Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Gondolatkísértetek

Nem olyan rég láttam egy dokumentumfilmet Albert Einsteinről, hogy hogyan alkotta meg és bizonyította be egyik elméletét. Ezzel kapcsolatban jutott eszembe pár gondolat, most már meg is tudtam őket írni.

Albert Einsteinnel van egy közös hobbink: Mindketten szeretünk egy csendes sarokba kucorodva morfondírozni. A különbség az, hogy míg ő a világegyetem mozgató erőiről elmélkedik, addig én a “tyúkszaros” kis életemen rágódom. Míg rá azt mondhatjuk, hogy gondolatkísérleteket végez, engem gondolatkísértetek üldöznek időről időre. Érdekes tapasztalat belátni, hogy két ember között ekkora különbségek lehetnek.

 

 

Lélek, kemikáliák, test

 

Számomra mindig is két teljesen különálló sík volt a testi és a lelki. Sokat hallottam már, hogy a stressz és a rossz gondolatok megbetegítenek, de nem értettem, hogy ez hogyan lehetséges. Polyánki Balázs A stressz ára c. könyvét karácsonyi ajándékként kaptam egy kedves ismerősömtől, és sok mindent feltárt előttem.

 

 

Egyszer úgy beszéltek velem az emberek, mintha a test és a lélek két teljesen különböző tartomány lenne, amik között egy nagyon vastag határvonal húzódik; másszor meg azt ecsetelték, hogy a lélek mekkora hatással van a testre (onnantól kezdve, hogy puszta akarattal le tudjuk lassítani a szívverésünket, odáig, hogy negatív és pozitív gondolatokkal hogyan tudjuk a testünket megbetegíteni vagy meggyógyítani). Az Agykontroll tanfolyam már egy kicsit mélyebben elemezte ezt a dolgot, igyekezte ezt a két "párhuzamos dimenziót" valami módon összekapcsolni, ami középpontjában természetesen az agy állt. A képzeletemben ezután ez a szerv úgy jelent meg, mint valami interdimenzionális egység, ami összeköttetést valósít meg a lelki énem és a testi énem között. Hogy miként is lehetséges ez, arról nem sok szó esett, valószínűleg már csak azért sem, mert az átlag hallgató számára (köztük az én számomra is) túl száraz, érthetetlen lett volna. Talán jobb volt, hogy egyszerűen elfogadtuk, hogy ez a kapcsolat van és kész; mint ahogy átlagemberekként azt sem értjük, hogy hogyan képes az atom úgy felépülni, ahogyan azt teszi, ez a nem-értés viszont mégsem befolyásol sokat a napi életünkben (a kelés-munka-fürdés-fogmosás-lefekvés ciklusunkban).

 

Gyalog-gond(olat)ok

 

 

Régóta érzem, hogy nagyon keveset mozgok, mégsem tudtam megtalálni azt a fajtát, amit bele tudnék illeszteni az életembe. Itt most nem csak arról van szó, hogy mihez lenne kedvem (bár már itt gondban vagyok), hanem arról is, hogy ne vegyen el túl sok időt más dolgoktól. Ha azt mondom, hogy egy konditermi edzés mondjuk 45 perc, az nem hangzik rosszul, nem igaz? Aztán amikor szép sorban számba vesszük, hogy ehhez össze kell pakolni a felszerelést, eljutni az edzőterembe, átöltözni, majd utána zuhanyozni, visszaöltözni és hazamenni; akkor már olyan két óra körül járunk. Talán az ember egy-egy alkalommal azt mondja, hogy bevállalja; de amikor már a rendszerességről van szó, illetve hogy félretenni ezt a két órát egy olyan munkanapon, amikor az ember egyébként is egész nap idegeskedett az irodában, és még mindig nem tudja, hogyan lesz képes határidőre befejezni a feladatát, és végre csinálna valamit, amihez igazán kedve van, és nem csak kötelességtudatból; akkor az a két óra mínusz olyan rosszul tud esni, mintha az ember életét akarnák elvenni.

 

 

Szász Géza: Louis Bonaparte Szegeden

Chronica 14.

Szerk.: Kövér Lajos

Szegedi Tudományegyetem 2017. 155 o.

  

Nagyobb kockázat nélkül kijelenthető, hogy Louis Napoléon Bonaparte, a későbbi III. Napóleon tevékenysége, illetve a nevével fémjelzett Második Császárság kora a francia történelem azon jelenségei közé tartozik, melyek – finoman szólva – nem állnak a magyar történettudományi műhelyek érdeklődésének homlokterében. Mindezt természetesen megértéssel kell fogadnunk. A szinte evidenciaként emlegetett eseménysorok vagy kultúraformáló jelenségek (például Párizs átalakítása) nyilvánvaló európai hatása (néhol némi magyar ízzel is fűszerezve) ellenére alapvetően francia nemzeti történelmi kérdésről lévén szó, nem feltétlenül magyar történészeknek kell tehát az alapvető megállapításokat megtenniük, még ha az árnyalt megközelítés kötelezettsége itt is érvényes. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy talán egy kor vagy rendszer sem szenvedett el olyan hosszú ideig kitartó sematikus értékelést, mint ami a Második Császárság osztályrészérül jutott a magát marxistának valló történetírásban az 1980-as évek végéig. Az 1848-as népek tavaszából születő, „majdnem” szocialista Második Köztársaság (1848-1852) lerombolója csakis rossz ember, rossz politikus, a történelem kerekét visszafelé forgató szereplő lehetett, akinek minden tette népellenes volt. Ezt a sematizmust váltotta fel – legalábbis itthon – az eufemizmussal visszafogott érdeklődésnek nevezhető közöny.

 

A 18. század második felében alkotó romfestők közül Pierre Antoine Demachy-ra az utókor ma már szinte alig emlékszik, pedig ugyanabban az időszakban készítette műveit, mint Hubert Robert vagy Claude Joseph Vernet, akiknek a neve máig ismerősen csenghet a műkedvelők – és különösen a tájképfestészet kedvelői – körében. Annak ellenére, hogy művein érződik a klasszicizmus és a preromantika hatása, Demachy későbbi hírnevét jelentősen befolyásolta, hogy ő elsősorban még a gótikus stílusú épületekből merített ihletet, míg Hubert Robert festményein már egyértelműen a romantika stílusjegyei fedezhetők fel.1 Emellett az a tény sem elhanyagolható, hogy mindketten az „épületek festőjeként” (peintre d’architecture) állították ki műveiket a Szalonoknak nevezett tárlatokon, így korántsem meglepő, hogy a 18. századi műkritikusok gyakran összevetették kettejük képeit. Az összehasonlítás Robert képeinek kedvezett: a korabeli szemlélők jobban kedvelték az ő lágyabb tónusú festményeit, mint Demachy valósághűbb, de ugyanakkor ridegebb, szigorúan perspektivikus ábrázolásmódját.

 

Feltörő  törekvések

Mostanában még divatosak ezek a szavak, hogy Content Management System, WordPress, Joomla, WIX... mind ugyanazt ígéri, hogy egy-két kattintás után lesz egy látványos weboldalad. Ez amúgy igaz is. Két bajuk van. Az egyik, hogy olyanok, mint a Safari Park: ha a kijelölt úton haladsz, minden rendben van; amint viszont valami egyedit szeretnél, és letérsz az útról, felfalnak a tigrisek. A másik probléma a sérülékenység. Ezeket a keretrendszereket is emberek írták, és ennek megfelelően gyakorta hibáztak is. Ha valaki talál pl. magához a WordPresshez egy támadási pontot, akkor az összes WordPress alapú weboldalhoz talált támadási pontot. Jelen esetben nem is a WordPress volt a hibás, hanem én: nem nagyon törődtem a biztonsággal; nem hiszem, hogy a "test123" egy megfelelő erősségű jelszó lenne.

 

Virtuális életek

 

Kiskoromban azt mondták, hogy "struccpolitikát folytatok", vagyis menekülök a valóság elől, egy burokba zárom magam, azzal akarom kizárni az életemből a rosszat, és hogy ez nem helyes.

Felnőttként sorra olvasom az olyan cikkeket, amik szerint egy tudományosan alátámasztott relaxációs gyakorlat, ha elképzeljük, hogy egy kellemes, védett helyen vagyunk, az örömteli gondolatokra koncentrálunk, és hogy ez pozitív élettani hatással bír. Most akkor fontos a földhöz ragadni, vagy sem? A kognitív terápiában hívők szerint nem a külső dolgoktól (emberek, tárgyak, események) leszünk szomorúak, hanem attól, ahogyan látjuk őket. Nem teljesen újkeletű megállapítás, gyakran hallható mondás, hogy "minden rosszban van valami jó".

 

Mi kell a boldogsághoz?

 

Láttam egy, a Csíkszentmihályi Mihály és Steven Kotler elméleteit összefoglaló videót ( https://www.youtube.com/watch?v=69_RflAAuHE ), és ennek az üzenetét szeretném tömören leírni azoknak, akik még nem ismerik, illetve akik fogékonyak a témával kapcsolatban.



A tudósok szerint a boldogság fogalma nem egy magasztos, megfoghatatlan érzés, ami kiszámíthatatlanul jön és megy, hanem egy mérhető és repordukálható folyamat az emberi szervezetben – mi mást is várhatnánk tőlük. Nem akarok senkit sem meggyőzni ennek az igazáról, de mint alapvetően reálos beállítottságú egyén szeretem hinni, hogy a kiegyensúlyozott élethez létezik egy módszer, egy "algoritmus", és a videóban elhangzottak pont ezt adják meg nekem; és ha már van ilyen, és van rá esély, hogy működik is, szeretném megosztani mindenkivel, akivel csak tudom.

 

 

A romokra ma leginkább mint turisztikai célpontokra gondolunk, azonban a 18. század végi és a 19. század eleji időszakban jelentősebb – és összetettebb – szerepet töltöttek be a francia művészeti és irodalmi életben. Egy korábbi írásban már felvetettük a romok kategóriákra bontásának lehetőségét, de azóta számos megválaszolatlan kérdés merült fel bennünk ezzel kapcsolatban, amelyekre ebben a tanulmányban szeretnénk választ találni: kategorizálhatóak-e valójában a romok? Amennyiben igen, akkor egy romfajta csak egyetlen kategóriába tartozhat?

Uram, itt a szakadék, amit rendelt

 

Daniel Kehlmann El kellett volna menned, MAGVETŐ 2017

Egy hely nem egyszerűen a tér valóságos pontja, hanem kulturális konstrukció, egyszerre tartalmazza a dialektikamentes tájat és a rousseau-i daccal terhelt dialektikus, ember nélküli természetet. Ember és természet egymásnak feszül, farkasszemet néz, és dűlőre jut. A hely az ember sorsát meghatározó lelkiállapot kivetülés, légkör, ahogy Heidegger mondja, A mód, ahogy vagy és vagyok, ahogy mi, emberek vagyunk a földön – a lakás. Föld és ég közötti világban halandók laknak, miáltal válik a világ bentté. A táj hatalmas projekciós felület, vajon ha kihívás érkezne a végtelenen túlról, köze lenne az embernek ahhoz?

Daniel Kehlmann El kellett volna menned című kisregényében a hely szimbolikus rendszer. A látszólag paranormális aktivitással bíró minimalista designnal megépített tér nem oka, csak kiváltója az író- narrátor grammatikai féregjáraton való eltünésének. Köztes léte, énjének fokozatos eltűnése a szövegből bontakozik ki, a gyanakvó olvasó pedig nyomolvasással követi.

 

Született áldozatok
Szubjektív filmnapló

TESTRŐL ÉS LÉLEKRŐL, 2017. Enyedi Ildikó

Fura dolog ma szerelemről készíteni filmet.  Testről és lélekről az én olvasatomban nem is szerelmes film, hanem a látható és láthatatlan erőszak filmje. Enyedi azt mondta, olyan egyszerű filmet akart készíteni, mint egy pohár víz. Érdekes egyszerűség az, ami tele van extremitással. A befogadó élményszervező ereje, az alkotói intenció (szándék) ellenébe mehet, nincs totális hatalmú szerző. A filmben ábrázolt szerelem számomra elsősorban a nő-férfi küzdelem, a nemiség társadalomba ágyazott halálterhes hatalmi harcát reprezentálja. Érdekes kérdés, ha az alkotó nő, megjelenik-e alkotásában bármilyen antipatriachális tónus, valamilyen szubverzív álláspont. Enyedi felveszi a maszkulin szubjektum pozícióját, néha azonban felsejlik a női hang. Megjelenik egy halovány stratégia a harag kifejezésére, egy angyal-szörnyeteg páros megjelenítésével, ezért a Testről és lélekrőlt leíró női filmnek tartom. Rácz Mária és Endre történetében a szerelem legfeljebb maszk. Ha szerelemről beszélünk, a néző nem érzi magát tájékozatlan benyitónak egy filozófiai szemináriumra, ahol a női-férfi megosztottság és küzdelem változatait nem kell társadalmi beágyazottságban látnia.

 

Pofon után

 

Amikor felszálltak a buszra az első ajtón, a gyerek úgy bömbölt, hogy a hátsó üléseken is tisztán hallatszott. Először legszívesebben menekültem volna, de aztán a kíváncsiság győzött, és hallgattam őket. Még sosem volt részem szülő-gyerek vitában felnőttként.

ANYA: Ne ordíts már, buszon vagy.

Tipikus, gondoltam magamban. A szülőknek mindig az a fontos, hogy mit gondolnak mások. Míg a gyerek a fájdalommal küszködik, ő a külsőségekre figyel, ne legyenek feltűnőek, ne bámulják őket. Persze az is lehet, hogy csak kifogásként használta, hogy ne kelljen a gyerek sírásával törődnie. Sokáig próbálta sikertelenül csitítani.

ANYA: Mennyire hangos vagy már?!

GYEREK: Amilyen hülye anyám van!

A szemeim előtt látom, hogy évek alatt hányszor megkaphatta ezt a mondatot a kisfiú. "Milyen nehéz ez a...?" "Amilyen hülye gyerekem van!" "Milyen sokáig kell még...?" "Amilyen hülye gyerekem van!" ... hát megtanulta. Lehet, hogy nem is értette pontosan, de megtanulta a kifejezést, és valószínűleg már régóta várta, hogy mikor tudja visszaadni. Most belefutott az anya a csapdába.

 

 

 

Miért van a háborgó anyukáknak igazuk?

 

 

 

 

 

Amerikában már unalmasan rendszeres, hogy a bigott háziasszonyok perelnek a rajzfilmek és a számítógépes játékok ellen, mondván, hogy aggressziót váltanak ki a gyerekekből, amiért elítéltem őket. Most viszont azt szeretném leírni, miért gondolom, hogy részben igazuk lehet.



Amikor arról van szó, hogy a filmek és a játékok aggresszívvá tesznek, gyakran az az érv merül fel, hogy a történelem során mennyi évszázad telt el tévé és számítógép nélkül, mégis az emberek esztelenül ölték egymást. Sőt, azt is meg kell hagyni, hogy amikor kínzásról vagy pusztításról volt szó, az emberek mindig is nagyon kreatívak voltak. Azt előre le is szögezném, én magam annak a pártján állok, hogy nincs a filmekkel és a játékokkal semmi baj, jók úgy, ahogy vannak; csak pontosan tudni kell, hogy mikor áll a gyerek azon a fejlettségi illetve érettségi szinten, amikor készen áll befogadni az adott média anyagot. Azt a huszonegyedik század jól megmutatta, hogy "nem feltétlen gyerekmese, ami rajzfilm", gondolok itt például a South Park vagy Family Guy sorozatokra; de van egy jóval korábbi példa is: Orwell Állatfarmját is rajzfilmként adták le a tévében, mi meg tesómmal kölykökként könyörögtünk a szüleinknek, hogy hadd maradjunk fenn éjszaka, hadd nézzük meg, hiszen csak "animációs film" a műsoros újságok szerint; nem is értettük, miért rakták éjfélre, csak miután megnéztük.

 

 

Akinek igaza van, valamit rosszul csinál

 

"A bukásból tanulunk, nem a sikerből!" (Bram Stoker, a Drakula c. könyv szerzője).

Aki vérmesen meg akarja nyerni a vitát, az nem figyel másra, csak az elhangzott érvekre, és csak azon gondolkodik, hogyan vághat vissza. Kimarad egy fontos elem: a vitapartner.

Tegyük fel, hogy a vita nem vérre megy, mint mondjuk egy parlamenti szavazás előtt, ahol a cél a másik földbetiprása, és szavazatok szerzése; tegyük fel, hogy a vitapartnerem a barátom, rokonom, vagy csak régi ismerősöm, de alapvetően kedveljük egymást. Tegyük fel azt is, meg vagyok győződve arról, hogy nekem van igazam. Ebben az esetben mi a célom a vitával? Hallani akarom a másiktól, hogy meghunyászkodik, és igazat ad? Ha magabiztos vagyok, nincs semmi szükségem rá. Meg akarom akadályozni, hogy valami ostobaságot tegyen? Ha rá akarom erőltetni a véleményemet, akkor – emberi természetünknél fogva – ki fog alakulni benne a dac, és pont az ellenkezőjét érem el. Felül akarom írni a véleményét? Ha olyan biztos vagyok az igazamban, valószínűsíthető, hogy ő is az lesz a sajátjában; és egy idő után olyan érveket fog halmozni, amikben már ő sem hisz, és a beszélgetés közepébe fogja hajigálni őket, remélve, hogy hátha az egyik beválik, és elakad a szavam. Ha ez nem történik meg, lehet, hogy csak rámondja, hogy nyertem, de belül úgysem gonodolja komolyan. Akármelyikünk is nyeri meg a vitát, valójában csak egy csatát nyer, nem többet; attól, hogy a vitapartnerünk éppenséggel nem tudott jól visszavágni nekünk, még egyáltalán nem biztos, hogy nekünk van igazunk.

 

 A The Room-jelenség

 

Tommy Wiseau 2003-ban debütált egyszerre tehetségtelen íróként, tehetségtelen rendezőként és tehetségtelen főszereplőként. A film utóélete már izgalmasabb.

 

"Hallottál már a The Room (A szoba) című filmről?", kérdezte londoni ismerősöm egyik magyarországi látogatása során. "Minden évben lejátsszák egyszer a mozikban, általában teltházas."

A szüleim számára például elég érthetetlen volt, hogy miért akarna valaki megnézni egy olyan filmet, amit korábban már látott; azonban ismertem olyanokat is, akik rendszeresen összegyűltek a társaságukkal, hogy megnézzék a Ponyvaregényt, annyira beleszerettek abba a filmbe.

"Ez olyan, mint a Ponyvaregény?", kérdeztem vissza. "Annyira kultikus, hogy az emberek nem tudnak betelni vele?"

"Nem, szó sincs erről!", hangzott a válasz. "A világ egyik legrosszabb filmjének mondják. Az emberek azért nézik meg újra és újra a moziban, hogy együtt röhöghessenek rajta, milyen béna."

 

 Mit értesz szex alatt?

A kilencvenes évek remakelt szövege - Szevasz szöszke, jössz egy röpke gyömöszre? Itt a remek alkalom, pöröghetsz a farkamon- morálfilozófiai dimenzióval támadt fel nemrég egy zenei videóban By Alex és Majka által. Senkise : u,u,u /feat. Majka

Egy feminista értelmezése. A befogadási szituáció elsősorban hallgatói, mivel zeneszámról van szó, engem mégis a dalszöveg érdekelt. A szöveg első részének három egysége egy fiktív Én-Te viszonyt artikulál, deszkriptív és imperatívusz jellegű aktusokkal jelöli ki az alapvetően alárendelő interperszonális viszonyt a Másikkal, aki jelen esetben egy nő. Játszmaelméleti megközelítésben Szülő - Gyermek én állapot, törpítő külön nyelvvel, ahol a másik fölé pozicionálás alaphelyzet. A Másik valójában nem is létezik, az imaginárius dimenzió csupán a szubjektum fantazmagórikus konfabulációja, hogy beszédteret teremthessen a fókuszmondat elhangozásához, amit azonban nem a szövegben elsőként megjelenő beszélő mond ki, hanem a másik, még nem jelenlévő performer. A szövegrész hármas tagolásának első része egy aktus elejeközepe, ahol a szexuális praxis a lovaglópózt látszik preferálni, parvenü enteriőrben (lávaláma).

 

Revues d’Études Françaises 21. (2016)

Migrations et intégrations

 

A migráció kétségtelenül napjaink egyik meghatározó nemzetközi konfliktusforrása. Kezelésének, politikai tőkévé változtatásának különböző módozatai figyelhetőek meg – az ezekkel járó sajátos társadalmi, pszichológiai, kulturális következményekkel együtt. Az ELTE Centre Interuniversitaire d’Études Françaises által kiadott Revue d’Études Françaises 21. száma ezt a kérdéskört járja körül, különböző tudományágak képviselőinek segítségével.

 

Pozsonyi Lilla: A jó természete

Kateřina Drsková (szerk.): Nature(s).

Actes de la XXIIème Université d’été de l’Association Jan Hus.

Opera Romanica 15., České Budějovice, 2015. 155 o.

 

A Jan Hus Egyesület 22. Nyári Egyeteme (Université d’été de l’Association Jan Hus) 2013-ban került megrendezésre, középpontjában egy tudományos konferenciával. Ennek anyaga 2015-ben jelent meg a Česke Budějovice-i Dél_Csehországi Egyetem romanisztikai folyóiratában. Az Opera Romanica 15. számának valamennyi írása tehát egy közös témát dolgoz fel, ezúttal a természet fogalmát, fogalmait, erre utal a cím: „Nature(s)”. Csehország mellett Franciaországból, Magyarországról, Szlovákiából, Lengyelországból érkeztek a résztvevők, akik filozófiai, nyelvészeti, irodalmi, történelmi szempontokból közelítettek a témához.

 

A francia film mindig kicsit különleges

Szubjektív filmnapló

Bébibumm (Telle mère, telle fille) 2017

 

2017. augusztus 10-én mutatták be Noémie Soglio Bébibumm (Telle mère, telle fille) című filmjét.  Az eredeti címet a német tükörfordítás közelíti meg a legjobban, Wie die Mutter, so die Tochter, mondom úgy, hogy egy szót nem értek németül, valahogy mégis érzem. Mi ezek szerint az angol Baby Bumps -ot magyarítottuk, de szerintem a litván sokkal jobb, Mano mama ir musu kudikiai.

Aki azt hiszi, hogy a vígjáték olyan film, amin nevetni lehet, az nem tévedhet nagyobbat. A francia vígjátékokra ez különösen igaz. A francia filmet kulturális aura lengi körül, mindig van benne valami arisztokratikus entitás, kivéve, ha vígjáték. Amikor a 60-as évek végén Louis de Funes elfáradt Fantomas keresése közben és elalvás előtt betette a füldugóit, majd tapssal ellenőrizte, működik-e, az vicces volt, mert a színész karakterében bújt meg a lényeg. A 80-as évektől azonban a francia vígjáték visszaesett egy archaikusan turbulens szingularitásba, és még nem jött ki belőle. A film olyan, mint az irodalom, nem újat talál ki, hanem az elődökre reagál. Noémie Soglionak sikerült a Bébibummal olyat alkotni, amin kínomban sem tudok nevetni, mérföldekre áll a valódi komédiál, ám mégsem ilyen egyszerű a képlet.

 

Összeállításunk előző részét egy díjazott krimivel fejeztük be, folytassuk egy másik, bűnügyi regényeknek szánt díjjal. A Point hetilap által alapított európai krimi-díjat 15. alkalommal adták át; a lyoni Festival Quai du polar megnyitóján a civilben ügyvéd Hannelore Cayre La daronne „A mutter” (La daronne – Éditions Métailié, 2017) című regénye kapta. A szegénység társadalmi problémáját empatikusan bemutató regény főhősnője, Patience Portefeux egyedül neveli gyermekeit és fizeti demens anyja gondozásának költségeit. Fordításból mindezt nem tudja előteremteni, ezért különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül droggal kereskedik. A feminista olvasatra is nyitott történet rámutat a szegénységből való kitörés lehetetlenségére – már ami a tisztességes utat, a szorgalmas tanulást és munkát illeti…

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal