Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

El nem bocsátó válogatás

 (Bence Erika)

A Horizont másfél évvel ezelőtt azzal a koncepcióval indult útjára, hogy a szabályostól eltérő, a köztes, de új és szokatlan minőséget képviselő, nyelvek vagy műnemek/műfajok határán elhelyezhető irodalmi és művészeti alkotásoknak nyújt teret. Megjelentek hát felületén szerb, lovári, német, spanyol szövegek és fordításaik, a kép és a szöveg határait elimináló vizuális konstrukciók, képi-zenei-szöveges installációk, kisfilmek, fotók is számos, különböző műfajokat szublimáló szövegmű mellett. Őszintén remélem, hogy ezeknek egy része megszólító erővel hatott a Holdkatlan olvasóira!

 

Ebben a húszsoros, kötött szótagszám és rímkényszer nélküli szövegben Zalán azt teszi, ami a költők egyik ősi munkaköri kötelessége: szabadon ereszti alkotó képzeletét. Ebben a húszsoros szövegben Zalán azt teszi, amihez színházi szerzőként és dramaturgként nagyon ért: benépesíti a színpadot, megtölti élettel a díszletet, vagyis a várost. A kiinduló látvány mindannyiunk számára ismerős: egy leszálláshoz ereszkedő repülőgép ablakán át, netán egy turistabuszon zötykölődve, egy hegygerincről elénk tárul egy vonzó település, ahol korábban nem jártunk. 

 

Pintér Béla A Sütemények Királynője

(Deva Williamson)

        Előre szólok, nem lesz finom!

 

Belépsz a lépcsőházba. Persze gyanús lehetne, hogy minden ajtó tárva-nyitva áll, de nem gondolkodsz ezen, túl fáradt, túl feszült vagy, ne is menjünk bele, elnyomod, nap végén kifejezetten jól megy a nem átgondolás. A kulcsodat keresed, közben elejted az ovis holmival telezsúfolt háti- és tornazsákot, a máskor oly gyorsan előkerülő, fényesen csengő kulccsomó sincs sehol, ellenben ott van a tíz emelet szinte összes lakója, a lift előtt, összezsúfolódva. Pislognak. Néznek. A félhomályban kénsárga a szemük, arcvonásaik, mintha szénceruzával volnának felskiccelve, feketék, szürkék, satírozottan baljósak, hidegek. Megnyomod a hívógombot, igyekszel nem nézni rájuk, az emberi arcokra, hajtogatod magadban a lakóközösség néma, kéretlen figyelmét, félbe, negyedbe hajtod, minél kisebbre, megjön a lift. Miközben belépnek a lányok az apró térbe, már tudod, nem fogod megúszni, túl feszes itt a levegő, szinte pattan.

 

 

E nagy irodalmi öregek közé tartozott Tarbay Ede (1932, Budapest – 2019. november 9., Budapest), a Zuglóhoz nőtt József Attila-díjas költő, író, műfordító, dramaturg. Gazdag élete utolsó éveiben már nem nagyon mozdult ki otthonról, légzési nehézségei miatt színpadi szereplést egyáltalán nem vállalt, mégis minden évben letett az asztalra néhány sikerült költeményt. (Szerkesztői véleményem szerint mindazonáltal nem lírában, hanem az ifjúsági irodalomban, illetve az Állami Bábszínház, a Budapesti Gyermekszínház és a Magyar Televízió dramaturgjaként alkotott maradandót.) Itt olvasható verse ebből az időszakból való: nyolcvanhárom évesen írta, már rossz egészségi állapotban. Nyomtatásban először a Magyar Napló 2015. májusi lapszámában jelent meg, majd Az év versei 2016 című antológiában is helyet kapott.

 

 

– Pecsétet tehetek?

Ez nem szokás. Mikor elmesélem, hogy ez a pecsét külön a könyvhöz készült, mosolyt kapok. Egy tucat mosoly. Szép így. Kék katáng. Kálmi szeme. Pont ilyennek képzelem az íriszét, ahogyan a napot rajzoltuk gyerekkorunkban. Szerte, szanaszét sugárzik belőle az élet. Szárba szökken minden. 

 

 

 

Nagy Gusztáv

A rossz fiú

 

(Részletek a készülő regényből)

1.

Várakozással teltek el a napok, mielőtt újra elindulhattak az asszonyok tyúkozni. Elhatároztam, hogy velük megyek. Valamennyi asszony hangosan tiltakozni kezdett. Féltettek, hogy ha elkapnák őket, akkor az egy szem fiút megvernék a tanyasiak. A végén mégiscsak beleegyeztek, és velük mehettem. Hosszú gyalogolás következett, legalább tíz kilométert mentünk megállás nélkül gyümölcsösökön keresztül, amíg el nem értünk egy kisebb erdőig. Az erdőtől távolabb álltak a tanyák. Négy-öt tanyagazdaság. Gémeskutakkal, hosszú itatóvajúval, apró jószágokkal.

 

 

A költészet egy keskeny, nagyon ritkán tárgyalt szeletét úgy hívják: félbehagyott vers. Műfajnak bajosan nevezhetjük, hiszen nem tudatosan keletkezik – a költő nem azzal a szándékkal ül le, hogy „Na, most belekezdek egy versbe, de a tizedik soránál majd direkte elakadok, és sohasem folytatom.” A félbehagyott vers afféle melléktermék, mint egy szobrász műhelyében a földre hullott forgács. Az irodalomtörténészek nem szoktak tanulmányokban értekezni róla, és egyetlen monográfiában sincs külön fejezet az adott szerző befejezetlen szövegeiről. Pedig a forgácsra is feltétlenül szükség van ahhoz, hogy élesen kirajzolódhasson a nagy, a reflektorfénybe állítható mű. 

 

 

Álmomban eltévedtem. A Vörösmarty térre indultam, lementem egy aluljáróba, ahol olyan sok kijárat volt, mint a mesebeli palota szobáiba nyíló ajtók száma. A szürke falak szinte megfojtottak, neon pislogott, a fehér mesterséges fény halkan sercegett körülöttem, sírás fojtott, pánik. Megszólíthatatlan emberek suhantak a félhomályban, én pedig tudtam, bárhová is indultam, el fogok késni, kegyetlenül el fogok késni, és már tudtam, hogy dedikálni indultam. 

 

 


Fotó: Jean-claude Attipoe

Most persze kénytelen lesz a kedves olvasó a szubjektív értékelésem követni, hogy mi az érdekes, de szerintem nem tér el nagyon az ízlésünk abban, hogy az egyik legfigyelemfelkeltőbb irodalmi mérkőzés az első mondathoz kapcsolódik. Mi a legjobb, legszebb kezdő mondat.

 

A harmadik évezredben hitvallóan keresztény, Istent eredeti módon megszólító verset írni nehéz (a patetikus hangnem, illetve az elcsépelt vallási tartalom veszélye miatt), és legalább olyan problematikus sallangmentesen felszólalni a háború ellen. Mezey Katalin mindkét nehézséget nagyszerűen megoldotta ebben az istenes lírába oltott békevallomásban, amely ráadásul idén tavasszal fájdalmasan időszerű lett…

 

 

 

Katalán búcsú

Ocsovai Ferenc versei

 

Tudod, ahogy mondtam is neked
a kőhídról letekintve: álmom az volt,
hogy majd a Turia kertjében
mi ketten együtt végigsétálunk;

 

Társasági életet élve megtörténnek olykor párbeszédek, amelyek csak néhány mondatosak, mégis szilárdan megállnak. Nem keringenek visszamaradt, elvetélt mondatok, mert minden szükséges elhangzott, és minden további szó túlcsordulna a pillanat poharának falán. Igen, lefolynak néha tömör párbeszédek, amelyek azáltal mondanak el mindent, hogy szűkszavúak. Máskor viszont hosszú, kimerítő beszélgetéseket folytatunk, amelyek mindenkiről és mindenről szólnak, mégis csonkák, mégis inognak. Végül úgy érezzük, még órákig kellett volna parazsat kotornunk a témára, és akkor sem értünk volna a végére – elvarratlanul lógnak a szálak, visszhangtalan vélemények keringenek. Tehát vannak hosszú párbeszédek, amelyek azért nem mondanak eleget, mert bőbeszédűek. És néha az is megtörténik – sajnálatosan ritkán –, hogy a legtökéletesebb beszélgetés a közös hallgatás. Amikor kettesben ülünk egy padon, és beszédesen hallgatunk nagyon.

 


(Kép forrása: allergiakozpont.hu)

Cakkum-pakk megy minden, fújok, mint aki minden nap ezt csinálja, profi görbe, csak kicsit köhögök utána, vizsgálat is gyors, kint villámló szemű páciensek méregetnek, protekciós, morog valaki, jól megnéz magának, na nem, nem fogok magyarázkodni, nem mondom el, hogy tizensok éve járok ide, türelmesen ücsörögve a műanyag székeken sok-sok könyvet kiolvastam, vártam, ha kellett, órákat, olykor gumikacsaként sípolva, 

 

 


(Savannah Rohleder)

Ha egy dráma esküvőt ígér, ott legalább egy ember meghal és a vendégek legkevesebb felének az élete jóvátehetetlenül elromlik. A többiek továbblavíroznak valamilyen élethazugsággal. A vacsorára általában senki sem emlékszik.

 

Április 22-én ünnepeltük a Föld napját, ezért is időszerű Szabó Fanni itt olvasható verse, amely Az év versei 2022 című antológiában is szerepel. A költő 1999-ben született Dombóvárott, jelenleg az ELTE harmadéves hallgatója; 2020-ban megjelent bemutatkozó kötete, a Paraszomnia az esztendő egyik legerősebb költői debütálása volt. Ez a műve, a Felcímkézett bolygók a Földet állítja a középpontba – ha egyetlen szóval kellene jellemeznünk, azt a fogalmat gyárthatnánk: bolygótudatos. Tizenhét rövid sorba szerkesztett, tehát tömör versbeszéd, az éppen csak huszonévesek sodró lendületével. Okos, ám elkerüli a tudálékosság csapdáját; racionális, ám van benne lírai anyag, költőileg dimenzionált.

 


Fotó: Marton-Ady Edina

A kert, csupa titok. Hang, mozgás, illat, szín, ezernyi textúra, beleheverednék a fűbe, csak feküdnék, mozdulatlanul, jaj, alig várom, de még hideg a föld, kiszívja az emberi testből a hőt, pillanatok alatt hűl ki a kéz, jeges a tenyér. Várom a nyarat, néha eszembe jut, ahogyan fejemet egy keresztnek támasztva csillagokat bámulok majd, halkan beszélgetve, vagy sétálok, ismeretlen utcákon, mosolyogva. 

 

 

 

Juhász Zsuzsanna

Kiskarácsony

 

 

            Mit tudom én, mi lenne a jó. A húgod nem panaszkodik, látod.

            Ha neki jó, nekünk is el kell fogadnunk a srácot. Ha meg nem érez, nem érez. Annyit meg csak érez, amennyi elég a húgodnak. És nézz meg bennünket, mi ugyan mire mentünk a nagy szánalmunkkal. Te már kiskorodban megrajzoltad a bolygót, és elhatároztad, hogy nem terheled tovább, nem szülsz gyereket. És ehhez tartod is magad.

 


Makkai Ádám (1935–2020)

És vele jöttek Budapestre a hazatérés nehézségei is, a nyugati emigráns magyar szerzők visszafogadásának akadályai. Nem könnyű egy emigráns életmű beillesztése az anyaországi irodalmi életbe, a kánonba. 2016 derekán terjedelmes levelet kaptam Ádámtól, a továbbiakban ebből idézek:

„Első kötetem Szomj és ecet címmel 1966-ban jelent meg, a Tűz Tamással közösen működtetett AMI (Amerikai Magyar Írók) cégjelezte. Semmi szerződés, semmi jogi megállapodás nem volt köztünk. Tűz Tamás csinálta a maga dolgait, én az enyéimet; a jogdíj, az első vagy másodközlés kérdése fel sem merült. Második verseskönyvem is az AMI égisze alatt jelent meg.

 


Fotó: Marton-Ady Edina

Anya, te nem tolod a képünkbe a telefont, kérdezi, de persze nem rám figyel. Másodjára csúszik ki a lába a kitartott mozdulatból. Ugrik, zuhan, csak nézőpont kérdése. Morog is. Te vagy az egyetlen anyuka, akinek fontosabbak az árnyékok, mint a menőség.

Hazafelé ezen gondolkodom. Milyen igaz. Tényleg érdekelnek az árnyékok. Igazabbak, mint a kifelé mutatott szerepeink. 

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal