Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Csengődi Péter: Internet? Nem-ismerem-de-nem-is-éredekel! --- egy kicsit még mindig Tokaj

 

Több ízben, többféle társaságban volt már részem a virtuális világnak a való világra tett hatásairól szóló beszélgetésben. Triviális példa, hogy kisebb cégek is nagy sikert érhettek el különböző honlapok, internetes szolgáltatások fejlesztésével, hiszen az ilyen jellegű “termeléshez” nincs szükség nagy munkagépekre, nyersanyagra, számos erős, nagy teherbírású dolgozóra; elég pusztán pár jól képzett fejlesztő, akik alkalom adtán még hajlandóak a garázsban is eldolgozgatni. De vannak olyan érdekesebb példák, mint a városi legenda, hogy keleti bérmunkások a különböző on-line játékokon küldetések és más izgalmas tevékenységek helyett az ottani pénzt vagy nyersanyagot gyűjtik, majd a virtuális javakat igazi pénzért eladják. Egy ismerősöm szerint olyan is előfordult már, hogy a játékban elkövetett rablásért (amire maga a játék lehetőséget ad) igazi gyilkosság volt a megtorlás, mivel a virtuális csíny a az ellenfelet valódi pénztől fosztotta meg.

Vannak durva veszélyei az internetnek, amit én személy szerint inkább az emberi butaságnak tudok be. Ilyen például a SWATting, egy főleg amerikában eljátszott „csíny”: ha valaki túl jó egy on-line játékban, feljelentik mondjuk túszejtésért, a kommandó rátöri az ajtót, bilincsben kiviszik a szobájából, és így többé nem zavar vizet a játékban. (Egyes esetekben a feljelentő öt év börtönt kapott.) Már Magyarországon is kampány indult, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy védjük meg a gyerekeket az internetes sértegetésektől; volt már rá több példa is, hogy a különböző fórumokon (Facebook, Twitter, Myspace, stb.) folytatott szidások és megalázások öngyilkosságba torkollottak.

Sokkal általánosabb, és szerencsére kevésbé sötét probléma a csalások köre. Naponta érnek minket levelek, ahol hamis nigériai hercegek kérik a segítségünket busás jutalom fejében, kuruzslók kínálják a legújabb potencianövelő szereket, megszemélyesítő robotok kérnek tőlünk randevút megbotránkoztató magyarsággal (Google Translate-akcentussal). Hivatalos e-mailek kérik, hogy változtassuk meg a banki jelszavunkat, de valójában egy hamis oldalra terelnek, és ellopják a belépési kódunkat. Oda kell figyelnünk, mert akár pár betű elírása a böngészőben is bajos lehet, pl. ha a Facebook helyett a facebuuk.com címet írjuk be, nem a népszerű közösségi háló oldalára jutunk, hanem egy teljesen különálló honlapra, amiről fogalmunk sincs, hogy ki hozta létre, és milyen céllal.

Sokan azon vannak kiakadva, hogy az interneten nyomon lehet követni minden lépésüket, és megszűnik a magánélet. Na de kik mondják ezt? Akik a legapróbb dolgot is posztolják a közösségi oldalakon. Azt hiszem, nem kell egyetemi diploma ahhoz, hogy tudjuk, ha olyasmiket osztunk meg nyilvánosan, amiket nem kellene, olyanok is fogják olvasni, akiknek nem kellene.

 

Nyilvánvaló, hogy az internetes problémák száz százalékára csak egyetlen megoldás létezik: elvágni a vezetéket, kidobni minden drótnélküli eszközt. Meggyőződésem viszont, hogy a bajok kilencvenkilenc százalékát el lehet kerülni három egyszerű szabály betartásával:

1. Tájékoztassuk az embereket a veszélyekről, és az elhárítás módjairól!

2. Kezeljük fenntartással az ott olvasottakat!

3. Használjuk az eszünket!

 

Igen, az internetet használni nem egyszerű, főleg akkor, hogy ha valakinek pusztán a számítógép kezelése is nehézkes. Ugyanakkor ott van apám példája, aki középkorú férfiként még az egeret sem tudta kezelni, és bár mindig azt hangoztatta, hogy ő már nem képes semmit sem megtanulni, megbirkózott a feladattal, és ennek köszönhette az új állását. Ott van Tass Marianne, aki 1930-ban született, és a dokk.hu-ra feltöltötte verseit, reagált a kommentárokra. Idősek számára indítanak számítógépes tanfolyamokat azzal a meggyőződéssel, hogy az internetnek nincs felső korhatára.

A volt munkatársam kisfia már négy évesen önállóan töltötte le különböző játékokat apja mobiltelefonjára. Ő szerencsés, ő beleszületett az újdonságokba. Majd hatvan év múlva olyan technológia fog elterjedni, amit már ő nem ért. Nehéz beleszokni, beletanulni az új vívmányok használatába, hogy ha valaki majdnem egy emberöltőnyi kort élt le nélkülük, elismerem. Ennek ellenére úgy gondolom, a világ halad, mindig is haladt, mindig is voltak újdonságok, és ha nekünk ezzel nem sikerült lépést tartanunk, attól még nem igazságtalan velünk szemben a világ, nem vagyunk áldozatok. Márpedig ezt éreztem az írótáborban, hogy az idősebb korosztály elítélte az internetet, megvetette azokat, akik mindennapjaik jelentős részét a virtuális világban töltik, de úgy érzem, nem azért tették ezt, mert a világháló önmagában ennyire rossz lenne, hanem azért, mert ők nem tudtak felzárkózni, nem értik, hogy mi is folyik ott valójában.

Kicsit naivnak, de érthetőnek tartottam Cseke Péter véleményét, hogy az interneten is „hiteles médiumokra, hiteles személyiségekre van szükség”, tisztes távolságot tartottam azon előadók gondolataitól, akik az internetet fenyegetőnek tartják, viszont egyenesen felháborított Oláh János mondata, miszerint „az internet az angolszász népek sovinizmusa”. El kell mondanom, hogy Oláh Jánost nagyon tisztelem, mielőtt bárki félreértene. És talán hosszasan lehetne morfondírozni azon, hogy ez az állítás igaz-e vagy sem. Ugyanakkor én inkább azt éreztem ki ebből a mondatból, hogy nem az internet nyelvével van baj, hanem azzal, hogy ő nem érti ezt a nyelvet. Két dolgot nagyon fontosnak tartok itt elmondani, az egyik, hogy az angol egy világnyelv, míg a magyart húszmillióan sem beszélik. A másik, hogy nem véletlenül az angolból fejlődtek ki a programozási nyelvek, hiszen a nyelvtana, írásjegyei sokkal egyszerűbbek, mint a magyarnak (de mondhatnám akár a japánt, kínait is), és igen, ez meghatározója volt annak, hogy a számítógéppel kapcsolatos kutatások, cikkkek, majd később általánosabb tartalmak is elsősorban angolul jelentek meg. Az viszont nem az ő hibájuk, ha mi nem vagyunk hajlandóak megtanulni angolul. Viszont érdemes, még ha nem is maradunk a számítógép témakörénél, de úgy gondolom, hogy több, érdekes kultúrát lehet így megismerni, és közvetítő nyelvként is lehet használni, mivel sokszor nagyobb esélye van, hogy egy tudományos cikket angolul találunk meg, mint magyarul, és gyakran előfordul, hogy egy-egy egzotikus nyelven megírt versnek vagy prózának már létezik angol fordítása, amivel már kezdhetünk valamit. Nem konkrétan az internetre mondta Oláh János, de ugyanebben az előadásban hangzott el, hogy „nem ismerem, de nem is érdekel”. Gondolom, ő mindössze egy átvezető szövegnek szánta, hogy az előadása ne veszítsen a lendületéből, de két dolog miatt is sértette a fülemet. Egyrészt úgy gondolom, egy konferencián, ahol a téma a jövő és az irodalom szerepe, feladata ebben, nincs helye egy olyan mondatnak, hogy „nem ismerem, de nem is érdekel”. A másik, hogy úgy vélem, az idősebb korosztálynak pontosan ez a reakciója a technológiai újdonságokkal kapcsolatban; sokkal jobb és kényelmesebb a megszokott, biztonságot adó környezet, ezért ahelyett, hogy belegondolnának, milyen fantasztikus lehetőségekkel járhatnak az új vívmányok, inkább egyszerűen elzárkóznak, azt mondják: „Nem ismerem, de nem is érdekel!”

 

Úgy érzem, szükség van a mai napig a nyomtatott közlésre, részben mert még mindig értékesebbnek számít egy ilyen megjelenés, mint egy digitális; részben mert így van mit olvasni áramszünet idején, vagy sátrazáskor a hegyekben, de azért lássuk be, számos előnye van a webnek: Olyanokhoz is eljuthat a tartalom, akik fizikailag nem tudnak könyvet vagy nyomtatott folyóiratot fogadni, vagy lusták vagy túl szegények a megvásárlásához, nincs példányszámi korlátozottság, vannak viszont hangosversek, versvideók, egyéni, kreatív, technológiai alapú megoldások.

Elképzelem, hogy amikor megszületett a könyvnyomtatás, akkor többen felháborodtak, hogy „Mi lesz így a kézírással?”, „Mi lesz az írnokokkal? Állás nélkül maradnak!”, vagy hogy „Ha a kézírás megszűnik a jövőben, az új nemzedék ostoba, tudatlan csőcselék lesz!”

Azt is mondják, a mai emberek nem olvasnak, csak a mobiltelefont nyomkodják. Egyrészt ki mondta, hogy előtte olvastak? (Amikor gyerek voltam, még nem volt okostelefon, nekünk még buta se volt, de a legtöbb elégtelen osztályzatot a kötelező olvasmányokból szereztem.) Másrészt a közösségi hálókon nem csak sulipletykák és szülinapi meghívók áramolgatnak. Tudományos cikkeket osztunk meg egymással, amiket egyébként legfeljebb úgy olvashatnánk, hogy ha előfizetnénk valami ritka és drága folyóiratra. Verseket, prózákat osztunk meg a Magyar Elektronikus Könyvtárról, on-line folyóiratokról, csináld-magad feltöltő oldalakról.

Ezenkívül számomra fantasztikus élmény volt felfedezni, hogy a Youtube-on szabadon elérhetőek olyan archív anyagok, mint Sylvia Plath felolvasása, egy interjú Pilinszky Jánossal, vagy hogy egy kicsit elevezzek az irodalomtól, Dr. Martin Luther King, Jr. híres beszéde, melyek számomra már mind a történelem egy-egy darabjai.

 

Hogy visszautaljak kicsit Rácz Norbert Zsolt metaforájára, igen, az internet egy áradó folyó, veszélyes, koszos és megállíthatatlan; de azért ne felejtsük el, hogy a kiömlő Nílus az ókori Egyiptomot adta ajándékba a világnak.

  
  
 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.