Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Az volt a negyedik. Már szédült. Nem bírta ezeket a kézzel sodort, füstszűrő nélküli cigarettákat. Macerás volt az elkészítés, türelmetlenek a mozdulatok, nem lett szép henger alakú, néha lánggal égett, ott, ahol egy levegőbuborékot hagyott benne. Leszokom, mondta ki hangosan, határozottan, és valóban úgy érezte, most így is lesz, most kibírja majd, tovább, mint két nap, akkor is kibírja majd, amikor a Mari ordít vele, amikor a nyál az arcára fröccsen, nem fog benyúlni a belső zsebbe, előhúzni egy cigit, kihátrálni a káposztaszagú lakásból, mert valami diétát tol a Mari, azóta rosszabb, mint régen, pedig régen is sokat bagózott kint a gangon miatta.

 

Most virágzik a mexikói aranykehely dr. Rappay József kertészetében
Fotó: Gottvald Károly

Állatorvosként 1978-2011-ig dolgozott dr. Rappay József, Zombán. Aztán megyei főállatorvosként tevékenykedett 2015-ig, majd visszavonult. Ami nem azt jelenti, hogy kevesebb a munkája; inkább több. Az ország egyik legnagyobb mediterrán kertészetét működteti a feleségével.

 

ZOMBA – Egy Állatorvos miért kezd növényekkel foglalkozni?

Régi kedvtelés ez – mondja dr. Rappay József –, már 1983-ban építettünk egy kis üvegházat. Az első narancsfát is akkoriban ültettük, Zsiguliban fuvaroztuk haza, Görögországból. Azóta is terem, tavaly 120 darab 75 dekás gyümölcs volt rajta. Sokat utazunk a feleségemmel, s mindenhonnan hozunk valami érdekességet. Ahogy egyre kevesebb lett a háziállat a faluban, a növénytermesztésre kezdtem az energiáimat fordítani

 

Meghalt hajnalban, hallom az orvost. Oké. Lehet, hogy meghaltam, most viszont élek, mondom neki. Nem válaszol. Mi a fene történt velem? Próbálok visszaemlékezni, de sem a menny sem a messiás nem ugrik be. Körülnézek. Ez ugyanaz a ronda kórházi szoba, az asztalon a két szelet kenyér parizerrel. És egy mackósajt. Még este tehették oda. Nyúlnék érte, mert kurva éhes vagyok, ám megérkezik a zokogó családom.

 

Holnap is lesz nap. Csak erre tudott gondolni. Ott állt, a tárgyalóban, háta mögött az éppen leadott prezentáció. Hallgatta a tapsot, mellkasában feszített a boldogság. A munkatársak a szemébe néztek, arcukon hamis, erőltetett mosoly, de neki még ez is tetszett. Azt jelentette, messze felettük áll. Aznap este otthon kinyitott egy üveg bort. Beült a fotelbe, a zene betöltötte a lakás sarkait. Cipzár, a fekete szőrű németjuhász keverék a talpa alá feküdt, érezte, ahogyan felemelkedik majd süllyed az állat mellkasa. A férfi jutott eszébe, aki itt hagyta a négylábút.

 

Köztiszteletben álló lelkipásztor Bonyhádon Krähling Dániel. Több mint negyvenévi szolgálat után vonult nyugdíjba. Nagy szerepe volt abban, hogy a helyi gimnáziumot visszakapta az evangélikus egyház.

Krähling Dániel nyugalmazott esperes prédikációra készül

 

BONYHÁD Nincsenek tabu témák. Hívő ember nem hazudozik, nem titkolódzik, mert tisztában van azzal, hogy ha más nem is, a Teremtő minden szaváról, gondolatáról, cselekedetéről tud. Krähling Dániel teljes természetességgel beszél saját gondjairól, a felesége betegségéről, vagy arról, hogy négy gyermeke közül az egyik autista. A 71 éves bonyhádi nyugalmazott evangélikus esperes, több mint negyven esztendőn keresztül szolgálta a helyi híveket. Nyugdíjba 2011-ben vonult, de német nyelvű istentiszteleteket még most is tart.

 

Családi fényképeket nézegetek. Nagyanyám a konyhában áll egy képeslapokkal teleragasztott fal előtt. Ez a fénykép, két hónappal nagyanyád halála előtt készült, mondja a nagyapám. Nagy szegénység volt mifelénk a hatvanas években. Pestre jártam dolgozni, hogy megéljünk. Nagyanyád rágta a fejem, meséljek neki a fővárosról. Csakhogy nem jártam én ott sehová.

 

A hosszú sorban áll, karján a kosár dugig van tömve. Nézem a vállára omló kendőt, a fekete, fényes anyagba apró, háromszög szirmú rózsaszín virágok ragadtak, örök elnyílásra ítélte őket egy ipari szövőszék. Vanília illata csapja meg az orromat minden előre megtett apró lépéssel, araszolunk, vágyakozó pillantással kóstolgatva a futószalagra feltett árucikkek mozgását. Bár már ott lehetnénk, már felpakolhatnánk, fizethetnénk, bár már úton lennénk haza, a munkába, Kalkuttába, bárhová, csak ne itt lennénk, a boltban, hallgatva ahogyan a fiatal pár elől veszekszik, kinek a fényképe van a telefonodban üvölti a lány, keskeny, csinos arca eltorzul, szemében feketén lobban fel a düh, ökölbe szorítja a kezeit. Ütni készül, próbálok nem levegőt venni, nem szeretem a vanília illatát, legalábbis nem ilyen töménységben, az asszony válla megrezzen előttem, mintha lassított felvételt látnék, lassan előre dől, már egész testében remeg, guggolva.

 

Beköltöztünk életünk első pesti bérházába. Ablakaink a folyosóra nyílnak. Azt tervezzük, minden szomszédunkhoz elmegyünk bemutatkozni. Megelőznek. Erzsike néni kopogtat be először forró fánkkal. Átjön Gyula bácsi, meghív egy koccintásra. Eredeti szatmári szilvapálinkával. Ági hajnalban az ablakunk előtt megy el a kutyáját sétáltatni.

 

Hat hazai kékfestő műhely – köztük a tolnai – kapta meg azt a tanúsítványt, mely szerint az UNESCO felvette a kékfestést az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára. A népi mesterségek lassacskán eltűnnek. Tolnán viszont van utánpótlás.

Horváth Tibor (a tanúsítvánnyal), felesége, fia, és leendő menye a tolna kékfestő műhely melletti kisboltban

 

TOLNA A mennyasszonyi és vőlegényi ruhán még gondolkodnak. Merthogy kékfestők, és szeretnék ezt érzékeltetni az öltözékeken. Elsősorban méterárut gyártanak, de van ing, szoknya, farmernadrág is a kínálatukban, úgyhogy az alkalmi ruhatervezés sem lesz megoldhatatlan feladat.

 

 

Mintha majdnem beverné a fejét a plafonba, kicsi ez a folyosó, igaz, keskeny volt mindig, alig férek el mikor mellém állnak a többiek, de nem éreztem soha ennyire alacsonynak a hajlított üveglapokból összerakott plafont. Úgy szökik be ide a fény, mintha soha többé nem akarna sehol máshol megmaradni. Nem ismerem ezt az alakot. Ekkora embert megjegyez az ember, később, otthon, a tea mellett mesél róla. Te, láttam ma egy fickót a metrón, képzeld, le kellett hajolnia, hogy be tudjon lépni az ajtón, és akkor már tud viszonyítani, aki hallgat, igen, az már bizony magasság, csóválja a fejét, hitetlenkedve, hűha, és az lesz az első kérdése: vajon mit evett gyerekkorában? Persze nem tudjuk meg soha, honnan is tudhatná azt egy ilyen sima megfigyelő, mert a tudáshoz ismerni kellene, eldugott kocsmák kosztól ragacsos padjain üldögélni, míg a beszélgetések során minden kiderül, valójában nem is olyan magas, csak 218 centi és a lába is csak egy szolid negyvenöt.

 

Szerdánként van zenés istentisztelet a szekszárdi börtönben, a református lelkész, dr. Kaszó Gyula vezetésével. Általában 20-25 fogvatartott vesz részt a szertartásokon, melyeken a közbekérdezés is megengedett.

Dr. Kaszó Gyula és gitáros kísérője, Tanner Vilmos együtt énekel az istentiszteleten a fogvatartottakkal

SZEKSZÁRD Ukrajnából települt át Magyarországra, aztán Németországban doktorált börtönpasztorációból, s most a szekszárdi református gyülekezet lelkipásztora – egyben börtönlelkész – dr. Kaszó Gyula. Beszél magyarul, oroszul, ukránul, németül, angolul, s elsajátította a teológiai tanulmányokhoz fontos ólatin, ógörög és héber nyelvet is. Felesége szintén lelkipásztor; négy gyermekük van.  

 

Nem vagy százas, mondja a fickó, közben bedob három csomag hagymás-tejfölös chipset a sör mellé, rá sem néz a lányra, csak a szája széléről lógatja le a szavakat, mintha nem is együtt lennének, mintha csak a lányé lenne az a kocsi, benne szeletnyi trappista, négy kifli, fél literes kakaós tej, két tucat sör, olcsó, a lehető legolcsóbb, minimum tíz percet álltak a polc mellett, míg kiválasztotta a férfi, majd cuppogva, élvezettel pakolta be egyesével a többi holmi mellé, egyetlen mozdulattal seperte arrébb az ennivalót, minek ez a sok szar, morogta az orra alatt, a lány meg halkan csak annyit válaszolt, éjszakás leszek, nem lesz hol venni,

 

Lénárt Ferenc az egykori olimpikon a hajléktalan szálló lakója

Az 1992-es barcelonai olimpián kilencedik helyezést elért súlyemelő a szekszárdi hajléktalan szálló lakója. Lénárt Ferencnek se családja, se lakása soha nem volt. 

 

SZEKSZÁRD Amikor Kovács Antal paksi cselgáncsozó 1992-ben megnyerte a barcelonai olimpiát, egy szekszárdi súlyemelő is az indulók között volt. Lénárt Ferenc az 56 kilósok súlycsoportjában a kilencedik helyen zárt. Nem egy szenzációs eredmény, de a világ kilencedik legjobbjának lenni – bármiben – mindenképpen figyelemre méltó dolog.

 

Pont ilyen hideg volt, a híd nem tűnt olyan hosszúnak, ott álltál a végén, a kék, báránybőr galléros ingedben, most is, mint mindig felhajtottad a háromszög alakú füleket, rá a nyakadra, csak sálat ne kelljen felvenned. Mindig azt mondtad, megfojtanak a sálak, mintha kígyót viselnél, ami lassan, de biztosan szorítja ki belőled a lélegzetet, minden karácsonyra sálat kaptál a szüleidtől, s minden karácsonykor sálat találtam az ajándékomban. Azt mondtad, az az igaz szeretet megmenti a másikat. A híd zöldje, a szád, ami enyhén rózsaszín, az alattunk hömpölygő öreg folyó, mint egy giccses, ócska képeslap, ütőszínezett idill, valami nem jó, jutott eszembe, minden más alkalommal zöldnek láttam a hullámokat, de azon a délutánon kék volt, szinte áttetsző, mint a kézfejeden az erek, a hófehér bőr alatt.

 

 

Jelenits István piarista szerzetes, volt tartományfőnök

 

Kisdiákként lépett be 75 évvel ezelőtt abba az épületbe, melyben később tanított, s ahol most, 87 esztendősen, visszavonult piarista szerzetesként él Jelenits István. Az épület: függőfolyosóval összekötött két épület Pesten, az Erzsébet híd közelében. Az egyik tömb a gimnáziumé, a másik a rendházé illetve a hittudományi főiskoláé. A visszavonultságot pedig úgy kell elképzelni, hogy, bár már nem tanít, de tele van a naptárja. Egykori növendékei keresztelni, esketni, temetni, lelkigyakorlatokat tartani hívják. Olyan ismert emberek tanára, gyóntatója, lelki vezetője volt, mint Pilinszky János, Latinovits Zoltán vagy Antall József. Tíz évig töltötte be a piarista rend tartományfőnöki tisztjét. Egy időben a szekszárdi főiskola óraadójaként is tevékenykedett. Az ünnep közeledtével, a húsvéttal kapcsolatos kérdésekre is válaszolt.

 

A hullámzó ruhák között sétált. A kiterített lepedők, paplanok és nagypárnák huzatainak hófehér anyaga visszaverte a napfényt, hunyorítania kellett. A vékony szemrésen keresztül minden másnak tűnt, álomnak, átfutott rajta a gondolat, hogy akár hibázhatna is, mellé csíptethetné a mosott ruhát, nehéz halomként zuttyanna a földre, kezdhetne mindent elölről, a fehérítést, mosást, cipekedést. Jól begyakorolt mozdulatokkal haladt tovább. A fák susogva hajladoztak, az összeérő, elváló levelek súrlódása a gyerekkorából jól ismert dallamot játszotta, el sem telt harminc év, minden ugyanaz, az ágyneműk tisztaságszaga, a táj, a falu, nem változik semmi, talán az anyja is ott lesz, ott fog állni, amikor a végére ér, elveszi tőle az üres kosarat, megdicséri, együtt mennek vissza a hűvös, fűszerillatú nyári konyhába.

 

 

PAKS Három évfordulót is ünnepel az idén a Paksi Városi Múzeum. Ötven évvel ezelőtt került elő az a katonai bronz diploma, melynek következtében elindult az aktív kutatómunka, elindultak az ásatások a római kori erődítmény, Lussonium területén. Maga a múzeum 25 éve működik, és legismertebb kiállítási tárgyát, a császárlábat tíz éve találták meg.

 

Harapni lehet a forróságot, eső lesz, ránk ül ez a hatalmas pára, nyomja le a fejünket, bele a betonba. Hárman mesélnek, egymás szavába vágva, csomagolom ki a hangjukat, összerakom a részeket, mint régen, a csokitojásba rejtett játék darabjait, hihetetlen milyen jól beáll erre az agy, szinte élvezem. Szembe jönnek az emberek, pontosan tudom, kinek vannak gyerekei, a tekintetükben mosoly és együttérzés bujkál. Vannak mások is, akik nem felejtették el, milyen volt földszintesnek lenni, mindig beszélni, folyton mozogni, soha meg nem állni, arcvonásaikba beköltözik a szeretet amikor ránk néznek, az idősebbek néha köszönnek, megállnak, s mikor kérdő tekintetükre rábólintok, kérdezgetnek a gyerekektől. Hogy hívnak, hány éves vagy, szeretsz e suliba járni, gyerekkoromban is ugyanezeket a kérdéseket tették fel nekünk.

 

Az anyja úgy mesélte, felsírt, amikor átlépték a lakás küszöbét. Az apja ezt soha nem erősítette meg, mindig csak egy hümmögésre futotta, vagy felhúzta a bal szemöldökét, egészen a homlokáig, mert neki fogalma sincs, miről magyaráz az asszony. Ő a kocsmában sem mesélt, mert mit lehet azon, hogy a gyerek azóta ordít, mióta csak előbújt az anyjából. Már a folyosón tudta, az ő fia született meg, mintha előre ismerte volna a hangját, valami láthatatlan kapoccsal lettek összekötve, apa és gyerek. Jó, hogy egyedül volt a váróban. Az asszony rokonai még nem értek oda akkor, könnyekig hatódott, amikor kihozták a sűrű fekete hajú, apró csomagot, de hát, ezt mégsem lehet elmesélni, mert egy férfi nem sír. Soha. Jól emlékszik, az apja hangjára, ahogyan megvetően elmeséli, a nagyapja minden éjjel zokogott álmában. Ismeretlen neveket sorolt, férfiak nevét, s olyan izzadtan ébredt fel a lidérces éjszakákon, hogy át kellett vennie a ruháját.

 

Mielőtt a költözéshez kezdett összepakolni, Judit szólt a gyerekeinek. Vigyék magukkal, ami nekik fontos. Amit szeretnének megtartani. A bútorokat odaígérte az első emeleten lakó Kovácséknak. A könyveit bedobozolta, a ruháit zsákokba tette, kipakolt a konyhából is. A bútorok mélye, a fiókok zugai maradtak csak. Néhány emléket tett oda a szülei halála után. Hogy ne felejtse el az arcukat. Csak ezekkel együtt látta őket.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal