Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Turányi Tamás: Hegyi Botos Attila kötetéről

 

"Amikor a gyermek gyermek volt, karját lóbálva ment, patak helyett bőgő, nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert" - kezdődik Wenders filmje, a Berlin felett az ég, ezekkel a szavakkal, tovább is van, de ma reggel megállítjuk a filmet, és egy könyvet veszünk elő, Hegyi Botos Attila első verseskötetét. A címe: Rögnyi ég, és így kezdődik:
"Egyetlen sújtás volt,
Egyetlen főhajtás.
Ne nézzetek így!
Én is örvendeni jöttem."

Hogy miért nézünk mégis így? Mert Hegyi Botos orfikus költő. A magyar irodalom szerencsére leszokott a címkeaggatásról, a "fiatal költő" például ma már hál istennek semmit se jelent, akkor ez mi. Nem kérdeztem, de gyaníthatóan nincs ellenére ez a megkülönböztetés. Pedig az Orpheusz-mítosz nincs manapság forgalomban, egyik fő sugallata pedig, hogy a halhatatlan léleknek van esélye egyesülni az istenivel, egyenesen kerülendő a privát narratívák tündöklése idején. Kedvem támad gonoszkodni: Hegyi Botos nyilván gondolt egyet, és azt mondta a fürdőszobatükörnek,hogy ő a titánok hamvaiból keletkezett. Ezt a gondolatot kivitte onnan, és mivel még mozgott a szája, elvitte egészen az asztaláig, már ha asztalnál ír, bár én ezt nem hiszem. Mihez nyúlt ez az ember, honnan vette a bátorságot, még a metrón egy egyetemes hagyományba helyezze magát, és kihívja maga ellen, amit csak ki lehet, Hamvas óta tudható, hogy a hagyomány életfedezet nélkül több, mint veszélyes. És miért van, hogy olvasva fel sem merül e fedezet hiánya?
Elemezni nem fogom, ezt már megtette nálam avatottabb, körbejárom inkább ezt a minden ízében korszerűtlen kötetet, ami több hónapja társam, pedig ezen kívül csak kettő; Lowry "Vulkán alatt"-ja és Wallace Stevens "Pasziánsz a tölgyek alatt" című verseskötete van velem útközben.
Nézzük akkor: Rögnyi ég. A könyvtest kézbe simuló, mértékletes darab, szürke, elmosódó bársonymintája közepén, a lótuszvirág fókuszában ott van egy arc, sőt, kettő, kettő az egyben, ez erősen nyugtalanít. Kinyitom, és két dolog. Élőfej van, csillag-virág-szőlőkacs ornamentika, na menjen a francba. És minden sor nagy kezdőbetűvel, amire kapásból azt mondanám, hogy modorosság, ha nem emlékeznék, hogy ragadott velőn ezzel korábban Simon Balázs - akinek megvan: ő sem a mának udvarolt mázsás, fejbe sújtó verseivel.
Nem kell filosznak lennünk, azonnal szembetűnő, hogy szerzőnk a görögség tájain érzi otthon magát. Wickelmann anno jól elkúrta a görögségképünket, fehér tunikás, szakállas bölcseket vetített elénk, így is tanítják az iskolában, minden dolog mértéke az ember, nesze semmi, az ő istenei kedélyesen hazudoztak a kecskék által kopárrá legelt, már csak istenek és kultúrhéroszok lakótelepének alkalmas Olümposzon, de a fiatal Nietzsche egyszer csak beszólt, hogy hé, ezek ott a lehiggadt másodgeneráció, Kronosz és Uranosz famíliája korántsem ily tréfás alakokból állt, már ami a tétet illeti. A halhatatlanság ugyanis ezzel (is) jár, aki/ami örökké él, az bármit megtehet, a hellén ég alatt nem érheti különösebb baj.
A halhatatlanság azonban nem zárja ki a mulandóságot, és itt dúl bele Hegyi Botos a kazalba, következetesen, de mégsem valamely kritikai iskola által előre kimódoltatott poétikai paradigmát megvalósítva, mint ahogy manapság...de hagyjuk ezt, több komolyságot, és vissza az elejtett fonalhoz: az ember meghal. De amíg él, jól teszi, ha idealista, és jól teszi, ha hagyja magát megérinteni egy hangsúlyozottan befejezetlen hagyománytól. Ilyet csak egyet tudok, és ez a görögségé, s holdudvaráé - minden egyéb csupán feldolgozandó, elvégzendő feladat, bár ebben lehet, hogy tévedek. Nietzschét hallom újra: "nekünk még a görögöket is meg kell haladnunk." Már, ha szeretnénk gondolkodni. általában nem szeretnénk. Működtetni szeretnénk valami meglévőt, rácuppanni bevált teóriára, hozzátéve a magunkét, és ez akár még szép is lehet, mert jó értelemben alázatos magatartás, de akadnak művek, melyeket meg kell menteni a puszta esztétizálástól, és szerintem a Rögnyi ég ilyen. Sok szempontból nem helyes, amit művel, de igaz, elevenre tapint, valami létező megnyílt közepébe, szabad legyen mondani, nem töketlenkedik. Etikája nem szándéketika, ami formális volta miatt nem ellenőrizhető, hanem átáramlik rajtam, ami épp engem érint, lássuk csak: "Azzal, hogy a hajók többnyire reményt szállítanak,korántsincs semmi bajom,ahogy várható közeli süllyedésükkel sem" írja egy prózaszerű költeményében, és élvezhetjük másutt a szent ligeteket, ahová visz, a karneolt, Gileád balzsamát, Thyrsos virágát, és mindazt a nehéz műveltséganyagot, amit görget, s amit tehertételéül rónak fel e kötetnek (nem az), a lényeg itt: ne remélj, ne félj. Képzelj el egy ragadozót, minden izma megfeszül a megszállott figyelemben, mégis türelmes, addig nem mozdul egy tapodtat sem, amíg van mit néznie. Jelenlévővé tesz egy lehetséges szellemi történelmet, és rámutat egy szóra, elég bátran, úgyhogy én se körülményeskednék:
kultusz.
Kultusz az, hogy nem emlékezel, hanem megéled a múltat. HBA ezt teszi ebben a kötetben, konokul zenget egy hangot, ami tulajdonképpen soha el sem hallgatott, s ez a költői magatartás, amely rá sem hederít a feliratra, miszerint a kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos, hanem kézbe fogja, folytonosságában nem fél ujjaival illetni egy tradíció szívét, engem igen büszkévé tesz olvasás közben - ugyanis meggyőz, hogy tekinthetem akár jómagamat is folytatásnak, anélkül, hogy azt hinném, a tradíció bennem ölt testet - hogy miközben senki vagyok, egy ürge, egy személy, a Rögnyi ég ünnepe úgy emel fel, hogy csak te tudod, meg én.

  
  

Megjelent: 2014-08-06 12:33:35

 

Turányi Tamás (Kaposvár, 1966.) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.