Videó

A Gallery FreylerArt videója




Keresés a honlapon:


Deák-Sárosi László: Másként gondolni

A közelmúltban egy olasz diplomatával beszélgettem egy tengeren túli ország budapesti nagykövetségének fogadásán. Az ősz hajú, de idősnek még nem igazán mondható úr tisztán, érthetően, helyesen beszélt román nyelven. Pillanatok alatt elhatalmasodott rajta a lelkesedés attól, hogy én magyar anyanyelvű létemre hajlandó voltam vele románul társalogni. Hiába magyaráztam neki, hogy ebben semmi rendkívüli nincs, de ő nyújtogatta a nyakát, hogy bizony ez meglepi őt. Kifejtettem neki nézetemet, mely szerint nekem nincs okom ellenérzéseket táplálni annak az országnak a polgárai és a nyelvük iránt, amelyikben születtem. Akadtak ugyan kellemetlenségeim a többségétől eltérő anyanyelvem miatt, de azok jobbára a katonaságnál értek, és én nem hallottam még olyan fegyveres alakulatról – légyen az bárhol a világon – ahol a bajtársak és az őrmesterek tudtak volna akár egy névnapi köszöntőt mondani anyázás nélkül. Az anyázást kiegészítő fizikai hatások pedig valamiféle nemzetközi viselkedésnyelven vannak. A talián úr tovább tekergette a nyakát azt jelezvén, hogy nem tud elképzelni olyan Romániában élő vagy akár ott született magyart, akinek ne okozott volna elegendő bosszúságot, ha más nem, az anyanyelvétől különböző hivatalos nyelv. Helyben hagytam észrevételét, hiszen én sem önként és dalolva választottam a kiszemelt szak mellé a számomra új oktatási nyelvet a középiskola második fokán, de elmagyaráztam, hogy én nem azonosítom az embereket az őket irányító hatalmi rendszerrel. A törvény, a rendszer személytelen, arra nem lehet úgy haragudni, ahogyan ő gondolja. Ezen már mosolygott egy kicsit az emberem, de lehet, hogy csak a Campari színezte be az orrát. Ő megbocsátóan, vállveregetve tolmácsolta néhány ismerőse álláspontját e kérdést illetően. Azok a helyes magyarok szerint az adott népet, nemzetet jellemzi még a rajta uralkodó zsarnoki uralom is. Nem akármilyen kultúra visel el huzamosabb ideig olyan gátlástalan diktátorokat, mint például Sztálin, Pol Pot vagy Ceauşescu. Sarokba szorított ezzel a tolmácsoló magatartással, mert ha ő állította volna mindezt, megemlíthettem volna, hogy az olaszok a világ egyik legtermékenyebb, magas kultúrát és tudományt létrehozó nemzete, mégis alig pár évtizede még tapsoltak Mussolininek. Így személyesebb érvek között kellett keresgélnem. Elmondtam, hogy a legemlékezetesebb fenékberúgást valóban egy romántól kaptam. A tengerparti táborozás alatt a magyarul egy mukkot sem értő román lányok órákig hallgatták egy szál gitárral előadott énekes repertoáromat, mégis a tábortűznél tartott „gálán” kicenzúrázott engem a műsorból az egyik jóakaratú havasalföldi tanárnő. Azzal érvelt, hogy a közönség nem értené a dalszövegeket. Az amerikánus nótákat viszont benne hagyta a műsorban, mert azokat maguk az előadók sem értették, így nem okozhattak stílustörést. „Látja – magyaráztam az esetet a csizmaországi úrnak – ez az eset túl személyes, nem általánosíthatok egy egész népet illetően egyetlen faragatlan emberrel való tapasztalatom alapján.” Érvelésem nem volt hiábavaló, bólogatott is rá, de közben újra a magyar ismerősei általános panaszaival rukkolt elő, amelyek kapcsán csak megismételtem, hogy azok szerintem túl hivatalosak és személytelenek: „A törvényt hozó és végrehajtó hatalom szintén nem azonos a néppel, a nemzettel, ahogyan a botfülű déli tanárnő sem.” „Csavaros az agya, másként gondolkodik, mint arra számítanak az emberek” – mondogatta egy újabb adag Campari elfogyasztása közben. „De vajon mi bizonyítja, hogy nem haragszik a románokra? Végtére is kivándorolt, nemde?” Ez a fordulat nem ért váratlanul, mert a tanulmányaimmal és a családi állapotom módosulásával néhány mondatban meg tudtam védeni az élettér-változtatási gyakorlatomat, és büszkén húzhattam ki magam, mivel az olasz úr által leellenőrizhető helyen, Románia Kulturális Központjában is közreműködtem művészeti eseményeken: klasszikus gitáron játszottam néhány kiállítás-megnyitón. Nem tudni, hogy én puhítottam-e meg eléggé az olasz diplomatát vagy az édes alkohol, de később már bármit mondhattam, csak bólogatott, de közben a nyakát továbbra is elégedetlenül tekergette.

Röviddel ezen érdekes találkozás után fel kellett keresnem Románia Nagykövetségét. Lejárt ugyanis a román útlevelem érvényessége, és örvendve a kettős állampolgárságomból adódó majdani esetleges előnyöknek, rossz érzések nélkül szántam rá azt a számomra nem csekély összeget, amit az eljárás igényelt. Vidáman tértem be a kora őszi reggelen az Izsó utcába, ahol megelégedésemre alig láttam néhány várakozó embert a kapu előtt. „Megnyugodhatok – sóhajtottam fel magamban – hol vannak már azok a hosszú, a főútig kígyózó sorok az előző rendszerek éveiből? Most bizonyára felgyorsult az ügyintézés, nem kell leírni a román bürokráciát, hiszen lassan és bizonytalanul, de fejlődik.” Fél órát állhattam a bejárati kapu közelében, miközben nem csak az én útlevél-meghosszabbítási eljárásom menetét tanulhattam meg kívülről a hirdetőtábláról, hanem a végén pontról pontra el tudtam volna sorolni azt is, mit kell tennie annak, akinek elvesztek az iratai, netalán ellopták, vagy épp külföldi, és vízumot akar szerezni Románia területére. Ennek a fél órának kellett eltelnie, mire észrevettem, hogy a kapun se ki, se be nem megy senki. Érdeklődni kezdtem a birkatürelemmel várakozó maréknyi ember között, tudnak-e valamit az ügyintézés menetéről? Megnyugtattak, hogy ma mindenki be fog jutni. Mielőtt elégedetten tudomásul vettem volna e tényt, valaki hozzátette: „…akinek sorszáma van!”. Hirtelen belémnyilallott a gyanú. „Ennyire szórakozott lennék? Már abban sem lehetek biztos, amit kívülről fújok?” Visszatértem a hirdetőtáblához és megnyugtatásomra, egyben bosszúságomra az semmiféle információt nem tartalmazott a sorszámos rendszerről. Naivan kicsöngettem a portást, akitől bebocsátást kértem. A portás, a románul is idegen (de nem magyar) akcentussal beszélt. Egyszerre volt hivatalos: szigorú és előzékeny valamint közvetlen: gőgös és barátságos. Nem tudta az ember, melyik benyomásnak engedjen, mert olyan fura szerzettel állt szemben, amilyenhez hasonlót még Hollywoodban sem fejlesztettek ki valamely űrmanó szerepére. Alkata egyszerre tűnt gömbölyűnek és nyúlánknak, zöldesbarnás-fekete bőréből pedig úgy világítottak fehér szemei hatalmas horgas orra fölül, hogy a szemlélő saját esélytelenségéről látott benne vidám videoklipeket. „Belépés csak sorszámmal, de a következő csak akkor jöhet, ha valaki már távozott.” – mondta, és visszahúzódott a kapu mögötti kuckójába. A sorszámos rendszerről hiába próbáltam felvilágosítást kérni tőle, csak annyit felelt, hogy a várakozó sorstársak majd elmagyarázzák nekem, mi a teendőm, ha be akarok jutni. Arra pedig nem is felelt, hogy minderről miért nem ad tájékoztatást a hirdetőtáblájuk. A sorszámmal rendelkező emberek, akik egyébként nem tűntek számomra földönkívülieknek, csodálkozva néztek rám. Íme él olyan honfitársuk, aki nem tudja, miként megy itt az ügyintézés mostanában. Közöltem a nézelődőkkel, hogy nekem annyira nem sürgős az egész. Ma sorba állok sorszámért, én holnap bejutok, de ha nem holnap, akkor holnapután. Egy nagyon kedves fiatal lány elmagyarázta, hogy nem úgy megy ám az. Sorszámért most teljesen hiába állok, hiszen azért este hat óra körül kell kijönnöm, és ha ügyes vagyok, reggel nyolcra benne leszek az első húszban. Ez a rendszer. Még nem sikerült összeszednem magam a kulturált stílusú felháborodáshoz, mirMivee el kellett fogadtatnom magammal, hogy nekem hallgatnom kell, mert van, akinek a helyzete egyenesen kilátástalan. Én ugyan végigállhatok itt az utcán egy éjszakát októberben, de a bácsika, aki többek csodálkozására hozzám hasonlóan szintén meglepett arcot vágott, elmondta, hogy ő minden éjszaka dolgozik, így ő nem tud kijönni, ha akar sem. Egyik kollegája szabadságon van, tehát az elkövetkező két hétben egyetlen szabadnapot, pontosabban szabad éjszakát sem tud kivenni, de az elintézendő ügye e határidőnél sürgősebb.

Gyorsan megszámláltam a várakozókat. Rajtam kívül huszonöten voltak. Megkérdeztem, hogy „itt mindenkinek van-e sorszáma?” Ekkor az egyik testes középkorú nő bárgyún türelmes arca kivörösödött. „Ennek a néninek nincs, mégis itt áll, be akar menni előttem.” Mielőtt tettlegességre került volna a dolog, egy szigorú, kecskeszakállas, szúrós tekintetű úr letromfolta a rikácsolásba fogott nőt, mivel szerinte tizenkilences sorszámmal hallgasson csak, hiszen az övé hármas, mégsem ugrál. Az idős nénike elsírta magát, hogy ő messziről jött vonattal, neki reumásak és visszeresek a lábai, ő nem tud egész éjszakát itt állni. Ő bizony reménykedik, hogy megkönyörülnek rajta, és a végén mégis be fogják engedni. A kedves fiatal lány, aki felvilágosított a rendszerről, legyintett: „Sajnos, nem fogják beengedni, láttam én már fölöslegesen várakozókat. Tudja, én három éjszakát álltam végig a sorszámért. Először huszonötödik lettem, másodszorra huszonegyedik, harmadszorra is csak úgy sikerült elcsípnem a húszas sorszámot, hogy valaki rosszul lett, és feladta hajnali fél ötkor.”

A Nagyváradról származó bácsikával, aki csak éjszaka dolgozott, pár percig sajnálkoztunk az eseten, és megállapodtunk abban, hogy nekünk tényleg semmi okunk sem lehet panaszra. Mily csekély a mi gondunk a beteg lábú nénikééhez képest? A bácsika észrevette, hogy a kapu közelében két ember listát nézeget. Egy idegesítően álnyugodt középkorú férfi embereket toborzott az aznap esti sorbaálláshoz. Kapva az alkalmon mi is feliratkoztunk a várólistára. A névsor szerint a bácsika tizenkettedik, én a tizenharmadik lettem volna a másnap reggeli nyolc órás sorszámosztáskor abban az esetben, ha este hat óra előtt öt perctől kezdődően a kapu előtt végigálljuk az éjszakát. Közben a bácsika a homlokára csapott. Hiszen ő éjszaka dolgozik! Kihúzta a nevét a listáról, én meg akár örülhettem is volna, hogy egy hellyel előbbre ugorhattam. A bácsika szeme felcsillant. Megsúgta nekem, hogy ő bizony el fog menni Szegedre, az ottani konzulátuson egészen biztos be lehet jutni egyetlen nap alatt a félfogadási időn belül. A biztonság kedvéért azonban telefonálni fog. Azt mondta, várjam meg, de ne szóljak egyelőre senkinek a szigorúan titkos tervéről. Én megnyugtattam őt, hogy bennem megbízhat, mivel nekem egyedi tervem van a félfogadásra való bejutást illetően.

Mivel a Románia Kulturális Intézete a nagykövetséggel szemközti épületben volt, becsöngettem, mert az ott dolgozóktól vártam segítséget ebben a fura helyzetben. Gondoltam, nem nagy szívesség egy soron kívüli bebocsátáshoz nyújtott segítség, különösen akkor, ha már honorárium nélkül játszottam a rendezvényeiken. Megvizsgáltam a kérdést gondolatban, és úgy találtam, hogy teljes mértékben az erkölcsi normák keretein belül maradok a kérelmemmel, hiszen mindössze egy hivatalosan nem létező szabály kikerülésére kérek segítséget. Mire kellőképpen megnyugtattam volna magamat lépésem helyességét illetően, rájöttem, hogy közben váltás történt a Kulturális Központ vezetése élén, már nem az a főnök, aki engem nemrégiben ide fellépni invitált. A Kulturális Központ igazgatója házi telefonon keresztül „fogadott”, és a káromkodás határát súroló ingerült szavakkal utasított el. Nem neki személyesen tettem a szívességet, ha tettem, tehát ne is számítsak rá. Nagy robajjal csapta le a kagylót, és a szegény ottani portás azt sem tudta, rémülete legyen-e a nagyobb vagy irányomban igyekezzen éreztetni az előírt szigort.

Visszakullogtam a követség bejáratához. Fogaimat összeszorítva próbáltam értelmezni az igazgató és a portás szitkait. Jobb ötlet híján ólálkodtam még egy keveset a kapu közelében. Valaki értesített, hogy közben a hármas sorszámú már bement. Ez a hír a remény melegségével hatott a jelenlévőkre. Még a sorszám nélkül várakozók arca is felderült. Közben érkezett egy öt főből álló csoport, akik zajosan nevetgéltek, hejehujáztak tökéletes moldvai akcentussal. Az egyikük megnyomta a kapucsengőt. A portásmanónak odasúgott egy ízes, ropogós román nevet, és azt, hogy várják őket bent, de sürgősen. Az információt gyakorlatilag két másodperc alatt leellenőrizte a lelkiismeretes alkalmazott, és már mehettek is befele a csujogatók, természetesen sorszám nélkül. „Hát ez így megy?” Vakmerő lépésre szántam el magam. Kizörgettem a portást az odújából, és rosszul leplezett blöfföléssel azt állítottam, hogy engem nyomban be kell engednie, mert erre kéri őt a Kulturális Intézet igazgatója. Állításom a zöldesbarnás-fekete portásmanó számára annyira hihetetlennek tűnt, hogy helyességét le sem ellenőrizte telefonon. Nem sértődött meg, hanem megbocsátóan vigyorgott egy sort. Próbálkozásommal csak annyit értem el, hogy egy megviselt arcú, vékony, szőke, középkorú hölgy sírásra fakadva elpanaszolta: ő éjt nappá téve dolgozik Magyarországon ideiglenes jelleggel, mert otthoni keresetéből nem tudná kezeltetni leukémiás gyermekét. Neki csak az útlevelét kellene meghosszabbíttatnia, de az ilyen protekciósak, mint én, ebben is megakadályozzák őt.

Szó nélkül elkullogtam a kapu mellől. Épp eldönteni készültem, hogy csalódottságom, vagy szégyenérzetem feldolgozásával kezdjem, amikor két vékony, feszes fenekű, bőrruhás lány viharzott ki idegesen a kapun, és hamisítatlan déli román akcentussal szidni kezdték az ügyintézés minőségét. Olyan cifra „bőgámiási…” (raknám bele a…) kezdetű káromkodást rittyentettek le, amilyet még az egykori kiképző őrmesterem is megirigyelhetett volna. „Igen – szóltam el hirtelenjében magam – jól teszik, megmondják ők helyettünk is.” Nem sokáig örülhettem magamban a helyettem is elvégzett piszkos munka jólesően feszültségoldó érzésének, mert a reumás és visszeres lábú nénike, aki meghallotta a kommentáromat, rámpirított: „Ilyet nem illik sem mondani, sem helyeselni! Semmilyen körülmények között!” Zavartan bólogatva igazat adtam a nénikének, és hirtelenjében elhatároztam, én innen lelépek. Nem érdekel az útlevél, a kettős állampolgárság, az itt történtek majd jó magyarázatként fognak szolgálni nekem ahhoz, miért törölök ki még aznap néhány tucatnyi információt a címlistámból. Kis híján rátelepedett tudatomra a bosszús, szomorkás hangulat, amikor épp megpillantottam a vidáman integető bácsikát, aki úgy újságolta el a szegedi konzulátussal elért tárgyalási eredményeit, mintha háborús győzelemmel felérő diplomáciai vitában kerekedett volna felül. Elhadarta nekem, hogy megerősítették a konzulátuson azt a hírt, mely szerint ott még nincs érvényben sorszámos rendszer. A bácsikát óvatosságra intettem, de sok szerencsét kívántam a másnapra tervezett, kalandosnak ígérkező utazásához. Lelkesedését kissé visszafogta, de mielőtt tánclépésben elhagyta volna az Izsó utcát, még felírta a telefonszámomat, mert értesíteni akart másnap a beteljesedett igazáról.

Lemondva a követségre való bejutási tervemről, hazafele vettem az irányt. Még ott a kis utcában mellém szegődött egy rokonszenves házaspár. Ők is feladták, pihenni akartak otthon egyet az itt felgyülemlett bosszúságra. A nő megerősítette azt, ami lerítt róla, ő a hetedik hónapban volt, és nem akart éjszakázni ősszel az utcán. Az esetüket átérezve, ami nem ment nehezen, pillanatok alatt felpaprikáztam magam a pimasz „szabályzat” ellen. Felbiztattam őket arra, hogy telefonon kérjenek soron kívüli bebocsátást a konzultól. Utunkba esett egy telefonfülke. Kölcsönadtam nekik a telefonkártyámat, és vártam, hogy én legyek a lavina elindítója. Nem lettem. Majd félórányi próbálkozás után sikerült elérnünk a konzult, aki kifejtette, hogy ő nem tud a sorszámos rendszerről, de ha mégis létezik az, akkor annak bizonyára megvan az oka. Sürgősségi esetben az ő külön engedélye nélkül is bemehet bárki, azt a portás ellenőrzi. A konzul szerint sürgős esetnek csak az minősül, ha valakit megloptak, és kiraboltak, és iratait akarja pótolni. Vigyázott arra, hogy ki ne mondja, csak hallgatásával hitelesítse: ha valaki a hetedik hónapban van, annak még van néhány hete, tehát ne ugráljon. Mivel a történtek után az ilyen fordulat már nem hatott rám a meglepetés kizökkentő erejével, felfedeztem a konzul elutasításában a megoldást kínáló információt. Rávettem a házaspárt, hogy menjünk vissza, hiszen csak a portást kell meggyőznünk valamilyen módon, ha be akarunk jutni. A házaspár társaságában visszatértem a nagykövetség kapujához, ahol két, sorszámmal várakozón kívül már csak a reumás lábú néni és a beteg gyerekéért kétségbeesett nő toporgott csendes türelmetlenséggel. Összerostált minket a kilátástalanságban áhított remény, és latolgatni kezdtük esélyeinket. A leukémiás gyerekét sirató nő felvetette, hogy fizessük le a portást. Előszedett három-négyezer forintnak megfelelő német márkát, és én is jeleztem nyomban, hogy beszállok a műveletbe legtöbb ötezer forinttal. Kivártuk, amíg az utolsó sorszámos is be nem jutott. Még mindig hátra volt fél óra a félfogadási időből, ezért kicsöngettük a megváltóként várt portásmanót, aki viszont rémülten húzódott vissza a diszkréten megmutatott pénzösszeg láttán. Már csak húsz perc lehetett a zárásig, amikor mégis megnyílt nekünk a kapu. Az orra alatt barátságos szitkozódással mormogó kis gnóm különösebb magyarázat nélkül betessékelt minket.

Fel voltam készülve a legrosszabbakra. Azt hittem, bent egy egész szakasznyi manó vár majd, és ostorcsapásokkal fognak terelgetni ablaktól ablakig, amíg ki nem derül, hogy hiába jöttünk, mert hiányzik valamink, ami kell az útlevél-hosszabbításhoz, ami a hivatalos tájékoztatóban nincs feltüntetve. Ehelyett akár a kedves jelzővel is illethető ügyintézők fogadtak, akik már a kifüggesztett tájékoztató szerint végezték dolgukat a bürokratáktól szokatlanul gyors tempóban. Az az öt fő, akik hamisítatlan román névvel és akcentussal jutottak be sorszám nélkül, bent magyarul értekeztek egymás között. Olyan ízesen szólongatták egymást magyar keresztneveiken marosvásárhelyi tájszólásban, hogy már a beszédük dallamáért érdemes volt őket hallgatni. Az űrlap kitöltésével bajlódtak még mindig. Némelyik kérdést nem értették, de az egyik ablaknál magyar kifejezésekkel útbaigazították őket. Nekem nem okozott különösebb időveszteséget a nyomtatványon található kérdések megválaszolása, és még az ügyfélfogadási idő lejárta előtt kézhez kaptam a meghosszabbított érvényességű útlevelemet. Még arra is maradt időm, hogy a reumás lábú nénikének – aki tekintetével jelezte már, hogy megbánta korábban hozzám intézett kioktató szavait – kitöltsem az űrlapját, mivel ő sem tudott elég jól románul.

Miközben fizikailag és szellemileg kimerülten elindultam hazafelé, megfoghatatlan érzésekkel kellett megbirkóznom. Ezek a hirtelen rámtört hangulathullámok nem voltak olyan egyértelműek, mint más, szokványos akadályok leküzdése utániak. Olyasvalamit éreztem, mint az a katona, aki végre leteheti a rárakott terhet, amit csak azért kellett cipelnie, mert azt eldobva gyorsabban tud utasításra futni. Szeretem megélni az érzéseket a maguk teljességében, végigsimítva azok pozitív oldalain is. Ez a simítás most nem sikerült, mert minden, ami jó volt benne, a legfinomabb érintésemre szétrobbant, mint valami sérült, miniatűr tűzijáték a tűző napon, egy kihalt tájban. Ki sem mérgelődhettem magam, mert végeredményben sikerrel jártam. Megkaptam, amire szükségem volt, meghosszabbították az útlevelemet, tehát továbbra is hitelt érdemlően igazolhatom, hogy teljes jogú román állampolgár is vagyok. Nem lettem szegényebb anyagilag a tervezettnél, mivel csak annyiba került az eljárás, mint amennyiről a hirdetőtábla is tájékoztatott. A portásmanó nem fogadta el tőlem a „megvesztegetésre” szánt összeget, tehát ha úgy nézzük, erkölcsileg én maradtam alul. Csak azt a meggyőző erőt veszítettem el, amellyel meg tudnám védeni a románokkal szembeni elfogulatlanságomat például az olasz diplomata közönséges érveivel szemben. A talián urat csak két alkalommal kellett elkerülnöm egy-egy összejövetelen. A vele való találkozás veszélye már nem igazán fenyeget, mert közben lejárt az ő magyarországi megbízatásának ideje. Mindenki elől azonban nem rejtőzhetek el, önmagam elől kiváltképp. Megaláztak, és mégsem, haragszom és mégsem. Ma még csak annyit állíthatok, nem is teljes bizonyossággal, hogy az engem ért ellentmondásos hatások a benyomásaim véleménnyé fokozásához nem alkalmasak.

Budapest, 2001. október 30.

  
  

Megjelent: 2014-08-06 09:28:17

 

Deák-Sárosi László (1969) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.