, illetve az érdeklődő közönség oldaláról is megvannak a feltételei egy ilyen nagyszabású rendezvénynek.
Minden kis-és nagyváros területén ott rejlik a lehetőség, hogy egy közösségi kert létrehozásával az egység, a növekedés és a fenntarthatóság érzését megteremtsük. Egy ilyen izgalmas kaland küszöbén állva az erre vállalkozó emberben megszületik az a gondolat, hogy ne csak növényeket, hanem egy élénk közösséget is „termesszen”. A közösségi kert több, mint egy virágzó növényzettel teli földdarab; élő bizonyítéka az összefogás erejének, az életápolás örömének és a közös erőfeszítések jutalmának. Hajba Gergővel erről, és még sok minden másról Hódi Hajnalka beszélgetett.
Különös kötet a Legenda, Rózsássy Barbara új verseskötete. Címek, cikluscímek és oldalszámok bójái nélkül hullámzó versek, versciklusok alkotják, s a kötetet szervező formai váltások úgy követik egymást, mint a tengeri áramlatok váltakozása. Az első rész felező hatos ütemhangsúlyos, rímtelen formát ölt, aztán a lassú felvezető után a szöveg felpörög, és egy szonettkoszorú darabjai lüktetnek végig az olvasó látóidegén, majd a végén a hullámok lecsendesednek, és nyugodtabb, prózaibb hangvételű záró rész következik szabadversben. Nem légből kapott a természeti allegória: a témaválasztás is természeti táj-motívumsorra épül, egy embertől távoli, érintetlen vidékre kalauzolja az olvasót, egy tengerparti elhagyott kikötőbe, amely egy transzformáció során lelki tájjá alakul át a szemünk előtt, és önmagán mint természetleíráson túlmutatva az emberi psziché hullámveréseit jeleníti meg.
Aktuális-e, érdekes-e a szakmán kívüli közönség számára is a régi magyar irodalom, s milyen újfajta megközelítésekkel lehet vizsgálni e korszak művészetét, alkotóit, s az ebben az időszakban keletkezett műveket. Mindezekről Kiss Farkas Gáborral, az ELTE régi magyar irodalom tanszékének egyetemi docensével beszélgetett Hódi Hajnalka.
Az irodalom korszakai közül miért éppen a régi magyar irodalomban való elmélyedést választotta? Kisiskolás korom óta érdekelt az ókor, és nagyon korán elkezdtem már tanulni latinul is a magam kedvére. Ezt követően a középiskolában latin lett a második idegen nyelvem, és számos versenyen vettem részt sikerrel, így a pályaválasztás időpontjában nem volt kétséges számomra, hogy latin-magyar szakra kell jelentkeznem az ELTÉ-re. Az egyetemen a klasszika-filológus képzés során csak nagyon lassan jut el a hallgató arra a szintre, hogy önálló kutatást kezdhessen, a régi magyar irodalomban viszont számtalan latin, sőt még ógörög forrás is van, amelyekkel eddig senki nem foglalkozott. Így Kovács Sándor Iván, az akkori tanszékvezető és témavezető hamar bevont a kutatásaiba, és lehetőségem nyílt önállóan kutatni már elsőéves koromtól kezdve, amit nagyon élveztem. Ezt a választást azóta sem bánom, mert úgy látom, hogy a középkorral és a kora újkorral foglalkozva sokkal nagyobb kutatói szabadságunk van, sokkal több a még (újra)értelmezhető forrás, és szervesebben kapcsolódik hozzánk is ez a kor, mint a klasszikus ókor.
Dobos Marianne közíró 81. éves. A lapunknak általa közlésre átadott írásával köszöntjük, és további, szép alkotóéveket kívánunk! Dobos Marianne A hit és a szeretet ereje a kanadai ’56-os magyar emigrációban Közel hetven év távol a szülőhazától. Miért? Mert hatvanhét évvel ezelőtt az élet, pontosabban a tíz nap remény után a reménytelenség hozta azt, hogy el kell hagyni az országot. El kell hagyni a hazát. Búcsút venni, mert búcsút kell venni. Ha nincs másként, akkor búcsú nélkül is búcsút kell venni. Útnak eredni, mert útnak kell eredni. Elindulni, mert el kell indulni. Miért? Az életért! Az életben maradásért! Miért? Mert el kellett kerülni a statáriális bíróságot, a börtönt, vagy a Szovjetunióba deportálást. Ott kellett hagyni a hazát. Ott kellett hagyni a szülőt, olykor a nagyszülőkre kellett bízni, ott kellett hagyni a gyereket, ott kellett hagyni a rokonokat, barátokat, ismerősöket. Miért? Mert menekülni kellett a hazából! Szívükben a levert forradalom és szabadságharc életre szólóan meghatározó, felejthetetlen, még az unokák nemzedékének is átadandó élményével, emlékével, és egy maroknyi anyafölddel a vándortarisznyában eredtek útnak. Honnan? Hová? Hogyan? Megtudjuk, hogy élte ezt meg az a harmincnyolc ember, a harminchét-ezerből, aki a kanadai emigrációba kényszerült, és elmondja élettörténetét Dancs Rózsa Add tovább a lángot1 című könyvében. Mintha harmincnyolc meg nem írt regényt olvasnánk a 268 oldalban. Mert mindegyik történet ebben a maga terjedelmében is izgalmas, olvashatjuk úgy, mint harmincnyolc szinopszist. A szinopszisba foglalt regények tagoltsága hasonló. Mindegyik történet arról szól, hogy hogyan élt szereplője 1956. október 23-ig. Majd mit csinált, mi történt vele a november 4-ig tartó varázslatos napok alatt. Mit azután, mikor kiderült számára, hogy menekülnie kell, és hogyan sikerült átjutnia a határon. Főként az osztrák határon, de a később indulóknak a jugoszlávon. Élet a menekült táborban. A befogadó ország kiválasztása, vagy kiválasztatás a befogadó ország által. Tengeri betegségben szenvedve, vagy nélküle, az óceánon át, szerencsésebbeknek repülőn út az ismeretlenbe. A megérkezés pénz nélkül, jobbára angol vagy francia nyelvtudás nélkül egy hatalmas kiterjedésű országba, Kanadába. A szovjet megszállók ellen fegyvert fogott, a nyugati világ által cserbenhagyott magyar forradalom menekültjeit szívesen várták ott még akkor is, amikor a nyugati világ már belefáradt a nagy exodusba.
Pécs külterületén, a várostól Észak-keletre -részben beerdősült meddőhányójával- a bányaipar régi emléke hever – egy elhagyott bánya. Egykor nyüzsgő ipari-közösségi központ volt ez a hely, amely most egy soha vissza nem térő korszak kísérteties emlékeztetőjeként szolgál. Csethe András aranyokleveles bányamérnök, az egykori István-akna felelős műszaki vezetője, üzemvezetője, később a Mecseki Szénbányák volt vezérigazgatója visszaemlékezései alapján készítettem el ezt a részben történelmi, részben személyes visszatekintést. 
|
.jpg)
