Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

Pesti úr: Zöldséges csirkebecsinált, diós tészta, meg a nők szíve

 

Pesti úr: Mit evett Szindbád?
Zöldséges csirkebecsinált, diós tészta, meg a nők szíve

Piacra korán kell menni – ezt még anyámtól tanultam. Ezért a reggeli első kávé és cigaretta után zsebre vágtam a pénztárcámat, a szatyrot meg a hónom alá, és nekiindultam.

Ha az ember bizonytalannak érzi magát, és nem igazán tudja, mit is szeretne főzni, a piac megadja a választ – ezt is anyámtól tanultam. Első utam természetesen a piac, szebbik nevén vásárcsarnok, melletti kocsmába vezetett – ezt viszont nem anyámtól tanultam. Megittam második kávémat, meg egy pohárka gyomorkeserűt, mert ez a likőrféleség étvágyat csinál, márpedig ha az ember bizonytalan a menüt illetően, nem csak a piac, de az étvágy is jó tanácsokat adhat.

Először a baromfi kereskedők áruját vettem szemügyre, rögtön a piac bejárata mellett. Találtam is az egyik helyen gyönyörű, húsos csirkeszárnyat. Sokan hiszik azt, hogy a csirke legnemesebb része a melle, netán a combja, mint ahogy a sertés legkiválóbb részének a karajt gondolják, esetleg a szűzpecsenyét. Üzenem azoknak, akik így hiszik, hogy hihetetlenül nagyot tévednek. A sertés legnemesebb része a csülök és az oldalas, a csirkének pedig a szárnya. Akár sütve, akár rántva, vagy ahogy hirtelen ötlettel én terveztem, levesbe főzve.

Szóval vettem 70 dekányi csirkeszárnyat, azután elsétáltam őstermelőnek nevezett barátaimhoz. Sárga- és fehérrépára, zellerre meg annak a zöldjére és karalábéra volt szükségem, meg egy kis fej karfiolra. A sárgarépák közül a görbébbeket, a fehérrépák közül a bogár-rágta darabokat kerestem. Mert a göcsörtös, akár két ágú sárgarépa bizonyára a kertben termett és nem fújták fel műtrágyával, a bogár pedig azt a gyökeret rágja meg, ami kellően érett, édes. Vettem még vöröshagymát is, aztán elgondolkodtam. Mert a levesnek való megvolna, de mit eszünk utána? Egyik kofaasszonynál, egy zacskóban dióbelet találtam, és ezzel az ebéd kérdése megoldódott. A negyven dekányi dióbelet megdaráltattam és hazaindultam, mert az ebéd minden más kelléke megvolt otthon.

A konyhában első dolgom volt megvizsgálni a csirkeszárnyat. Alaposan meg kell ugyanis tisztogatni, mert ha tokos vagy tollas marad, az bizony nagy szégyen. Amikor ezzel elkészültem, a szárnyakat három darabra vagdaltam. A szárnyvég haszonélvezője most is a szomszéd macskája volt. Ekkor került sor a zöldségekre. A répaféléket meghámoztam, leöblítettem és vastag karikákra szabtam, a karalábét kétfelé vágtam, jó az úgy is. Ha megfőtt, kihajítom majd, mert tél vége felé minden karalábé ehetetlenül fás. Jó, ha szálka nem megy az ember nyelvébe. Maradt a kis fej zeller, azt négybe metszettem, utána a répákkal egyező vastagságúra szeleteltem, a zöldjét leöblítettem és félretettem. A karfiolt rózsákra bontottam, egyik felét szántam a levesbe, így a másik felét elraktam a mélyhűtőbe. Megpucoltam gyorsan egy kisebb fej hagymát, sót, szemes borsot, paprikát és lisztet készítettem a kezem ügyébe. Fazekat vettem elő, bele csapott evőkanálnyi zsírt tettem, aztán alágyújtottam.

A zsír melegítése figyelmet igényel. Nem szabad füstölésig hevíteni, de mégis jó forrónak kell lennie. Próbaképp a zsírba dobtam egy karika répát. Szépen sistergett, ahogy a répától elvárja az ember. Fazékba került tehát a hagyma kivételével minden zöldségnemű. Meghitt hangon sercegett, sustorgott ahogy kevergettem, de nem hagytam párolódni túl sokáig, mert a szétfőtt zöldségféle csak a csecsemők ételében jó. Amikor a sárgarépától szép színe, jó illata lett a zsírnak, az egészet meghintettem egy evőkanálnyi liszttel, amit állandóan kevergetve kicsit lepirítottam.

Tévedés az, hogy a pirított liszt vagy a rántás pótolható mással, például keményítővel. A rántásnak ugyanis, csak egyik dolga, hogy sűrítse az ételt, méghozzá nem is a legfontosabb dolga. Sokkal lényegesebb, hogy ízesítjük vele a főztünket. Másként miért írná elő a recept, hogy egyik ételhez világos, a másikhoz közepesen pirított, esetleg erősebben, barnára színeződött rántást készítsünk? Megnézném magamnak azt, aki a csülkös bablevest keményítővel sűríti, amit előtte alaposan megfokhagymázott...

A liszt kellően lepirult, meghintettem a sustorgó zöldségeket egy csapott teáskanál fűszerpaprikával és gyorsan elkevertem. Most már fel kell önteni vízzel. Először csak egy kevéssel, és persze hideg vízzel, épp annyival, hogy az edény aljára ragadt lisztet feloldja. Gyors keverés, és jöhetnek a szárnydarabok. Aztán a kellő mennyiségű víz – ez is hideg –, végül a szemes borsból egy kevés, a zeller zöldje, meg a só. Aztán nagy lángon melegítjük, míg forrni kezd.

Ilyenkor kell nagyon ügyelni, mert a liszttől és paprikától, forró levesünk felhabzik, kifut, tűzhelyet takarítani pedig se időm, se kedvem. Pár kavarással ezt szerencsésen megakadályoztam, takarékra állítottam a lángot és fedőt nyomtam a fazék tetejére. A többi már a Jóisten és a tűzhely dolga.

Az ebéd további részeiről már nincs sok mesélni valóm. A darált dióhoz porcukrot keverni, a tésztát előkészíteni, nem nagy valami. Talán az érdemel említést, hogy kis üveg szilvalekvárt vettem elő, és hozzákevertem két evőkanálnyi szilvapálinkát, épp csak annyit, hogy a lekvár szilvaízét, szilvaillatát erősítse. Amikor ez is megvolt, megemeltem a fedőt, és ránéztem a becsináltra. A benne fővő szárnyak megpuhultak, a zöldség nem főtt szét. Lehúztam a fazekat a lángról és egy alkalmatos merőkanállal óvatosan leszedtem tetejéről a felesleges zsírt. Utána épp csak egy-egy cseppnyi úszkált a leves tetején, sárgásan, a paprikától halványpirosan. A karalábédarabokat és a hagymát kihalásztam belőle, zöldborsót vettem elő a mélyhűtőből, és egy kétdecis bögrényit szórtam a helyére. Visszatoltam a lángra, hagytam még öt percig csendben bugyogni. A leves illatát meg sem próbálom leírni...

Vizet forraltam, a széles metéltből, amit magam készítettem – erről más helyen lesz még szó –, kifőztem a szükséges mennyiséget, leszűrtem, kevéske forró zsíron átforgattam – muszáj, enélkül a tészta igencsak nyögvenyelős –, az edényt, amibe a tészta került, lobogva forró víz fölé helyeztem, így nem hűl el. Ablakot – ajtót nyitottam és kiszellőztettem. Az ebéd elkészült, végre mehettem rágyújtani.

 

Épp a hűtőszekrényben tárolt borokat nézegettem, amikor ebédvendégem megérkezett. Kalapját és régi időkből megmaradt sétapálcáját kezében tartva megállt az ajtóban.

– Leves illatát érzem, mégpedig, ha nem csal meg az orrom, olyan levesét, amelyben csirke is főtt – mondta köszönés helyett. Beljebb lépett, pálcáját a fogas mellé támasztotta, kesztyűjét kalapjába ejtette, elegáns szabású barna kabátját felakasztotta. Végigsimított ősz haján és kezet nyújtott.

– Tehát csirkéből készített húslevessel várt?

– Nem éppen. Üljön asztalhoz, és rögtön megláthatja azt a levest.

Szindbád – mert őt vártam ebédre –, letelepedett, és nem minden kíváncsiság nélkül tekintgetett a konyha felé. Behoztam hát a levest, minden felhajtás nélkül, mert abban a piros fazékban tettem az asztalra, amelyben főtt. Szindbád leemelte róla a fedőt, belepillantott, és helyeslően bólintott:

– Tehát csirkebecsinált – szólt elégedetten. Telemertük a tányérunkat. Vendégem az első kanálnyi leves után újra bólintott, és nem szólt többet, amíg a tányérja ki nem ürült. Újra szedett magának és látható élvezettel evett. A szárnydarabok csontjai elegánsan kis kupacba gyűltek tányérja szélén.

– Érdekes dolog ez – mondta. – Ilyenkor, február vége felé az ember gyomra eltelik, elnehezül a téli ételektől. Mert bár egyre szegényedik a világ, a farsang is kiment a divatból, legfeljebb, ha fánkot sütnek még, az emberek télen mégiscsak másképp táplálkoznak, mint egyébkor. Nehezebb ételek kerülnek ilyenkor asztalra. S való igaz, hogy a levesben főtt répák, zellerek, karalábék mind tavaly kerültek homokba, valami hűvös pincében, és az a jérce is tavalyi, ami ennek a levesnek kiváló ízét adta, látja mégis... Mégis a tavaszt, a langyos, friss tavaszt idézték meg.

Elgondolkodva dőlt hátra székén, s kis idő múlva még hozzátette: – Ördög tudja, miként van ez.

Elnézést, s türelmet kérve leszedtem a felesleges tányérokat, kivittem a fazekat is. A konyhában tányérra szedtem a tésztát, bőven hintettem rá a dióból. Aztán a lekvárból szép, vastag karimát ügyeskedtem a tányér szélére, a tészta köré.

– Nocsak! – nézett nagyot Szindbád. – Hát ezt a szilvalekvárt mivel tette ilyen illatossá?

– Kóstolja csak meg! – biztattam. Az első falat után vendégem nevetve bólintott:

– Gondolhattam volna. Pálinka, bár csak egy cseppnyi.

Több szó azután nem esett, amíg a szilvalekvárral gazdagított diós tészta el nem fogyott.

– Hanem most lettem csak igazán kíváncsi – szólalt meg Szindbád. – Mégpedig arra, hogy e remek ebéd után milyen itallal kínál. Mert a leves a zöldségféléktől eleve édeskés, a dió fanyar, kesernyés izét pedig kellő mennyiségű porcukor ellensúlyozta. S a szánkban maradt jó ízeket vétek volna valami testes, száraz borral elrontani. Az édes bort viszont nem állhatom, és ezt ön tudja.

Nevetve álltam fel az asztaltól, és mentem a borért.

– Ezt kóstolja meg, Szindbád. Érdekelne, vajon erről a borról mi a véleménye?

Töltöttem mindkettőnknek. Szindbád gyanakodva nézte a világos színű bort, de amikor poharát szájához emelve megérezte a bor illatát, majd az első korttyal ízét is, olyan dermedt tanácstalansággal nézett rám, hogy nem tudtam visszafogni a nevetésem. Vendégem újabb kortyot ivott, forgatta kezében a poharat, szájában a bort. A hangja is bizonytalanságról árulkodott.

– Tokaji bor, annyi bizonyos. De hogy miféle, nem tudnám megmondani. Muskotály, nyilvánvalóan. De nem a megszokott, túl illatos, túl édes, hanem valami egészen könnyed, mondhatom úgy is: légies. Ráadásul azt sem tudom eldönteni, édes vagy száraz bort iszom-e.

Elé tartottam az üveget, hogy láthassa annak címkéjét. – No, legalább Tokajt eltaláltam. És a muskotályt is. Muscat lunel – csóválta a fejét. – Muscat lunel...

Lassan, élvezettel ivott még egy pohárnyit, mielőtt megszólalt.

– Én a borok ismeretét, élvezetét, bizonyos Császárkabáti tanácsostól tanultam, akinek – ha hiszi, ha nem –, szőlővirág szaga volt. Ami nem csoda, hiszen nevezett Császárkabáti harminc esztendeig volt borászati főmérnöke a minisztériumnak. Végül Darányi Ignác őexcellenciájától kérelmezte nyugalmazását. S amit ő nem tudott a honi borokról, hát azt felesleges volt tudni. Ő bizonyára felismerte volna e bort, s azt is tudná, hol, melyik tokaji dűlőben termett a szőlő.

– Tehát jó választás volt részemről? Kiegészíti, avagy elrontja az ebéd ízeit?

– Teljes mértékben kiemeli. Bár, a magam részéről ostobaságnak tartom a merev szabályt, amely nekem azt írja elő, hogy mely ételekhez mely borok fogyaszthatók, és ha ettől eltérek, nemritkán magamon érzem a pincérek már-már megvető pillantásait.

Zsebébe nyúlt és bőr szivartárcát vett elő. Rágyújtottunk, ő pedig így folytatta: – Amikor meglehetősen fiatalon Pápán, a Zentay huszároknál szolgáltam, gyakran jártunk bajtársaimmal egy bizonyos Bánó kisvendéglőjébe, a Topolyába. Bánó uramnak egyfajta bora volt csupán, a saját dűlőjében termett, névtelen, kicsit nyúlós, de amúgy jó zamatú vörös bora. Ezt ittuk hát a pecsenyéhez, meg Bánóné asszonyom kapros-túrós lepényéhez vagy túrós réteséhez is. És mondhatom, hogy jó ízzel és megelégedetten ittuk azt a bort. Néha többet is az elégnél.

– Mert tudja meg, barátom, hogy minden csak illúzió ezen a világon. Nem a bornak van íze, bukéja, aromája, mámora, hanem az embernek, aki issza. S ameddig nekünk, magunknak megvannak ízeink, nagy bajunk a borokkal nem lehet.

Kávét főztem, a bor lassacskán fogyott.

– Ha nem bánja, Szindbád, ebédünkből egy szerény adagot félretettem, s megtisztelne, ha azt magával vinné.

– Köszönöm, de sajnos most az egyszer nem tehetem. A minap megismerkedtem egy magányos özvegyasszonnyal, hozzá vagyok hivatalos kora estére. Azt pedig beláthatja, hogy ételhordóval mégsem mehetek hozzá.

Vendégem hátradőlt, s jóízűen nevetett.

– Oda lenne a romantika – mondtam én. – Romantika... – legyintett ő, szinte megvetően.

– A romantika csak megkeseríti az emberek életét.

– És ezt épp ön mondja? Akiről mindenki tudja, hogy romantikus hős?

– Romantikus? – csodálkozott Szindbád. – De hiszen nekem egy romantikus porcikám sincs! Én, barátom, világéletemben realista voltam. – Értetlenségemet látva magyarázatba kezdett:

– Figyeljen rám, kedves barátom! Vegyük példának az asszonyokat, mert mégiscsak ők tudják legjobban, milyen is az – romantikusnak lenni. Vágyakoznak a holdfény után, csendes alkonyatról álmodoznak és meghitt sétákról folyóparti füzesekben, titkos csókokról a templom tornyának árnyékában. Egy férfiról, aki szívük lovagja lehet. Akinek nem tudnak ellenállni, se követik mindenféle veszedelmeken át, akár a világ végére is. És amikor rádöbbennek, hogy becsapták, megcsalták, csúful kihasználták őket, akkor – és csakis akkor – döbbennek rá, hogy ők tulajdonképpen nem abba a férfiba, hanem magába a romantikába voltak szerelmesek. De miután romantikusnak lenni gyógyíthatatlan betegség, újra és újra végigélik ugyanazt a keserves drámát, néha tragédiát.

– Ezzel szemben a realista pontosan tudja, milyen a világ, amelybe születésével belecsöppent. Tudja, hogy a hazugság, a megcsalatás, egymás kihasználása, cserbenhagyása, mind, mind része ennek a világnak. Ez mind – van! Tehát elfogadja a világot mindenestől, úgy, ahogy van, és olyannak, amilyen.

Üldögéltünk, bámulva a szivarfüstbe.

– Elégedett ember ön, Szindbád? – törtem meg végül a ránk telepedett csöndet. Szindbád hosszan gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

– Tulajdonképpen igen. Nekem egész életemben egyetlen vágyam volt – megérteni a nőket. Megismerni a nők szívének rejtelmeit. Sok időmet vitte el a kutakodás, csaknem az egész életem ráment. De sikerült elérnem, amit célként magam elé tűztem.

Ismét ránk telepedett a csönd. Odakint sötétedett, vendégemnek indulni kellett. Magára vette elegáns szabású kabátját, Homburg kalapját fejére igazította. Gyors pillantást vetett a tükörbe, lesimította ősz bajuszát, és mielőtt kesztyűjét felhúzta volna, búcsúzóul kezet nyújtott. Az ajtóban visszafordult: – Volt a magam idejében Keszthelyen, a Szalasztó utcában egy eldugott kis vendéglő. Ott gyakran olyan húst sütöttek, amelynek kérge volt, ugyanakkor lágyan omlott szét az ember ínyén. Nem sajnálta róla a szakács a fokhagymát, s a hússzelet tetejét a végén egy szelet ropogósra sütött szalonnával koronázta meg. Köretnek egyszerű főtt krumplit adott, melyet alaposan megöntözött a pecsenye zsírjával. No, hát ilyen hirtelen sütött húst ennék én. Amúgy köszönök mindent, kivált a bort, meg a beszélgetést.

Hallgattam, ahogy Szindbád sétapálcája és cipője kopog a gyalogjárón. És akkor történt, hogy vendégem, újsütetű ismerőséhez, a magányos özvegyasszonyhoz indulván, fütyörészni kezdett. Kellett kis idő, amíg felismertem a dallamot.

Kinéztem utána. Megállt az utcai lámpa sárgás fényében, és pálcáját, mintegy tisztelgésként, kalapja karimájához érintette, aztán ballagott tovább, dudorászva Szirmai Albert és Gábor Andor egykori nagy slágerét: „...a nő szívét, ki ismeri?”

Én pedig álltam az ajtóban és hangosan nevettem: – Szindbád! Te vén pozőr, te hazug vénember! Még hogy realista...

 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

Ez a tartalom az 1999. évi LXXVI. törv. alapján szerzői jogi védelem alatt áll.