Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Pesti úr: Mit evett Szindbád?

 

Tudom, most mindenkiben felmerül a kérdés: hogyhogy mit evett? Hát végtelenül kifinomult ínyencségeket, természetesen! Például ráklevest. Az ám, csakhogy ez a válasz enyhén szólva elhamarkodott. Ha valaki azt mondja: azt evett, amit Krúdy megetetett vele, már közelebb jár az igazsághoz. De közel járni az igazsághoz, még nem maga az igazság.

Nézzük csak, ki volt Szindbád! Szülőapja szerint egy hajós, akinek szíveket hímeztek a vitorlájára. Az utolsó kóbor lovag. De miután a lovagi páncél, s főleg maga a ló, kimentek a divatból, Szindbád angol szabású kabátokat, nadrágokat hordott, szerette a kényelmes cipőket és a finom, nem túl testhezálló fehérneműt. A cipő és a fehérnemű kényelmessége, mint alapfeltétel, érthető. Mert bár hajós volt, Szindbád mégis postakocsin, néha parasztszekéren, gyakran vonaton utazott. Amikor pedig megérkezett útja következő állomásához, szeretett ott körülnézni. Körbegyalogolni a szepességi kisvárost, felsétálni a kálváriára és onnan lenézni, besétálni a főtérre a templom mellé, aztán megpihenni a templomtól nem messze álló kiskocsmában, kisvendéglőben. Mindez szűk cipőben vagy nehéz útibakancsban, az ember hátára, mellére és egyéb testtájaira tapadó fehérneműben... Hát, legalábbis kényelmetlen.

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy kóbor lovaghoz illően, Szindbádnak soha nem volt otthona. Élete másból se állt, minthogy úton volt egyik fogadótól a másikig, egyik hónapos szobából kiköltözött, de csak azért, hogy hamarosan beköltözhessen egy másikba. Néha rövid ideig vendégeskedett egy vidéki kúriában, pár napot eltöltött, persze nagy titokban, valami romantikus lelkű, szerelemre vágyó özvegynél, esetleg vidékre húzódva valamely ismerősénél. Ám ahogy a mondás tartja, a jóból kevés jut. Ezek a nyugodt napok hamar véget értek, és kezdődött minden elölről: fogadó, garniszálló, hónapos szoba.

No, most mit tetszenek gondolni, mit evett Szindbád? Ráklevest? Sült fácánt gesztenyével? Bécsi módra készített táfelspiccet – tányérhúst – vele főtt zöldségekkel, ecetes tormával és friss kenyérrel? Nem mondom, Kassán az Arany Vidrában, esetleg. Vagy Debrecenben az Aranybikában, talán. De Felkán vagy Szepesszombaton? Vásárosnaményban a Kunglinál? Füzesabonyban Dárdai uramnál, vagy Törökszentmiklóson az öreg Altschulernél?

Harmadnapos pörköltet, rosszabb esetben harmadnapos pörköltet vízzel felöntve, belefőzött nyúlós krumplival, gulyásnak átkeresztelve. Ha került is marhahús a levesbe, az csak valami csontos – inas, elrághatatlan cobák volt. Még örülhetett Szindbádunk, ha egy-egy tisztességesebb kisvendéglőben töltött paprikát tettek a tányérjára, bár a paprikában duzzadó töltelék java része akkor is csak rizs volt, a paradicsommártást pedig mérhetetlen mennyiségű liszttel sűrítették és agyoncukrozták. Ha túrós csuszát tettek elé, a túró keserű, a tejföl nyúlós és savanyú volt, a szalonna pedig, amiből a tepertőt sütötték, erősen avas.
Hát ezt ette Szindbád. A kérdés tehát tulajdonképpen nem is az, hogy mit evett, hanem az, hogy mit
szeretett volna enni.

Dehogyis ráklevest! Vagy ha mégis, hát évente egyszer. Hanem aki ilyen körülmények közt tengődik, kiszolgáltatva mindenféle huncut fogadósnak, kókler szakácsnak, fösvény szállásadónak, az bizony megtanulja becsülni a jóízű, egyszerű házikosztot!

Nekem Szindbád régi ismerősöm. Már nem is emlékszem, mikor találkoztunk először és hol, milyen körülmények közt. De gyakran találkoztunk és sok időt töltöttünk együtt. Talán nem szerénytelenség azt állítanom, hogy barátok vagyunk mi ketten. Így aztán gyakran benéz hozzám, nagyjából hetente egyszer. Én pedig minden alkalommal főzök. Néha primitíven egyszerű, máskor cifrább, és nagy ritkán kicsit bonyolultabb ételt. Szindbád pedig jön, ebédre vagy vacsorára – tulajdonképpen mindegy is.

Evés közben jön meg az étvágy, tartja a régi mondás. És tapasztalatom szerint megjön a mesélőkedv is. Így aztán minden közös étkezés mellé jár egy történet, hol tőlem, hol a vendégemtől. Mesélünk régi ízekről, régvolt emberekről, furcsaságokról, szerelmekről és... Nem mondom el előre!

Majd meglátják...

 

Pesti úr

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

Ez a tartalom az 1999. évi LXXVI. törv. alapján szerzői jogi védelem alatt áll.