VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Publicisztikák
A jelentés, mint történés, olyan, mint amikor valaki azt mondja, az ablakpárkányon kopog az eső. S a közlés pedig olyan, hogy: beírja a kéz a naplóba, kopog a zuhé, mint egy bekövetkezés, keresi materiális mivoltát a szemantikai holtág. Test lesz a jelentésből, tárgy. Keletkezés közben tapasztalattá válik a tudás. Az átjáró, a gondolkodás, akár egy megrepedt tojás, folyik tovább. A jelentés elválasztja a papírtól a lelket. A papír, a test, a lélek és maga a szövegtest,külön életet élnek, de az elme regiszterein összefuthatnak a szálak, de a billentyűzet és a szoftver az elme nagyszobájába befárad. A szövegtükör nem tartalmaz személyiséget, jellemet, se életteli emlékeket. Az emóciók hidegen hagyják a gépeket. Jó volna átadni néha a terheket, az anyagnak, de az elemek, az analízis, a hangoltság,, a felejtésnek falaznak.
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy elhunyt Csapó Lajos festő, költő, író, szerkesztő, rendezvényszervező, Szigethalom és Pásztó kulturális életének meghatározó képviselője. Szerető társ, gondoskodó édesapa, nagypapa és sokak mentora. Az Alkotók, Művészek és Művészetpártolók Egyesületének (AMME) elnöke, annak 2001-es megalakulásától kezdve. Tevékenysége a saját művészetén messze túlmutatott, sok művésznek biztosított kiállítási, publikálási, szereplési lehetőséget.
Fogócskát játszanak a jelképteremtő erők. Például a Celsus könyvtár Epheszoszban, kézzelfogható rekvizitummá vált. Amikor Schliemann „megtalálja” Tróját, az addig csupán mitikus, mesebeli hely megjelölhető realitássá nő a térképen.
Disszemináció és organizáció. Hihetetlen, de begyógyulnak az emlékezet kisebb sebei. Olybá tűnik, mintha nem volna összefüggés múlt és nosztalgia között. Pedig egymásra következnek, egymásból nőnek ki. A szóródás se látszat. Belekap a szél a hajadba.
Belefúrom az arcom a hajzuhatagba és a hajszálaidon át nézem a felhőket. Felhőkbe fűzött fonalak. Egy zebu szalad át Illúzió főterén. Nagy impresszionista díszletek között millió cintányér. Szavak bíbora, bordó beszéd.
A SzövetIrodalom csatorna videója
Szabó Márton István filozofikus hajlamú, kellően távolságtartó, némileg cinikus, másrészt valamiféle „technotörzsfejlődésben” gondolkozó, e hozzáállást hol szenvtelen, hol lírai beszédmódokkal vegyítő kortárs szerző. A beton szimbolikáját, mint korunk szürke, mindent uraló anyagát plasztikus módon használja, modern civilizációnk néma segélykiáltásait érettnek tűnő eszköztárral jeleníti meg. A szonettforma, amely dominálja a kötetet, nem céltalan, a problémák felszíni kifejtéseinek eszköze. A fülszöveg szerint „...az elveszett utópia lenyomata máig itt lappang az arctalan hatalmak által tervezett tudattalanunkban. Szabó Márton István második verseskötete ezt az utóéletet próbálja feltárni egyfajta lírai archeológia keretében.” Ahogy az már korábbi könyvében is nyilvánvaló, takarékos nyelvi eszközökkel és azok elmozdításaival új láttatási módokat, összefüggéseket talál, és így közli modern, betonba ágyazott kultúránkról, amit érdemesnek vél. A kötőanyagok néha érdesek, de súlyosan tömörülnek a mondanivaló körül, ahogy annak lennie kell, és a versek sohasem dőlnek alapjaikra vissza, mint egy rosszul felhúzott panelház.
HALMAI TAMÁS (Pécs, 1975) költő, esszéista. Pécs-Somogyban él. József Attila-díjas.
A költő kocsmában is költő – a kocsma költőben is kocsma! Ezzel akár le is tudhatnánk Ádám Tamás szonettgyűjteményének a bemutatását. (Amúgyis, lehet egy fülszövegben szonetteket elemezni? Nonszensz...!) Azért annyit mindenképpen, hogy a költő kocsmában is létezés-árva, és a kocsma költőben is a megveszett – akár elveszett, elvesztegetett – szabadság metaforája. Különös, hogy ez a szabadversekben szabadon lobogó hajdani lélek most a kötött formák között, az egyik legkötöt-tebb szerkezetben találja meg a kifejezhetőség kereteit. Romlásban nem tart meg más, csak a forma, írt egy kortársunk az erre való rádöbbenéséről; talán költőnk szonett-elhatározását is hason-ló életfelismerések indukálták.
""Születésünknek van-e valami szelídebb előzménye, ami hasonlítana a szerelemre?" - kérdezi az életmű sorozatot indító regény narrátora, aki gyerekkorától igyekezett "a szerelemhez társult félelmetes erőnek ellenszegülni". Testvérbátyja tizenhárom évesen ritka betegség (gyerekkori elöregedés, progéria) áldozata: aggastyánként hal meg, miközben rövid életideje (13 év) alatt az élet minden fázisán átmegy, a félelmetesen "nagy szerelmet" is beleértve.
Gryllusok? Igen, ráadásul mindjárt hatan: Dániel, Vilmos, Dorka, Samu, Ábris és Alma. A könyv róluk, a hat Gryllusról szól. Arról, mi történt, történik velük, hogy mit gondolnak magukról vagy arról, amit csinálnak, meg úgy általában a világról. Beszélnek a Kalákáról, a Maszkabálról, az Érzékek iskolájáról, a soundpaintingről, a technológia és az ember, vagy a kép és a hang viszonyáról, valamint a plafont kiégető karácsonyi gyertyáról...
Székelyhidi Zsolt így vall az albumról: „A KÖLTŐK-portrésorozat 2019-ben indult útjára, mégpedig Zsille Gábornak köszönhetően, aki örömmel segített abban, hogy a Versmaratonon, Az év versei költészeti antológiasorozathoz kapcsolódó, nagyszabású rendezvényen készíthessek felvételeket a színpadra lépő költőkről. Felállítottam tehát rögtönzött fotóstúdiómat, a fekete hátteret és a villanófényeket a Petőfi Irodalmi Múzeum hátsó termének egyik félreeső szegletében, és Gábor csak terelte és terelte hozzám a költőket, én pedig kattintottam, készítettem a fotókat, és egyszerre voltam nagyon izgatott és végtelenül aggódó, hogy jók legyenek a beállítások, villanjanak a fények, legyenek élesek rajta a szemek, elmentse a file-okat a kamera. A fekete-fehér képanyag azóta is folyamatosan bővül. Egyfelől minden évben ott vagyok a Versmaratonon, de a Magyar Napló folyóiratban megjelenő költőket, írókat is fotózom; tulajdonképpen – ha az energiámból futja – életem végéig bővíthetem a listát.”
A kötet közel 20 évet tekint át, és nagyjából 130 írásművet tartalmaz. A műfaji átjárásokkal (akár költészettel, filozófiával, pszichikus képzettársításokkal) élénkített, rétegesen felépülő, helyenként légiesen feloldott írások a kortárs képzőművészet megnyilatkozásának egy-egy formáját, sokszínű szegmensét közelítik meg, tárják fel, mondhatni, hogy rendhagyóbb módokon: sajátosan, experimentálisan...
Szlávik Barbara radikális, monokróm festészete attól radikális, hogy minden értelemben elmegy a festészet határáig, és azon a pengevékony mezsgyén egyensúlyoz, amely a festészetet és a nem-festészetet választja el egymástól. Kép-elméleti vizsgálódásait leginkább analitikus metafestészetként lehetne aposztrofálni, azaz olyan művészetnek, amely a festészet eszközeivel vizsgálja a műfaj végső kérdéseit. Mindeközben a tudományos apparátus módszereit is alkalmazza, azaz a filozófia, az esztétika és a művészetelmélet teoretikusainak fogalomkészletével operál.
....Az az ember, aki különleges érzékenységgel rendelkezik arra, hogy a Teremtett Világban felfedezze és birtokolja az isteni alkotás esztétikáját, felfokozott szépségvágyánál fogva mindenbe és mindenkibe hajlamos beleszeretni, amiben vagy akiben megérinti ez az isteni valóság.... A kép, a fotó az alkotó legszemélyesebb, legszentebb vallomása, legemelkedettebb kifejezése kell, hogy legyen, a kifejezhetetlen körültáncolása. Az alkotás pedig sűrítés, megérző, felérző képesség... Irigylem a szerzőt, hiszen minden nap meggyőződhet a víz vízszintes bizonyosságában, a vízpart és a vasút melletti nyárfák és a kikötőkben horgonyzó vitorlások árbócainak hiteles függőlegesében...,
A messiás Jézus eljövetele előtti kor, az inter-testamentális időszak,1 sok mindenben hasonlított a posztmodern nyugati kultúra jelenlegi korához. A Gemara2 ír is erről: „A Tóra3 elment keresni valakit, aki tanulmányozza.” Tehát a törvény maga kelt fel, a rabbik szerint ebben a korban, hogy igaz embereket keressen arra a célra, hogy újra tanulmányozzák Őt, és tanítsák az alapvető morális szabályokat. (Ez a megszemélyesítés jelzi, hogy a törvényt személyként is aposztrofálták Izraelben, előrevetítve, hogy egyszer, az Írás testté lesz. 
|
