VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Öt órán át jöttünk hazafelé. Öt óra. Ez a kép, úgy a harmadik órában készült, csak ültünk, a nyári melegben, az állomáson, arról beszélgetve milyen jó lesz hazaesni. Ic pótlóbusz. Rosszullét miatt lekésett csatlakozás. Amit egy felnőtt elvisel, egy gyereknek gond lehet... Minden egyre rosszabb. Összedől minden. Közlekedés, oktatás, egészségügy. Senyvedünk, izzadunk állomásainkon, még ezt oldjuk meg okosban, dobjuk össze...de levonják tőlünk, minden hónapban, jacht lesz belőle, be nem vallott kisbirtok, legyél boldog, a gyerek ingyen utazik, milyen menők vagyunk már veled, csókolj kezet...
Neveltetésünk, kulturális gyökereink révén vannak bizonyos elvárásaink egy verssel szemben – az egyik legfontosabb, hogy rövid, ne lapszéltől lapszélig terjedő sorokból álljon. Ha ennek a kívánalomnak nem felel meg, akkor átkereszteljük prózaversnek. Az évtizedek során a szakirodalomban párhuzamosan megszületett a verspróza kifejezés is, ám emiatt se legyenek álmatlan éjszakáink, mert még a legbölcsebb hindu guru is csak homályosan sejti, mi lehet a pontos szakmai különbség a verspróza és a prózavers között. "A kortárs líra egyik kulcsmotívuma az önreflektivitás. Ennek egyik lényeges eleme a család mint az önmeghatározás alappontja, egy másik fontos része az istenkereső, filozofikus töprengés. E két gondolatkör – család, illetve istenkeresés – gyakran összefügg: a vágyott vagy éppen megélt hit, a vallási élet szokásrendje visszaröpít a családi körhöz, a gyermekkor élményeihez. (A mai hatvan év alatti költőnemzedéknél e gyermekkori vallási élmények jellemzően nem az édesanyához, hanem egy nemzedékkel visszább, a nagymama alakjához kötődnek. Ennek oka, hogy a szülők nemzedéke a Rákosi-kor és a Kádár-kor intézményesített ateizmusában nevelkedett, és a vallásos lelkületet döntően a nagyszülők nemzedéke képviselte.)"
Kohut Kamilla: Ruhatanulmány
Az utazás a kedvencem. A megtett út alatt beszívott világ. Az arcok, amik végigmérnek. Az arcok, amiken mozdul egy izom, megremeg az orrcimpa és sírógödörbe vonaglik a homlok szövete. Az utazás a kedvencem, ahogyan nyöszörög a csukló a talpam alatt és az ablakban ide-oda tükröződik a világ. Minden felcserélhető. Minden oldal. A víz iránya. Egy mozdulat. Az arc apró szabálytalanságai átcsúsztathatóak. Esőből maradt szmogpöttyöktől terhes ez a pillanatnyi valóság.
"Ezt a miniballadát Petőfi Kunszentmiklóson vetette papírra, 1844 júliusában. Könnyen lehet, hogy a költő ott, a kunsági világban, egy kocsmában vagy a szálláshelyén hallott egy környékbeli menyecske haláláról, és ezt kerekítette ki, foglalta strófákba. Talán a juhász mint szerető figurája is valós, és nem csupán költői hozzátoldás. Érdekes életrajzi egybeesés (bár a költemény értelmezéséhez nem tesz hozzá), hogy éppen azokban a hetekben, 1844 nyarán készítette Petőfiről a híres dagerrotípiát Pesten a vándorszínész jó barát, Egressy Gábor."
Blaháról sétálok hajnali fél háromkor a Nyugati felé. Onnan indul az éjszakai járat haza. Zenét hallgatok. Figyelem az arcokat. Az alkoholtól gombócba hajló alakokat a kapualjakban. Kisírt női szemek, átölelt vállak, a zenén át is behallatszó vastag kacagás. Pállott széna szagú elektromos cigarettafüst. Fűszag. Pézsmás, fás, agyrohasztóan édes parfümfelhők. Kerülgetem a mindenféle pocsolyákat, elcsordogáló apró folyókat, amik gyanúsan a legsötétebb sarkokból indulnak a járdaszegély felé. Minden él, zakatol, morog, zsizseg, jajong.
"A Babérkoszorú-díjas erdélyi költő, Lövétei Lázár László (1972, Lövéte) itt olvasható verse a halmazrím ritka ajándékát nyújtja számunkra, ráadásul nem „csupán” öt, de tizenhárom soron keresztül, két szakaszt átívelve: nem lehet – levelek felett – kerteket – vége lett – ég veled és így tovább. Ez már csakugyan kivételes mutatvány, megdobogtatja olvasói szívünket"
Sárkány Eszter: Disznóvágás 5.
Ezen a héten Sárkány Eszter, 12. évfolyamos, keramikus tanítványunk fotóiból mutatunk be válogatást.
Online néztem a tüntetést. A gyerekeim zajongtak a lakásban. Nem akartam őket kivinni, mert ebben bíztam. Ebben a hatalmas tömegben. Amikor elkezdtek felgyúlni a fények és a kanagavai nagy hullámként (Katsushika Hokusai) felfénylett az egész Hősök tere, ott kezdtem el sírni. Nem tudom pontosan megmondani miért. A tömeg okozta? A felindultság? A felszólalások? Hiszen ezeket a beszélgetéseket mi is, napi szinten folytatjuk le évek óta azokkal a szülőkkel, akik látják a rendszerszinten bebetonozott hibákat. Nem jutsz el orvoshoz. Venni kell wc-papírt, zsepit. Kifesteni ezt-azt. Naponta aggódunk az iskolaajtón be és kilépő gyerekért, a lelki törések miatt, amit a "nincslójóaszamáris" alapon foglalkoztatott, kiégett tanárok okoznak. Büdös vagy! Ne zabálj! Undorító vagy! "Csak" három mondat, amit ebben az évben hallottam a gyerekeinkről egy tanár szájából. Az abúzusra nincs mentség. Nincs olyan, hogy jaj, fáradt voltam. Jaj, hiszen csak megsimogattam. Ő sem ártatlan bárány, mert... Nincsen lépj túl rajta, felejtsd el. Az érintés nem felejthető. Stigmaként ég az emberbe, soha el nem múló tapasztalat, mint a verés, a degradáló, megalázó szavak és a napi szinten megélt félelem.
"A verset felütő alapkérdésre, hogy „mit szól majd hozzá az utókor”, Király László nagyon találóan feleli a zárlatban, hogy semmit – senki semmit nem fog gondolni, senki semmire nem fog emlékezni. Ez teljes mértékben életszerű: az utókor már csak ilyen. Például Márai Sándor bölcsen írja a Naplóban, hogy nem helytálló Vörösmarty romantikus jóslata a Szózat egyik strófájában: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” Szó sincs róla, szögezi le Márai: az emberek nem állják körül könnyezve a sírgödröt."
Kovács Dalma: Tanulmány 2.
Ezen a héten Kovács Dalma, iskolánk 13. évfolyamos, festő szakos tanulója képeiből mutatunk be válogatást.
Jó kint éjszaka, mindig szerettem kint lenni sötétedés után, gyerekkoromban néha még biciklire is szálltam ilyenkor, a legkacskaringósabb utakat választva, de aztán, mivel biciklin tilos zenét hallgatni, mert nem hallod a forgalmi zajokat, egyszer csak gyalogolni kezdtem, kibomlottak az utcai részletek, a házsebek és foghíjas tetők, anyaga lett a világnak, nehéz és szelídíthetetlen anyaga, saját szabályokkal, melyeket csak megismerni lehet, uralni soha.
"Versei általában hosszabb, akár több tételből álló, a sok sortörés miatt oldalakon keresztül gördülő szövegek – itt most terjedelmi okból egy rövidet választottam, Az év versei 2022 antológiából: ez a mű is markánsan képviseli a költőnőt. Névelőkkel együtt is mindössze tizenkilenc szó, tizennégy sorba rendezve, mégis önálló, zárt, izgalmas világot alkot. Ilyen elképesztő tömörség mellett nincs helye üresjáratnak: már a (verscímmel azonos) legelső szakasz feszültségteli, meghökkentő, in medias res szól hozzánk."
Csorba Szofi: Liliom maradék festékből
Csorba Szofi vagyok, a Pécsi Művészeti Gimnázium, Szakgimnázium és Technikum harmadéves, festő szakos tanulója.
Ülsz a személytelen térben, forognak a dobok, mosó és szárítógépek, mindenki a telefonjába bámul, csak te figyeled a pörgést. Fejben számolsz, ha most venned kell egy új gépet, plusz a mosópor és öblítő, az energia, itt kilenc kiló ruha fér a kicsibe, tizennégy a nagyba, ha a gyerekek összerakják, heti 2 mosás, csak vetyengsz, összevetsz, latolgatsz, a felelősség, környezettudatosság, kis tervezés, nem lenne gond, ha gyakorlatban is megtanulnák az apolovasok mindezt, A Babérkoszorú-díjas költő és műfordító, nem mellékesen egyetemi tanár Nádasdy Ádám (1947, Budapest) ebben a versében szembeszáll az évszázados elvárással, amely szerint egy kulturális héroszról kizárólag szépet és jót szabad írni, és fenntartás nélkül lelkesedni kell érte, lehetőleg leborulva. A mű az Alföld folyóirat 2023. áprilisi számában jelent meg nyomtatásban, és helyet kap az idei költészet napjára megjelenő Az év versei 2024 antológiában is. Nádasdy itt rímtelenül, béklyótlan versbeszédben vall Petőfihez viszonyulásáról, vagyis eme vers kétszeresen is szabad: formailag, illetve szemléletében. Tiszteljük, szájtátva bámuljuk, de nem szeretjük – ha kezünket a szívünkre tesszük, vagyunk így néhány halhatatlanná avatott költővel.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
