Állandó rovatok

A mai szövegemet Balicza Iván Júdás evangéliuma című írása segítette világra, aminek zárlatát idézem: "Az egyház a középkortól fogva egyvalakire mondta ki, hogy elkárhozott, Júdásra. De van egy egyedülálló, az általánostól eltérő vélemény, amely Vezelay, egy francia kisváros templomában látható, az egyik oszlopfőn. Két, díszítés, mindkettő Júdást ábrázolja. Az elsőn az öngyilkos Júdás, a kötélen függ, a szeme lecsukva, a szája tátva, mintha borzalmas kiáltásba dermedt volna. A második faragvány Jézus, ahogyan Jó Pásztorként ismerjük, de nem bárány van a vállán, hanem a halott Júdás.

Pesti úr: Mit evett Szindbád?
Zöldséges csirkebecsinált, diós tészta, meg a nők szíve

Piacra korán kell menni – ezt még anyámtól tanultam. Ezért a reggeli első kávé és cigaretta után zsebre vágtam a pénztárcámat, a szatyrot meg a hónom alá, és nekiindultam.

Ha az ember bizonytalannak érzi magát, és nem igazán tudja, mit is szeretne főzni, a piac megadja a választ – ezt is anyámtól tanultam. Első utam természetesen a piac, szebbik nevén vásárcsarnok, melletti kocsmába vezetett – ezt viszont nem anyámtól tanultam. Megittam második kávémat, meg egy pohárka gyomorkeserűt, mert ez a likőrféleség étvágyat csinál, márpedig ha az ember bizonytalan a menüt illetően, nem csak a piac, de az étvágy is jó tanácsokat adhat.

Tudom, most mindenkiben felmerül a kérdés: hogyhogy mit evett? Hát végtelenül kifinomult ínyencségeket, természetesen! Például ráklevest. Az ám, csakhogy ez a válasz enyhén szólva elhamarkodott. Ha valaki azt mondja: azt evett, amit Krúdy megetetett vele, már közelebb jár az igazsághoz. De közel járni az igazsághoz, még nem maga az igazság.

Időcsapdába kerültem. Megbénultan ülök, és várok. Mindenre.

A holnapra. Arra, amikor neki jó. Arra, amikor valakinek jó. Arra, hogy mikor van rám szükség. Arra, hogy kisüssön a nap, arra, hogy nyár legyen, majd arra, hogy tél.

Várok.

Közben teszem a dolgom. Dolgozom. A határidőimet betartom. Fejlesztem magam, és egyre tapasztaltabb és bölcsebb vagyok.

A Fantasy, mint műfaj világában gyakori motívum, hogy két ember/lélek/lény összeolvad eggyé, új hőst teremtve. Egy általában remek darmaturgiai eszköz, amivel új szereplőket hozhatunk be a megszokott történetbe, és a kiszámítható cselekmény váratlan fordulatot vehet. Én ilyenkor mégis mindig egy kis csalódást érzek, hiszen hiába él tovább a kedvenc karakterem új formájában, az eredeti, akit megszerettem, megszűnt, nincs többé.

Kedves Nyelv és Tudomány!

Engedjék meg, hadd válaszoljak egy cikkükre:

Először is köszönöm szépen, hogy foglalkoztak a témával, kritikát írtak hozzá, amely érdekes gondolatokat indított bennem. Valóban fenn áll a lehetősége, hogy a tudósításban félreértések, pontatlanságok vannak, sőt, mondhatni biztos vagyok benne, hiszen a cikk nem más, mint egy alapvetően reálos beállítottságú ember benyomásai, egy hosszú előadássorozat pár nyomtatott sorra való leképezése, ami – hogy informatikai fogalommal éljek – veszteséges tömörítés. Azt azonban hadd jegyezzem meg, hogy az előadásokat semmiképp nem éreztem kioktatónak, inkább érdekes felvetések kifejtésének. Tovább, mivel egy előadásnak célja a figyelem fenntartása, úgy gondolom, természetes, hogy voltak bennük költői képek, túlzások, kutatásokat mellőző vélemények.

Több ízben, többféle társaságban volt már részem a virtuális világnak a való világra tett hatásairól szóló beszélgetésben. Triviális példa, hogy kisebb cégek is nagy sikert érhettek el különböző honlapok, internetes szolgáltatások fejlesztésével, hiszen az ilyen jellegű “termeléshez” nincs szükség nagy munkagépekre, nyersanyagra, számos erős, nagy teherbírású dolgozóra; elég pusztán pár jól képzett fejlesztő, akik alkalom adtán még hajlandóak a garázsban is eldolgozgatni. De vannak olyan érdekesebb példák, mint a városi legenda, hogy keleti bérmunkások a különböző on-line játékokon küldetések és más izgalmas tevékenységek helyett az ottani pénzt vagy nyersanyagot gyűjtik, majd a virtuális javakat igazi pénzért eladják. Egy ismerősöm szerint olyan is előfordult már, hogy a játékban elkövetett rablásért (amire maga a játék lehetőséget ad) igazi gyilkosság volt a megtorlás, mivel a virtuális csíny a az ellenfelet valódi pénztől fosztotta meg.

De ideje lenne kicsit magunkba fordulni, nekünk, tanároknak is.

A "nagy könyv" szerint az internetes társkereső legfontosabb három szabálya:
1. Tölts fel magadról egy jó profil-fotót!
2. Légy önmagad!
3. Írj magadról többet, mint egy sor.

---

1. Matematikai értelemben a fotó torzítása a valóságnak, hiszen háromdimenziós tárgyak leképezése egy kétdimenziós síkra, ami súlyos információvesztéssel jár. Ez első körben talán rossz megközelítés, de valami igazság mégis lehet benne, különben nem terjedt volna el az a mondás, hogy "ezen a képen nem te vagy", ami igazából azt jelenti, hogy "hiába, hogy rólad készült ez a kép, teljesen másmilyennek látszol, mint a való életben". A társkeresőkre pedig "csak gyönyörű emberek járnak", olyan értelemben, hogy mindenki a legelőnyösebb fotót rakja ki magáról. De a legelőnyösebb nem feltétlenül valósághű.

Az egyik kedvenc (kamu) idézetem a webről:

Az a baj az interneten terjedő idézetekkel, hogy nem tudod róluk megállapítani, valódiak-e. /Petőfi Sándor/

Ez a rövid, abszurd humor jól mutatja, mennyire kell komolyan vennünk az világhálón olvasható tartalmakat. Bárki foghat egy képet, egy szöveget, az sem gond, ha a kettőnek semmi köze egymáshoz, és máris terjesztheti. Lehet bármilyen profi munka, tűnhet bármilyen hitelesnek, jó, ha észben tartjuk, lehet, hogy egy hozzáértő szakember hamisította két sajtburger között a gyorsbüfében. Az internetes források pontosan annyira megbízhatóak, mint www-világ előtti szociális hálók: a falusi pletykalánc, és a munkahelyi trécselés a kávégép körül.

Egy szépirodalmi novellát olvasva a következő mondatra bukkantam:
"Négy eladó fogad. [...] Két lány, egy kövér asszony, egy szép szál néger."
- Hm-hm - fut át az agyamon -, ez így azért nem politikailag korrekt.
A könyv elejére lapozok, a kiadás éve 2008. Valamilyen szinten furcsának találom, hogy 2008-ban még nyomtatnak olyan könyvet, ahol az afroamerikai helyett a sokak által sértőnek titlulált, n-betűs szó áll. Az ügy fonákja, hogy amikor a mű született, ezzel még nem volt egyáltalán probléma, ugyanis 1978-ban íródott. Talán manapság még sokan azt mondanák, hogy ez nem is egy sértő szó, és egyáltalán nem kellene fennakadni ezen, de a trend láthatóan az, hogy kerülni kell ezt és az ehhez hasonló kifejezéseket. Lehetséges, hogy egy szépirodalmi mű az évek során érintetlenül is inkorrektté, sértővé válik?

Idén május 25. nem csak a Pünkösd és a hosszú hétvégén eltöltött kirándulások ünnepe, hanem egyben a Törölköző-nap is, amit Douglas Adams, a Galaxis útikalauz stopposoknak szerzőjének halálának évfordulójának alkalmából tartanak meg (pontosabban két héttel utána). A "hagyomány" szerint ezen a napon a rajongók mindenhova magukkal viszik a törölközőjüket, mivel az különleges szerepet kapott a történetben.

- Hazudsz, te szemét, hazudsz! Össze-vissza beszélsz! - üvöltöztem a szobamérleggel - Te meg egy lusta disznó vagy! - vágtam a tükör képébe.

Miután magamra haragítottam a berendezéseim felét, elgondolkoztam, és arra jutottam, hogy ezt a hétvégét a mozgásnak szentelem. A motiváció tehát megvolt, azonban ez nem mindig elég, mint kiderült később.

Mivel a saját különvéleményemet írom, így azt gondolom, nyugodtan lehetek szubjektív. Mint informatikus, nyugodtan lehetek realista. Az érzések is kétállásúak. Számomra. 0 vagy 1. Igaz vagy hamis. Ez nem kérdés. Vagy van, vagy nincs. Vagy szeret az ember, vagy nem. Minden más, csak köret a külvilágnak. A nagy szenvelgések is. Amikor mérlegelni kezdünk, amikor el kell gondolkodnunk azon, hogy mit érzünk, és hogy ez az érzés mi is lehet, nos, az a semmi. Olyankor tovább kell állni, és nem gondolkodni, nem elemezni pro és kontra.

A szomorúság a csalódottságból táplálkozik. Valami nem úgy sikerült, ahogyan szerettük volna. Sós lett a húsleves. Pedig finomat akartunk… Nem jött össze. Vajon hány húslevest kell még elsózni ahhoz, hogy valóban egy jól sikerült, amolyan igazi falusi leves legyen belőle? Mindennek a feltétele a gyakorlás? Ha nem sikerül egy vizsga, akkor tanulunk és újra próbálkozunk.

Rövid fikció egy fickóról, aki hétfő reggel a munkahely felé metrózik.

Nem vagyunk felkészülve a halálra, az elmúlásra, az egyedüllétre. Félünk a magánytól. Nem tudunk teremteni belőle semmit? Valóban csak attól lehetünk boldogok, hogyha van társ a nyomorúságunkban? Az ember egyedül már nem is lehet vidám? Félelmetes látni, mennyit fáradoznak felnőtt emberek, hogy belecsöppenjenek valami kívülről ideálisnak látszó kapcsolatba, csak hogy azt mondhassák, hurrá, van valakim, aki az enyém, csak az enyém, és már nem halok meg egyedül.

Ma van a nagy nap, ma találkozom először a nővel, akivel hónapok óta levelezem. Semmi különös, csak egy találkozó, ahol kicsit beszélgetünk, jobban megismerjük egymást, nem kell túlgondolni. Közben megérzem, hogy izzad a tenyerem. Tipikus: a tudat nyugodt, a test reagál.

A közhelyek viharában azt gondolom, ebben az esetben a legigazabb az, amikor a kevesebb, az több. Fogadjuk el, múlik az idő, mert mindenfajta túlzó szembemenetel vele, csak még nevetségesebbé tehet minket, nőket. Tudni kell, hogy már nem az áll jól, ami a húsz éveseknek, de azt is, hogy nem kell úgy kinéznünk, mint a nagymamáknak. Amikor ekkora különbségtétellel szembesítjük a külvilágot, ne csodálkozzunk egy-egy lekicsinylő tekinteten, vagy egy-egy olyan férfi mosolyon, ami azon kap minket, hogy „na mi van csajos, betojtál, mert múlik az idő?”

Menj színházba a robot barátoddal!

Azt nézegettem, hogy vajon mit jelenít meg a Facebook, ha megosztom a bejegyzéseimet, és szöget ütött a fejemben: Amikor én még fiatal voltam (Haha!), ódzkottunk a weblapokat turkáló robotoktól. Ha gyanús volt a látogatási statisztika, tudtuk, hogy valami gép e-mailek, telefonszámok és sebezhetőségek után kutat. Aztán rájöttünk, hogy a Google és más kereső motorok is pásztázzák a cikkeinket, ahogy a Facebook is, amikor előnézetet készít a megosztott linkekhez, és így tovább. Fordult a kocka, már nem üldözzük el a robotokat a weboldalainkról, hanem odacsalogatjuk őket, és segítünk nekik elemezni a látottakat. Például, mikor új bejegyzést írok ehhez a bloghoz, megjelölöm azokat a sorokat, amikről a Facebook tudni fogja, hogy jó lesz összefoglalónak.