Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Vaskó Ilona: A szomorúságról

A szomorúság a csalódottságból táplálkozik. Valami nem úgy sikerült, ahogyan szerettük volna. Sós lett a húsleves. Pedig finomat akartunk… Nem jött össze. Vajon hány húslevest kell még elsózni ahhoz, hogy valóban egy jól sikerült, amolyan igazi falusi leves legyen belőle? Mindennek a feltétele a gyakorlás? Ha nem sikerül egy vizsga, akkor tanulunk és újra próbálkozunk.

De mi a helyzet a párkapcsolatokkal? Azt meddig kell gyakorolni? Miben lehet jó vagy rossz valami? Mi van, ha egy reggel arra ébredünk, hogy évtizedekig hazudtak nekünk? Hogy akiknek a reggeli mosolyunkat ajándékoztuk, azok a hátunk mögött elárulnak? Már rég telesírták a barátaik kisszobáját arról, hogy mi hogyan is használhattunk ki másokat. Egyszer egy barátom elkezdett azon siránkozni, hogy a csaja kihasználja, mert nem fizet lakbért… Észre sem vette, hogy egyre jobban elfordulnak tőle a barátai, mert azért ők láttak azt, amit a panaszos nem, hogy ez nem igaz. A barátok nem vakok. Jól látták, hogy valami nagy gáz és hiteltelenség van ebben az emberben, de mégsem szóltak egy szót sem. Persze végül szakítottak, és a lány csak később tudta meg, hogy neki bizony a hétvégi otthonáért havi húszezret kellett volna fizetnie.

A csalódás elmélyült. Királyfit látott, egy hőst, de közben meg csak egy békát talált. A lányoknak meddig van joguk keresni az igazit? A szomorúság egyeseket gúzsba köt, másokat ámokfutásra késztet. Az ámokfutók nekem mindig sokkal szimpatikusabbak voltak. Ugyanúgy nyaldosták a sebeiket, mint az otthon sírdogálók, de legalább a pizsamát buliruhára cserélték, és nem engedték meg maguknak, hogy mélyre húzza őket a nihil. Láttam szomorkodó fiúkat is. Akik több tíz éven keresztül viselték magukon a csalódottság skarlátbetűjét, és éjszakáikat kocsmákban színezték fel a mélyberántó sötétség ellen. Vagy láttam apukákat, akik újszülött vagy apró gyermekük mellől menekültek valami hangos és felnőttes dologba… Vajon őket miféle csalódás űzhetett? Vagy a mindig munkát csereberélők, akiknek semmi nem terem, sem itthon, sem külföldön. Ők mit keresnek valójában?

A legnagyobb kérdés bennem az, hogy meddig kell/lehet keresni. A nőt, aki soha nem találja meg az igazit, de nagyon lelkesen keresi, azt lekurvázzák. Aki nem meri lelkesen keresni, azt vénlánynak hívják. A pasit, aki a kocsmában szomorkodik több tíz éve, azt lecsúszott alkoholistának. Az apát, aki menekül a család felelőssége alól, léhűtőnek, és a fickót, aki maholnap negyven, de már a huszadik munkahelyénél jár, szánalmasnak nevezik. Azt a fenti barátomat meg egyszerűen csak hazugnak titulálnám, pedig az ő panaszrohamai sem másból táplálkoznak, mint abból, hogy szomorú. Szomorú, mert azt hiszi, őt csak akkor szeretik, ha hősnek mutatja magát, vagy áldozatnak. Ez utóbbi ismerősöm inkább a sírós fajta volt. Szerette, ha sajnálják nagy szomorúságában. Észre sem vette, hogy már senki nem tiszteli, hogy telefonjait már nem nagyon veszik fel, és vissza sem hívja senki. Ezért mindig új barátok után kajtatva rótta a várost, hogy lesz majd valaki, aki meghallgatja és megsajnálja.

 

Pedig a szomorúság, a csalódottságunkból táplálkozik, hogy valamit megint nem jól csináltunk, és az nem arra ösztönöz, hogy panaszkodjunk, hanem arra, hogy felemelt fejjel újrakezdjünk mindent, saját magunknak bebizonyítva, hogy vannak hozzánk méltatlan emberek, még akkor is, ha szeretjük őket… Egyszerűen nem érdemlik meg. Nem érdemelnek meg minket. El kell tudni fogadnunk azt, hogy vannak együgyű emberek, akik saját önzésükben nem veszik észre, hogy másokat bántanak. És persze vannak olyanok, akik önmagukat háttérbe állítva hagyják a másikat élni. Boldogan.

  
  
 

Vaskó Ilona (Nyíregyháza, 1974)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.