Állandó rovatok

 
Fotó: Ady Edina

Jön le a néni az Árpád hídról a lépcsőkön. Vonszolja a kerekes kocsit. Már lentről látom, remeg a keze. A többi ember elsuhan mellette, férfiak és nők, senki nem áll meg, pedig a felső lépcsősor közepén még meg is billen egy kicsit. Én persze rohanásban, ahogyan mindig. Gyerekek iskolába, időre, stb, szokásos mókuskerék. Megállok, kihúzom a fülhallgatót, felszaladok hozzá a lépcsőn. Segíthetek, csókolom? Felnéz. Ibolyakék szeme van. Az arca vörös az erőlködéstől. Ujjpercei fehérek, olyan erősen kapaszkodik a korlátba. Igen, leheli. Most. Kérem. Igen.

Tőzsér Árpád (Kép forrása: nemzetmuvesze.hu)

"Ha földrajzilag vizsgáljuk a vers tartalmát, szintén a határvidéken találjuk magunkat. A nyitó sorban arról értesülünk, hogy főhőseink, a telihold és a hód az esti Rimában úsznak – az utolsó előtti sor pedig tudatja, hogy történik mindez valahol Rimaországban. Egy tisztességes versolvasó, aki vízügyileg járatlan, veszi a fáradságot, és utánanéz, vajon tó-e vagy folyó a Rima, és pontosan hol áll, netán merre folyik. Nem boszorkányság kideríteni, hogy a Sajó jobb oldali felvidéki mellékfolyójáról van szó; neve latin eredetű, a római birodalomból származik, jelentése hasadék, repedés. A szlovákiai Vepor-hegység lábánál ered, kilencven kilométer hosszú, és a jelenlegi határ mellett, már magyar területen, Sajópüspöki községnél torkollik a Sajóba. Vagyis a Rima a határvidékhez tartozik. Jókai Mór is járt a partján, és útleírásaiban megemlékezett róla: „Csak ott, hol a hegyekről lejövő folyam kettészeli a völgyet, tűnik elő a zöldes pázsit; a buja fűben hevernek a félelmetlen dámvadak; a vad méhe köpüt ásott a vízre hajló fa odvában, s dongva röpkedi körül a havasi virágokat, mik a víz fölött inganak. E folyam a Rima vize.” A magyar népi hitvilág pedig úgy tartja: a múlt szelleme a Rima forrásának ezeréves fájából meséli a régvolt idők eseményeit."

Könyv István János: Tánc a réten
(Kép forrása: Holdkatlan Galéria)

Hárman vagyunk. Három lány. Egy kisváros zegzugos, esőtől, elfolyt lámpafénytől narancssárga macskakövein sétálunk. Karunk összefonva. Nevetünk. Azt mondom nekik, olyan, mint annak idején, mikor lógtunk a suliból. Helyeselnek. Az egymásba olvadó házak elmaradnak, nagy kertek terpeszkednek a kadárkockák mellett. A járdán törések, bennűk fű nő és pitypang. Láthatatlan kutyák ugatnak. Nincs busz, mondja egy nő, mikor a buszmegálló csapzott, tető nélküli épületéhez érünk. A viharvert piros padon ül, piros alapon fehér virágos ruhát és hatalmas kalapot visel. Gyalog indulunk tovább. Autó sem jár. A lányok beszélgetnek, én a tájat figyelem. Erdőbe érünk. Szellős, fényes erdő. Talpunk alatt recsegnek az ágak.

Filotás Lili: Legényanya

Joszif Brodszkij (Kép forrása: Wikipédia / litera.hu)

"Ennek a lenyűgöző költőnek a magyar fordítóival is szerencséje volt: legtöbb versét a kiváló formaérzékű Baka István magyarította; Gergely Ágnes szintén garancia a magas minőségre, ahogy Bajcsi Cecília és Soproni András is jó munkát végzett. Az itt olvasható részletet Gergely Ágnes ültette át – húsz sor keresztrímekkel, tizenegy és tíz szótagokban: ennyiből is érezhető, hogy nagy költővel van dolgunk. A géniusz már húsz sorból is felismerhető. Megállít bennünket ez a vershang, és beszippant, szellemi izgalmat érzünk, testünkben boldogsághormon szabadul fel."

A disztópiát szokás a science fiction (SF) egyik műfajának tekinteni, azonban a disztópia történetvilága nem csak a jövőbe helyezhető. A klasszikus, jövőbe helyezett fikciós történetvilág helyett a disztopikus jellemzők az alternatív történelem és/vagy a párhuzamos valóságok (világok) formájában is megvalósulhatnak. Ebben az esetben az olvasók által ismert történelmi valóság a referencia, amelyhez képest az eltérés adja a tárgyalt társadalmi jelenségek reflektív potenciálját. Ennek legismertebb példája talán Philip K. Dick Az ember a Fellegvárban című alternatív történelmi regénye, amely a párhuzamos világok lehetőségéből indul ki.

Ezeknek a történeteknek a hátterében a „Mi lett volna, ha?” kérdése áll, és, bár nem szükségszerű, de a felvázolt világ lehet disztópikus, a tényszerű történelmi ismereteink nézőpontjából. 

Aknay Tibor: Tükrözódés (Kép forrása: Holdkatlan Galéria)

A lila póló megráncosodik a hátán, ahogyan a padra támaszkodik. A zenészeket megfesti a lángok fénye, fodrozódik minden mozdulat, elúszik, mint a füst. Az erdő ránk borul. Zúgnak a fák. Játszanak. Tűzzel. Velünk, akik hallgatnak. Velük, akik játszanak.

Murányi Zita Fotó: Székelyhidi Zsolt
(Kép forrása: Holdkatlan Galéria)

A felkérés szerint a Tompa plusz Herman Ottó(né) téma egy vélt élethelyzetből indul ki: a reformkor egyik kiemelkedő népi-nemzeti költője, Tompa Mihály (1817–1868) együtt kirándul Lillafüredre az utolsó magyar polihisztorként elhíresült Herman Ottóval (1835–1914) és feleségével, az erdélyi születésű írónővel, Borosnyay Kamillával (1856–1916). A költői feladat versben megénekelni, mire ment egymással e három kiváló koponya, milyen közös élményeket szereztek a természet lágy ölén.

Berényi Boglárka munkái 5.

A város (különösen a modern nagyváros) a művészetekben gyakran nem csak helyszíne a cselekménynek, hanem jelképes jelentéseket is hordoz: rendszerint a bűn, a káosz, vagy éppen az elnyomó rend, és az arctalan tömeg, az elidegenedés kapcsolódik hozzá. Egy alternatív valóságba helyezett város tehát különösen alkalmas disztópiahelyszín, amely esetében nem szükséges az időbeli eltávolítás sem. Sajátos példa erre a François Schuiten és Benoît Peeters által 1982-ben a Les murailles de Samaris-szal (kötetben 1983-ban jelent meg) elkezdett Les Cités Obscures (Rejtett városok) sorozat. Ennek kötetei egy sokszínű alternatív világot tárnak elénk, mindegyikre jellemző azonban a város disztopikus tematizálása, Fritz Lang klassziks városfilmjét, a Metropolist idéző módon.

Fotó: Ady Edina 

Álmomban megint ott áll mellettem, az udvaron. Köd van. Mellettünk a nyers agyag, hatalmas, vastag tömbökben. Kiskocsira pakoltuk. Hűvös van. Én dohányzom. Ő csak áll, zsebredugott kézzel. A munkásnadrág mellkasi részén meghúzódó zsebből kikandikál a korongozókés. A nyakamba vetett fülhallgatót nézi, morcosan.

– Tudod Edina, ha mindenki állandóan zenével zárná be a fülét mások elől, nagyon rideg világban élnénk.

Nézek rá kérdőn, szótlanul. Már megint ezzel jön? A kocsinak dől, ami nyekken egyet. Az agyagtömbök mozdulatlanul fekszenek.

Rimay János (Kép forrása: oszk.hu)

A magyar nyelv varázsa, különös kegye, hogy ötszáz évvel ezelőtti őseink beszédét is értjük. (Ez más nyelveknél, például az angol esetében, nem feltétlenül van így.) S ha itt-ott a fülünknek ismeretlen archaikus vagy kihalt szavakra bukkanunk a középkori szövegeinkben, azok jelentését is ki tudjuk következtetni, a szövegösszefüggésre támaszkodva. Rimay jelen versében például gond nélkül értjük, hogy a régies „valjon” valójában annyit tesz: „vajon”, a „kémélli” pedig: „kíméli”. A „bűves” szót illetően világos, hogy „bűvös”, „elbűvölő”. Az archaikus névmásokról, „azki”, „azkinek” is könnyűszerrel kitaláljuk, hogy azt jelentik: „aki”, „akinek”. A legnagyobb nehézséget az első strófában szereplő „tétetes” kifejezés adja, ám kis töprengéssel azt is megfejthetjük: „ékes termetű”, „szépen termett” – vagyis azt a szépséget jelöli, amely a megfelelő arányokon alapul.

Laky Lilla: A rózsaszín ruha, plakátterv

Az új utakat kereső francia képregény és meghatározó alakja Jean Giraud (1938–2012), aki a Gir és Mœbius művészneveket használva több műfajon is rajta hagyta a keze nyomát. Munkássága során olyan művészi, elbeszéléstechnikai újításokat alkalmazott, amelyek rámutattak, hogy a képregény multimediális médiuma nem feltétlenül művészi érték és intellektuális tartalom nélküli tömegtermékek hordozója. 

Az Humanoïdes Associés alkotócsoport tagjaként részt vett a Métal Hurlant magazin elindításában, amelyben Mœbius néven több sikeres, újszerű sci-fi sorozatot is megjelentetett az 1970-es évek második felében. Mœbius ekkoriban kezdett közös munkába az avantgarde filmrendezővel, Alejandro Jodorowskival, aki Frank Herbert Dűnéjét készült megfilmesíteni. 

Aknay Tibor: Folyópart
(Kép forrása: Holdkatlan Galéria)

Két napja érzem. Valami nagy-nagy súlyt. Nehézkedést. Itt csúszkál a bőröm alatt, teste mint a higany, szétválik majd egy pillanat múlva újra összeáll. Mérgez. Valami várakozás ez. Sötét, szederjesen lila. Sietek a gyerekekért. Állok a pirosnál. Csikorog a villamos. Átrohantak előtte. Nem nézek senkire. A szürke utcákat figyelem. A kukák fölé hajló fekete masszákat, akik alig észrevehetően ringatóznak a kotorászástól. Tömeg van. Igyekszem mindenkit kikerülni,

Balla Zsófia Fotó: Székelyhidi Zsolt

"Egy rímtelen, váltakozó szótagszámú szonett a patikamérlegen körülbelül ugyanannyit nyom, mint egy keresztrímes strófikus költemény – tehát helyreállt a műfaji rend, kerek a világ. S amikor azt hinnénk, hogy a súlyok és ellensúlyok okos alkalmazása itt ennyi és nem több, akkor felfedezzük: a szerző a rímkényszer és a kötött szótagszám hiányát azzal ellentételezi, hogy búvópatakszerűen jambikus sorokat gördít. "

Bozsits Boglárka: OKTV - Pilinszky János: Micsoda földalatti harc 1. 

Ezen a héten Bozsits Boglárka, iskolánk 12. évfolyamos,tervezőgrafika szakos tanulója 2023/24-ben készült OKTV pályázati anyagát mutatjuk be. 

A korunkra jellemző közös, társadalmi vagy globális problémák fikciós megjelenítésének egyik kézenfekvő módja azok allegorikus kivetítése egy elképzelt jövőbeli (esetleg múltbeli) történetvilágba, vagy a fantasy műfajra jellemző varázslatos mesevilágba. Nem meglepő módon tehát, a disztópiák többnyire a science fiction vagy a fantasy valamely alműfajára, illetve az alternatív történelmi regényekre jellemző narratív konvencióknak, történetsémáknak megfelelően jelennek meg. Az irodalmi műfajokhoz képest azonban a képregények, grafikus narratívák a szöveggel egyenrangú kifejezőeszközként használják a grafikai lehetőségeket (vonalak, tónusok, rajztechnika, elrendezés, kihagyás, üres helyek, stb.) a sűrítés, a feszültségkeltés, a hangulatfestés, a humor vagy az irónia szolgálatában.  

Rónai Balázs Zoltán Fotó: Székelyhidi Zsolt (Kép forrása: Holdkatlan Galéria)

Mindössze húsz rövid sor: arról tanúskodik, hogy a fontos közlendő tömören is átadható, és nem szükséges hosszan fejtegetni, innen-onnan ragozni. Voltaképpen egyetlen gazdag, szépen ívelő metafora, amely az általános emberi sors és a kalózlét, e két fogalom tartalmi és hangulati hasonlóságára épül. Ráadásul elképesztően impulzív, színes és izgalmas: elővarázsolja emlékezetünk mélyrétegéből a kölyökkor kalózos filmjeit és regényeit, ám mindezt szélesebbre tárja, hozzáadva a felnőttkor, sőt az öregkor keserédes melankóliáját („azt mondta, elfáradt”), élettapasztalatait, kijózanodását („Utolsó hűséges embere részeg”), búcsúzkodását („nézi / a távolodó hajót”), nosztalgikus derűjét. 

Angyal Eszter: A hiú /plakátterv Exupéry: A kis herceg c. meséjéhez/