Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

Vaskó Ilona: Az érzelmek és a realitás viszonyáról

 

Mivel a saját különvéleményemet írom, így azt gondolom, nyugodtan lehetek szubjektív. Mint informatikus, nyugodtan lehetek realista. Az érzések is kétállásúak. Számomra. 0 vagy 1. Igaz vagy hamis. Ez nem kérdés. Vagy van, vagy nincs. Vagy szeret az ember, vagy nem. Minden más, csak köret a külvilágnak. A nagy szenvelgések is. Amikor mérlegelni kezdünk, amikor el kell gondolkodnunk azon, hogy mit érzünk, és hogy ez az érzés mi is lehet, nos, az a semmi. Olyankor tovább kell állni, és nem gondolkodni, nem elemezni pro és kontra.

Az érzések, a szerelem is már csak ilyen. Pont, mint a ruhavásárlás. Pontosan tudjuk, hogy kell vagy nem kell nekünk az a ruha, amit felpróbáltunk a fülkében. Merthogy az a nadrág vagy bármi, amin valami nem tetszik, lehet hasonlít arra, amit szeretnénk, de ez vagy az minek van rajta… Olyankor azt a ruhát nem szabad megvenni. Tovább kell állni, és megtalálni azt, ami az elképzeléseinknek megfelelő.

Az érzéseinket nem is tudom van-e értelme vizsgálgatni. Hiszen szeretem vagy nem szeretem, és kész. Ha szeretem, akkor úgy és olyannak, ahogyan van. Nincsen alternatíva az érzések terén. Rá kell döbbennünk, hogy valóban nem véletlenül történtek velünk az események. Mi irányítottuk, és mi tettük olyanná, amilyen lett. De elcsenni mások idejét, és pihenni az árnyékában, arra várva, hogy az igazi majd betoppan, az tisztességtelen. Nem becsületes arra utazni, hogy a jelenleginek egyes tulajdonságai megfelelőek a számunkra, de van, ami nekem nem jó, azonban mégiscsak kényelmesebb várni az igazira egy jó meleg ágyikóban, hancúrozással, vagy eltölteni egy-egy napot kirándulásokkal, mint belevetni magunkat a magányosság erdejébe, és ott bolyongva, azon átvergődve rájönni a valóságra, hogy olyan nagyon sok alternatívánk nincs is.

Egyszer rá fogunk ébredni, hogy nincs olyan, hogy tökéletes. Mert mi magunk sem vagyunk azok. Kompromisszumok nélkül nincsen valódi boldogság, és ráadásul tudnunk kell a helyünket a világban. Tudni kell, hogy magunkhoz méltó embert választottunk-e. Érdemes erről meghallgatni Popper Péter egyik előadását, melynek címe, a négylábú asztal. Fel kell tudni mérni a saját erőinket is. Mérlegelnünk kell a saját értékeinket is. Vagyok annyira okos, jó, szép, eleven, gazdag, szegény, ostoba stb, mint a másik? Ugyanazokat a helyeket, embereket szeretem, mint ő? Objektív tükör lehet a minket körbevevő barátok halmaza. Nem véletlen mondás az, hogy madarat tolláról, embert barátjáról. Ők a külső kontrollereink, akik mutatnak rólunk egy-egy (jó sok) személyiségjegyet. Hiszen a baráti társaságokat a közös gondolkodás, érdeklődés köti össze, aki nem való közéjük, úgyis csoportosan kiutálják.

Ezért érdemes adni a barátaink véleményére, vagy társaságot cserélni, ha nem érezzük sajátunknak azokat az eszméket, gondolatokat, melyeket képviselnek. Soha, sehol nem kell ott maradni azért, mert attól félek, egyedül maradok. És soha nem használhatok embereket – barátot, vagy egy kiégett párkapcsolatot sem -- arra, hogy megvigasztaljanak, ne gondoljak a problémákra. Probléma ugyanis nem létezik.

Ez is egyfajta kockázatvállalás. Lutri. Mivel nincs tökéletes, így meg kell tanulnunk, hogy mi az a kompromisszum, amit még meg tudok kötni azért, hogy valakivel mindig együtt akarjak lenni. Lehet, egy lába van, de neki van a legjobb szíve a világon… Lehet vak, vagy süket, de olyan a humora, mely nélkül nem akar az ember élni, létezni… Ilyen helyzetben vajon a kívülállók meghatározhatják-e az adott ember értékét, hiszen ők semmi mást nem látnak, mint egy egy lábú, vagy vak, süket embert, de nem érzik azt, amit egy másik ember.

Persze a legnagyobb hiba talán az, ha a kívülállóknak csak arról beszélnek, hogy nincs lába, süket és vak… Ha ezekkel a problémákkal nem tudunk megbékélni, akkor meg kell hagynunk a másik embert a méltóságában, és hagyni továbbállni, legfeljebb amikor kikeveredtünk érzelmeink viharából, rádöbbenünk, hogy azt veszítettük el, aki vakon és süketen, botladozva, de a világon legjobban szeretett minket.

De ezeket a kockázatokat mindenkinek mernie kell vállalni, főleg, ha képtelen realistán szemlélni az érzéseit.

 

Vaskó Ilona (Nyíregyháza, 1974)

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.