Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Vaskó Ilona: A halálról

 

Nincs megfelelő időzítés arra nézve, hogy mikor a legideálisabb találkozni a halállal. Ha csak azt nem vesszük, hogy talán felnőtt, érett fejjel másabb, mint a gyermeki kiszolgáltatottság idején. Pedig a gyerekek mintha sokkal jobban értenének az élet örök körforgásához. Azt mondjuk rájuk, hogy nem fogják még fel. De nem lehet az, hogy ők értik a legjobban? Hogy a halállal csak a test múlik el, de a szellem örök?

Nem tudom. Az biztos, hogy mindenképpen egyedül halunk meg, mint ahogyan születni is egyedül tesszük. Úgy megyünk, ahogyan jöttünk. Sokan félnek a haláltól. Kultúránknak nem része, hogy közelebb hozza, elfogadtassa velünk, sőt, minden azzal ijesztget minket, hogy egyszer meg kell halnunk. Ha valamelyik hozzánk közelálló lesz beteg, szorongani kezdünk. Nem vagyunk felkészülve a halálra, az elmúlásra, az egyedüllétre. Félünk a magánytól. Nem tudunk teremteni belőle semmit? Valóban csak attól lehetünk boldogok, hogyha van társ a nyomorúságunkban? Az ember egyedül már nem is lehet vidám? Félelmetes látni, hogy mennyit fáradoznak felnőtt emberek, hogy belecsöppenjenek, valami kívülről ideálisnak látszó kapcsolatba, csak hogy azt mondhassák, hurrá, van valakim, aki az enyém, csak az enyém és már nem halok meg egyedül. Szánalmasan küzdenek valaki társaságáért, kizárólag azért, hogy ne legyenek egyedül. Észre sem veszik magukról, hogy mekkora terhet jelentenek. Hogy cipeltetik siralmas kis életüket egy másik emberrel, akit kinéztek maguknak, mert pont jó lesz majd arra, hogy eltemesse.

Csak tessék már elmondani nekem, hogy mi van a születés és halál közötti hosszabb-rövidebb időintervallummal? Nem kellene közben tenni is ezt-azt? Talán el kellene gondolkodni azon, hogy ha túl sok mondatunk kezdődik azzal, hogy ÉN mit szeretnék, akkor holtbiztos, hogy egy idő után senkit nem fog érdekelni. Ha legalább egy olyan mondat lenne, ami úgy kezdődne énnel, hogy a folytatásban valami sokkal nemesebbről, sokkal fontosabbról szólna, mint én magam, akkor már előrébb is lépett az emberünk az önzés lépcsőfokán.

Tudom, látom, vannak olyan emberek, akinek az a legnagyobb problémája, hogy éppen mit egyen, és hogyan töltse el unalmas estéjét. Talán el kellene kezdeni gondolkodni azon, hogy mit tehetne másokért. Így is, úgy is egyedül halunk meg, egy dolog nem mindegy, hogyan éltünk. Önzően, csak önmagunk boldogulására, vagy tettünk-e másokért is bármit? Mertünk-e olyat szeretni, akit senki nem szeret? Tettünk-e olyat, amit sokan nem tennének meg? Oda mertünk-e állni hit és meggyőződés mellé, vagy csak otthon csináltunk palotaforradalmat?

Hiszem azt, hogy kis dolgokban is lehet nagyot alkotni. Nem a halál fog az életünknek értelmet adni, de az mindenképpen, hogy mivel töltöttük az időnket addig. Míg mást beszélünk, és mást cselekszünk, míg nincs bennünk elfogadás, addig meghalni is félni fogunk. Míg az életünket csak magunkért éljük, félnünk is kell a haláltól. De meg kellene tanulnunk beszélni róla, és elfogadni, hogy igen, egyszer meg fog történni. Meghalunk. De másnap is ki fog sütni a nap, és másnap is lesznek kacagó gyerekek. Csak mi múlunk el, nem a világ. Valamiért ezt a gyerekek sokkal jobban tudják…

  
  
 

Vaskó Ilona (Nyíregyháza, 1974)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.