VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Publicisztikák"Amikor a gyermek gyermek volt, karját lóbálva ment, patak helyett bőgő, nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert" - kezdődik Wenders filmje, a Berlin felett az ég, ezekkel a szavakkal, tovább is van, de ma reggel megállítjuk a filmet, és egy könyvet veszünk elő, Hegyi Botos Attila első verseskötetét. A címe: Rögnyi ég, és így kezdődik: Szőke Imre prózája első olvasásra zavarba ejtő. Az olvasó nem tudja, élőbeszéd-szerű személyes sztorikat mesél-e neki valaki, vagy pedig „behúzták a csőbe” és a kortárs szépirodalom magaslati ritka levegőjét szívva teljesen fiktív dolgokat beszélnek el épp. A valóság valahol mindkettő és egyik sem. A novellákban a szubjektum és a szabadság, művészet és magatartás kérdéseit boncolgatja a szerző. A társadalmi háttér ábrázolása fontos számára, ezen keresztül mutatja be figuráit és mondanivalója megfogalmazásában is ez szolgál háttérként, súlyos kulisszaként. Szőke írásaiban hangsúlyosak a lokalitások, a különböző városrészek, helyszínek (Budapest, Kőbánya, Csepel, Bécs etc.), ezekkel, valamint a kötet első novellájának metaforikus főmotívumával, a Dunával élesen körülhatárolhatóan kirajzolódik egy közép-kelet-európai kortárs prózaíró profilja.
Minden mozdulat ismerős a Lázból. Tudom, mi az, hogy egy könyvet találomra felütni (hogy választ adjon a kérdéseinkre), tudom mi az a “bucsu”. Tudom, mi az, hogy bejárósinak lenni, egy vidéki iskolában felnőni, hogy aztán egy nagyvárosban munkát és albérletet találjunk – elkezdjünk élni... Kókai János a folyamatosan bomló, pusztuló világ krónikása, aki higgadtan veszi tudomásul, hogy sem művészet, sem szerelem nem képes megváltani az embert. Ám semmiképp ne gondoljuk, hogy ez valamiféle monotóniát, erőtlenséget jelent, ellenkezőleg: a groteszk, az abszurd, a fekete humor, az elégikus, vagy éppen bensőséges hang mind-mind jelen van ebben a költészetben... Őszintén irigylem Boldogh Dezsőt. A könnyedségét, a harmóniáját, a szövegkezelésének természetességét. Évekkel ezelőtt elindult egy úton, és végtelen nyugalommal megy előre, mint - hogy eljátszunk ennek az újabb kötetének a címével - az igazán jó kamionsofőr, aki fáradhatatlan, aki éjszaka is dolgozik, de nem alszik el a volánnál, mert az övé az az út, amin halad. Tizenharmadik könyv. A vacsoraasztalánál is tizenhárman ültek. Kérdés, hogy mi van ezután. Birtalan Ferenc bebizonyítja, napjaink költészetének utolsó vacsorája után is van újrakezdés, aranykorát élő költészet. Energia, fiatalos lendület van az „öregségbe deportált költő” verseiben, ami legyőz kort, betegségeket, a lehetőségek beszűkültségét. Szembeszáll a jól ismert sztereotípiával: az ember hatvan éven túl már nem érezhet szerelmet, lángolást, vágyat. Az elbeszélő versfolyamban a második világháború utántól az ezredfordulóig - szinte naplószerűen életútjáról számol be a költő.(1945-ben idehaltam /várom a születés /beteljesedjen rajtam) A szegény, sokgyermekes, a Józsefvárosból Kőbányára átnyúló Hős utcában, a Juranics telepen élő családból hova lehet elindulni, hová lehet megérkezni? ... -Róluk írj... a rigókról... A szerző regénye meglepetések sorozata. Egy festő-restaurátor keze, úgy tűnik, ha belefog valamibe, elég kitartó. S mivel ismeri a festékrétegek természetét, hogy a felszín alatt gyakran értékesebb rétegek rejlenek, nem fél megpiszkálni a szövegrétegeket sem, várakozóan nyúl a felszín alá, a kéreg repedéseibe. Évek munkája - szenvedése, kínja és öröme, mosolya - volt, amíg a "vasárnapi költőből" egyszerűen csak költő lettél. India, a spirituális élet tükre Már az ötlet kiváló: egy-egy utazóregény, vagy még inkább fejlődésregény révén bemutatni a nagy világvallásokat. Nyilván, kell hozzá ember, aki meg is képes valósítani az ötletet. Nem sokan vannak, akiknek megadatik, hogy elutazzanak a világ messzi tájaira, és helyi, közvetlen ismereteket szerezzenek adott vallásról, követőiről, azok külső és belső világáról. Akik viszont képesek anyagiakat áldozni ilyen utazásra, azokat többnyire kevésbé érdeklik a lelkiek. Legalábbis mélyebb írói, művészi szinten. Olyan tehát még kevesebb akad, aki a tapasztaltakat át is tudja szűrni magán, és tovább képes adni élményszerűen. Tolvaly Ferencnek ez viszont már negyedszerre sikerült. Első alkalommal a Caminót járta végig, és dolgozta fel könyvben (El Camino – Az út), filmen, fotóalbumban. A keresztény zarándoklat után egy buddhista kettős, külső-belső utat járt be a tibeti szent hegy, a Kailásza spirituális megtapasztalása révén. Ennek a címe: Tibetben a lélek. A harmadik felfedezőútja az iszlám közegét tette átjárhatóvá és átláthatóvá Mekkába látogatásával és a Boszporusz felett a híd című kiadványcsaládjával. A közelmúltban egy olasz diplomatával beszélgettem egy tengeren túli ország budapesti nagykövetségének fogadásán. Az ősz hajú, de idősnek még nem igazán mondható úr tisztán, érthetően, helyesen beszélt román nyelven. Pillanatok alatt elhatalmasodott rajta a lelkesedés attól, hogy én magyar anyanyelvű létemre hajlandó voltam vele románul társalogni. Hiába magyaráztam neki, hogy ebben semmi rendkívüli nincs, de ő nyújtogatta a nyakát, hogy bizony ez meglepi őt. Kifejtettem neki nézetemet, mely szerint nekem nincs okom ellenérzéseket táplálni annak az országnak a polgárai és a nyelvük iránt, amelyikben születtem. Akadtak ugyan kellemetlenségeim a többségétől eltérő anyanyelvem miatt, de azok jobbára a katonaságnál értek, és én nem hallottam még olyan fegyveres alakulatról – légyen az bárhol a világon – ahol a bajtársak és az őrmesterek tudtak volna akár egy névnapi köszöntőt mondani anyázás nélkül.
A költészet szimbóluma a hárfa. Írország nemzeti jelképe is a hárfa a X. századtól. Az egyik legrégebbi ilyen hangszert a dublini Trinity College-ban őrzik, és a X–XI. században élt Brian Boru ír főkirálynak tulajdonítják. Napjainkban a kortárs költészet csekély szerephez jut a társadalmi kommunikációban – annak ellenére, hogy a versírást tömegek művelik. Hatalmas túlkínálat van a költeményekből. Mindenki megírja a búját-baját, leggyakrabban minden önkritikát mellőző bőbeszédűséggel, vagy épp a világ sorsát tárgyalja látnoki hittel és ugyancsak visszafogottság nélküli fecsegéssel. A kész művek aztán évekig lapulnak a szerzők íróasztalfiókjaiban, vagy épp a szerkesztőségek „aszalják” azokat tovább. A megjelenés és a kánonok középpontjához való közeledés egeket verdeső presztízs, azonban a napvilágot látott költemények se válnak a közbeszéd részévé, a szűkebb irodalmi kultúrának is csak kis mértékben.
1928. január 6-án, Kassán született Bacsó Péter, a sokoldalú filmes szakember, rangos hazai és külföldi művészeti és társadalmi díjakkal elismert alkotó, Palotai Boris írónő fia. Maga is irodalmi vonalon indult, és az írás felől közelített a filmhez. Közölt verseket, kritikákat, dalszövegeket. Főiskolásként részt vett pályatársaival forgatókönyvek írásában (Úttörők, 1949; Szabóné, 1949), és miután végzett, dramaturgként helyezkedett el a Filmgyárban.
210 éve, 1802. december 15-én Kolozsváron, székely, magyar és szász felmenőkkel rendelkező családban született Bolyai János, máig legnagyobb matematikusunk. Ő volt a nemeuklideszi vagy abszolút, közelebbről a hiperbolikus geometria megalkotója. Fő műve, amely ennek az 1829-ben forradalmian új geometriának a leírása, a szintén matematikus apja által szerkesztett ismeretterjesztő könyv függelékeként jelent meg. Innen a címe, az Appendix. Weöres Sándor Antik szonáta című versciklusát szeretném bemutatni röviden. Azért ezt, mert szerintem ez a kevésbé ismert műve is magán hordozza nagy költőnk legfőbb kézjegyeit, relatíve egyszerű mivoltában is megmutatja azt a különleges univerzumot, amiért nagyon lehet szeretni Weöres Sándor életművét. A ciklus az Egybegyűjtött írások bővített kiadásában jelent meg először 1975-ben. Ez is jelzi, hogy maga a szerző nem tulajdonított különösen kiemelt fontosságot neki, tehát például nem szerkesztette bele valamelyik nagyobb művébe, nem helyezte valamely kötet központi helyére, nem tette valamely nagyobb gondolati vagy formai egység reprezentatív vagy címadó darabjává. De ez nem von le egyébként az értékéből. Négy versből álló önálló kis mű, önmagában is befogadható, értékelhető. „Miért írunk verset?” A versírás motivációiról Én úgy látom, a versírás alapvetően érzelmi kérdés. Ezen belül az érzés és az együttérzés motivációja a meghatározó. Az első egyértelmű, de sokan meg is állnak annál. Az érzés másképp megközelítve hangulat: öröm, bánat, szerelem stb., és ez hitelesíti az írás gesztusát. Az élmény vagy megvan, vagy nincs. Csakhogy ez hozzáállás még döntően passzív, hiszen a költő ilyenkor magában keres valamit, ami nem feltétlenül függ össze az ő aktivitásával. Az empátia az, ami már aktivitást is igényel. Az érzelmek eleve abban jelentenek többet az érzéseknél, hogy az ember tudatosan vagy részben tudatosan válogat a jelen és a jelenbe hozható érzései közül. Az érzelem egy irányba tartó és egy irányba terelt érzések összessége a lélektan szerint is. Az empátia még ennél több: a beleérzés, belelátás, belevetítés képessége. Odatenni végre valamit úgy, ahogy a kukoricalevelet Vincent arra a képre, talán Kukoricatábla a címe vagy ilyesmi, úgy, ahogy az a kicsike levél engem letaglózott, túl közel is mentem hozzá, rám szólt a teremőr néni, elnézést, mondtam, bocsánat, majdnem beleestem. Egyetlen mozdulattal, egyetlen, tökéletes ecsetvonással, hogy abban benne legyen a teljes életem, ez az összeszorított száj mögötti ordítás. Csakhogy, ahhoz meg kell csinálni az egész képet. 
|
Megfelelt bizonyos elvárásoknak az 1990 előtti rendszerben, mégis ő lett ennek az időszaknak a legszigorúbb, legpontosabb, legemberibb, egyben legvidámabb kritikusa.