Busznyák Imre: júdások evangéliuma (Az értelmiség örökös árulása)
júdások evangéliuma
Az értelmiség örökös árulása
A mai szövegemet Balicza Iván Júdás evangéliuma című írása segítette világra, aminek zárlatát idézem: "Az egyház a középkortól fogva egyvalakire mondta ki, hogy elkárhozott, Júdásra. De van egy egyedülálló, az általánostól eltérő vélemény, amely Vezelay, egy francia kisváros templomában látható, az egyik oszlopfőn. Két, díszítés, mindkettő Júdást ábrázolja. Az elsőn az öngyilkos Júdás, a kötélen függ, a szeme lecsukva, a szája tátva, mintha borzalmas kiáltásba dermedt volna. A második faragvány Jézus, ahogyan Jó Pásztorként ismerjük, de nem bárány van a vállán, hanem a halott Júdás. Kinyomtattam ezt a fényképet, vigyük haza. Nem magyarázom, nem kommentálom. De otthon vegyük majd elő és gondoljuk végig, hogy mit jelent ez a kép. Nem is Júdásnak, hanem nekünk".
Sokat rágtam magam azóta, hogy Tamás Gáspár Miklós az értelmiséget vádolta árulással újra meg újra. Figyelemmel kísértem az írások által kavart vihart is, de most ez mellékes. Hiába lebeg előttünk Júdás példája, magyarázni mégis kell, ahogy a hajósnak is navigálni. Minden értelmiségi úgy hiszi, hogy ott van a fejében a megváltó megoldás képzete, alakja, képlete. Ott van, bár hol igaz, hol téves alakban a valóság és a kultúra összepréselt egyvelege, mása, kavics vagy gyémánt. Sohasem lehet bizonyos, hogy a szavak vagy a számok embere hű képet alkot, de az tény, hogy ellenállhatatlan kényszer hajtja, hogy elárulja a gondolatait. Az értelem munkásai így akár ha hódolattal is mondják ki az igaznak hitt mondatokat, árulást követnek el. Tettükkel martalócok kezére adják a valóságról szóló tudásukat és ezzel magát a valóságot is. Nem tesznek csodát, nincs erejük a vizet borrá változtatni, de amikor leírják például az etanolgyártás savkatalizátoros módszerét, akkor válnak a természetet eláruló tanítvánnyá. Akkor is árulást követnek el az értelmiség tagjai, amikor az emberi természet titkaira mutatnak rá, de nekik ez a dolguk a világban. A martalócok pedig cselekszenek, mert nekik az a dolguk.
Évezredek óta a legnagyobb bűnök egyike az árulás, a szövetségesnek kárt okozó közlés, amelynek igazságtartalma csak súlyosbítja a bűnt. Az értelmiség kárhozatos szerepe mégis az, hogy a korszellem kanonizált frázisai helyett kimondja azt, amit valóságosnak gondol. Amit aztán mérlegel az értő közönség, aztán vagy lehülyézi az árulót, ha értelmetlenséget mondott, vagy kiközösíti, ha az igazsága fájó, esetleg ujjongva ünnepli, ha az igazság csak egy újabb tégla a falba, amit az értelem emelt a tapasztalat peremén. Van persze értetlen közönség is, akik bontják a falat. Akadnak, akik téglánként hazaviszik a vitrinbe, a mindennapi tapasztalat önjelölt prófétái erőnek erejével robbantanak átjárókat az építményen, de vannak olyanok is, akiknek elég, ha a személyesség falfirkáit odapingálhatják a téglákra. Ez a mi közös árulás-falunk, a tudás fala, ami a tapasztalattal összeköt és elválaszt. Erre a mondatokból, tézisekből, ítéletekből, jóslatokból emelt falra feszítik meg a nép zsoldosai az igazság Jézusát. Mit kaphatunk érte? Harminc ezüst, talán elég lesz, de nem számít! Maga az árulás számít, a hivatásunk, mert talán néhányunkat az árulás ellenére vagy éppen a' miatt a vállára emel a mi Pásztorunk.
Megjelent: 2016-04-09 16:00:00
 |
|
Busznyák Imre (Sárvár, 1959) szövegellő hím |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
