Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Deák-Sárosi László: „Miért írunk verset?”

„Miért írunk verset?”

A versírás motivációiról

Én úgy látom, a versírás alapvetően érzelmi kérdés. Ezen belül az érzés és az együttérzés motivációja a meghatározó. Az első egyértelmű, de sokan meg is állnak annál. Az érzés másképp megközelítve hangulat: öröm, bánat, szerelem stb., és ez hitelesíti az írás gesztusát. Az élmény vagy megvan, vagy nincs. Csakhogy ez hozzáállás még döntően passzív, hiszen a költő ilyenkor magában keres valamit, ami nem feltétlenül függ össze az ő aktivitásával.

Az empátia az, ami már aktivitást is igényel. Az érzelmek eleve abban jelentenek többet az érzéseknél, hogy az ember tudatosan vagy részben tudatosan válogat a jelen és a jelenbe hozható érzései közül. Az érzelem egy irányba tartó és egy irányba terelt érzések összessége a lélektan szerint is. Az empátia még ennél több: a beleérzés, belelátás, belevetítés képessége.

Aki megáll az érzések szintjén, lehet versíró, de még nem költő. Petőfi nagyon pontosan és szépen megfogalmazta ezt az alapigazságot: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni. Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd.” (A XIX. század költői)

A közösséghez tartozás nem mindig jár élményszerű érzésekkel, ezért sok versíró nem foglalkozik a közösséggel, mert annak élményét, hangulatát nem találja magában. Csakhogy rossz helyen keresi. A közösségi élményt nem elsősorban keresni kell belül, hanem tenni érte. Az ajándékba kapott közösségi élmény, persze, megjelenhet az érzések között, de lehet, hogy soká kell várni rá, és ritka. Kis közösségekben azért az együttérző gesztusok gyakrabban megtérülnek, és lehetnek intenzívek. Családban, baráti, felekezeti, munkahelyi és egyéb kapcsolatokban a visszajelzés és az élmény lehetséges.

A társadalom alapja a kisközösség, ahol érzések és pozitív érések is megtapasztalhatók. A nagyközösség, ami még valóban átlátható és átérezhető, bár nehezebben és ritkábban, az a nemzet, illetve állampolgári közösség. A nagyközösségben még ritkább a személyes élmény és érzés, mint a kisebbekben, de épp ezért tenni is többet kell érte, és kevesebbet várni. Van úgy, hogy a nemzeti összetartozás mint személyes érzés, hangulat, élmény évekig vagy évtizedekig várat magára. Ilyen összetartozás-érzést adott sokaknak az 1956-os forradalom vagy az 1988-as, Hősök terén tartott tüntetés a romániai falurombolás ellen.

Tehát én úgy vélem, hogy a költő a személyes érzései és közösségei iránti aktív, belevetítő együttérzése miatt ír verseket.

 

A költészet őszintesége és igazsága

A költészet kapcsolat a gondolatok, érzések, lelkiek mélyebb rétegeivel. Dogmáktól mentes vallás, amiben a lényeg az őszinteség és az igazság, vagy legalább ezek keresése.

Napjainkra a közgondolkodás eltávolodott a költészettől, mert a világ profán, felszínes és csereértékközpontú lett. A kultúra szűk rétegei még őrzik azt az eszmeiséget, amelyben a költészet a társadalmi párbeszéd szerves része volt. Egy szűkebb réteg a költészetet megéli írva és olvasva, a másik, szélesebb réteg pedig az oktatáson keresztül még őrzi muzeális jelleggel a poétika jelentőségének az eszméjét.

Azonban elitkultúra versei is eltávolodtak a világtól. Kevesen viszik tovább a lelkiség és igazságosság hagyományát. A vers maga is önző, hamis lett. Annyiban jó, hogy azért legalább őszinte maradt, mert felfedi saját maga ellentmondásosságát is. „Isten megteremtett. / Én meg leteremtem.” – írja egyik elismert kortárs költő, J. T. Az ilyen felfogás megtestesíti a leépítést, és ami még rosszabb: a közönyt.

Ami igaz, abból kevés van, és nehéz megtalálni az ilyen verseket. Az íméllel, internettel felgyorsult kommunikációs világban sem könnyű a válogatás, mert ha el is jutnak a versek a szerkesztőkhöz, azoknak véges a befogadóképességük. Elvileg több jó vers születik, mint amennyi érvényre jut, mert sokkal több ember jut színvonalas műveltségi forráshoz, de a sok írás közül is nehéz megtalálni a szép és az igaz jegyében fogantat.

Az emberek és közösségek szükségét érzik annak, hogy jelen legyen az életükben a költészet lángja. A tömegeknek ilyen céllal szolgálnak a könnyűzenék és a slágerzenék. Ezeknek is megvan a létjogosultságuk, hiszen a mélység és igényesség széles spektrumán mozognak azok is, csak a költészetet teljesen nem tudják kiváltani, ami viszont elvileg az emberi kommunikáció csúcsa.

Tehát, aki komolyan veszi a feladatát, az azért ír verseket, mert hisz egy igazán mély, lelki, isteni világéval rokon kommunikációban. Aki vitatkozik ezzel vagy tagadja, az is közvetve elismeri a versek spirituális gyökereit, csak az ellenkező, méltatlankodó oldalon áll.

 

Versérvényesítő stratégiák

Hogy maga az írás gyakran hiábavalónak tűnik, mert nem jut el másokhoz, hogy nem érkezik visszajelzés, annak nem feltétlenül kell elbátortalanítania azt, aki hisz abban, hogy verseivel jó, szép, erős és igaz, amit képvisel. Mit lehet tenni azon túl, ami adott és természetes? A költő megírja a verseit, és közzéteszi valahol. Elküldi ismerőseinek, nyomtatott és internetes lapoknak, megosztja saját oldalain, kiadja kötetbe szerkesztve stb. Akik komolyan veszik az írást, azok szerveznek felolvasásokat, közönségtalálkozókat, kiadnak antológiákat.

A vers zenével való párosítása is jó irány, mert eleve megidéz egy olyan korszakot, amikor a vers és a zene elválaszthatatlanul összetartozott. Az ókorban és egészen a középkor végéig a verseket zenére írták, és azzal adták elő. A „Miért írunk verset?” című irodalmi estünk vendége épp ezért lett Kasó Tibor dalszerző, aki a műsorban részt vevő költők verseiből zenésített meg és ad elő gitárkísérettel.

Néha még ennél is több kell. Ki kell lépni az egyszerű verselés keretei közül, sőt esetenként a költészet és a vers megnyilvánulásának hagyományos közegeiből. Tudom, hogy vannak eredményes próbálkozások mások részéről is, én csak megemlítenék két példát, amelyet magam kezdeményeztem. Társszerkesztőként részt vettem két, megzenésített verseket tartalmazó költészeti antológia létrehozásában. Az Álomjárón (2009) a Nojata duó megzenésítései hallhatók, az Üzenet, másképpen (2012) Németh Viktoré. Mindkét kiadvány válogatás a Hazanéző című sóvidéki irodalmi folyóirat költőinek műveiből. Ám nem ez az a tény önmagában, amit most említeni szeretnék. Tervbe vettük a párommal, Náray-Szabó Lívia tanárnővel, hogy egy budapesti és egy székelyföldi középiskola együttműködésének keretén belül a diákok illusztrációkat készítsenek az Üzenet, másképp megzenésített verseihez, a CD így képes daloskönyvként is kiadható lesz. Ugyancsak ennek a „Határtalanul” programnak a keretén belül tervezzük, hogy Szovátán faragott táblán helyezünk el egy idézetet a lemezen szereplő kortárs helyi költő verséből. Nagyon bízom abban, hogy a terv sikerül, és nem lesznek adminisztratív akadályai.

 

Miért írtam tíz verset?

Végezetül összefoglalom röviden a „Miért írunk verset?” felolvasóesten elhangzó szövegeim keletkezési körülményeit, motivációs hátterét azért, hogy ne csak általánosságban elmélkedjek arról, hogy miért ír verset szerintem – jó esetben – egy mai, kortárs költő.

A versről: Ez az írás még hosszú évekkel ezelőtt született, a harmadik verseskötetem után. Formailag szonett, két szótagnyi tiszta végrímekkel és tiszta időmértékes jambusokkal. Kicsit vitairat is a formailag kimunkált versek mellett, de nem kizárólag azok mellett, és egyben vitatkozás az irodalmi kanonizációs folyamattal. Azt még ki szeretném emelni, hogy az időmértékes jambus nem idegen a magyar nyelv hangzásától, ellentétben a hangsúlyos jambussal, ami ritka kivételtől eltekintve nagyon szembemegy annak prozódiájával.

A Jeltan szapphói strófában íródott, és invokáció a múzsához, aki nem más, mint a költő és a lírai én szét nem választott valóságos szerelme – itt még csak vágyként megfogalmazva. A szerelem élet és halál kérdése, és ennek kell belejutnia a versbe a ritmusok és általában a nyelvi jelen révén.

A Fényszélben viszont valóságos, már létező „múzsának” szól, és szintén több évvel ezelőtt írtam. Formailag a soronként tíz állandó szótagszám tartja össze. A mindössze három mondaton át szövődő szólánc azt hivatott megragadni, hogy az összhang hiánya ellenére mégis megtörténhet valamilyen egymásra találás.

A Tisza-tó című verset egy pályázatra szántam a tiszai ciánszennyezés után, amikor már helyreállt a folyó ökológia rendje. A művet nem vették észre a zsűriben, de később, Németh Viktor megzenésítésében rákerült az Üzenet, másképp című CD-re a Jeltannal együtt. A csengő-bongó rímekkel tele szöveg játékosságával közvetve erősíteni akarja a környezettudatos gondolkodást.

A Moziban egy valóságos filmnézési élményt mesél el tiszta lebegő vagy anapesztikus időmértékes ritmusban. Körülbelül tíz évvel ezelőtt Jean Luc Godard Kifulladásig című filmjét néztük meg, ami az egyetemisták körében végzett egyik szavazáson a legnépszerűbb film volt. A Kifulladásig egyszerre akciófilm és annak paródiája, és azt az élményt ragadja meg, hogy a fény-árnyjáték által megidézett triviális érzések mennyire kivédhetetlenül behatolnak a nézők hangulatába, annak ellenére, hogy tudják, mennyire káprázat az egész.

Az Első találkozások három strófányi alkaioszi leoninus, és azt az élményt kívánja megragadni és dokumentálni, amikor egy tizenegy évvel ezelőtti élményszerű egyetemi találkozásban egymásba játszott az intézmény épületének hangulata a majdnem-múzsa valóságosságával.

Az ima grammatikája ugyancsak alkaioszi, csak nem rímes. Értő, érző társamnak, a páromnak írtam, de még a kapcsolatunk elején. Nem akar több lenni, mint ami: invokáció a létező múzsának.

A Westernfilmet az aquincumi költőversenyre szántam néhány éve. Hexameterben meséli el tömören az Európa-mítoszt napjainkra, a közelmúltra vetítve, hogy miként a mítosz érzéki közelségének meséjéből mű-világ, műhold.

A Búcsúvers helyett című verset válaszként írtam Kemény István 2011-ben közzétett Búcsúlevél című versére. A hazáját gonosz, elvadult, öreg néninek nevező költővel vitatkozom, tizennégy évvel korábbi közös emlékeket felidézve. A vers átveszi az eredeti vers négysoros, páros rímű strófaszerkezetét.

Végezetül egy még készülő versciklus első darabját választottam. A Magyar ének különböző időmértékes ritmusokra épül, és versfelfogásbeli, világnézeti összegzést kíván majd nyújtani. Az első rész az időmértékes jambust dicséri tiszta rímekkel.

  
  
 

Deák-Sárosi László (1969) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.