VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Rimay János verséről
Rimay János Venus, a szemérmetlenség anyja, feleit szerelemre inti
(Részlet)
Valjon s de mi haszon, Ha mely ékes asszony Szépségét úgy kémélli? Hogy minden ő hasznát, Kit szép termete ád, Csak egy dög férje éli? Minden az a kedves, Azki ha tétetes, Javát mással is közli.
Rózsa miért kedves? Mert illattal bűves, Szaggal sokakat táplál, Így az a jó kegyes, Azkinek sok nemes Ifjú legény udvart áll. Mit árt azok közül, Ha ki melléje dűl, Neki kedvére szolgál?
Mint meggyúlt gyertyának, Ragyogó lángjának Nem fogy azzal világa, Ha több gyertyát gerjeszt, S mindenekben ébreszt Szép fént ő égő lángja, Így nem fogy kegyes is, Ha sokakra kel is Szépséginek virágja.
Íme egy középkori magyar vers részlete, amely azt bizonyítja, hogy a színvonalas költészet időtlen, évszázadok múltán is érvényes. Szerzője Rimay János, az egyik legkorábbi poéta, aki magyar nyelven alkotott: Balassi Bálint tanítványa, hű irodalmi fegyverhordozója, hagyatékának gondozója. Körülbelül tizenöt évvel volt fiatalabb Bálintnál, hiszen 1570 körül született – a pontos évszámot nem ismerjük, az irodalomtörténészek tippjei 1569-től 1573-ig terjednek –, és 1631-ben halt meg a Losonc melletti Divény várában. (Érdekes mellékszál, hogy szülőhelye Alsósztregova, vagyis ugyanott jött a világra, ahol kétszázötven évvel később Madách Imre. Ez az apró felvidéki falu két zseniális elmét adott a magyar kultúrának. Persze, amikor Imre megszületett, a Rimay földbirtokos családnak már híre-hamva sem volt a településen.) Ez a vers egy tíztételes ciklus része, amelynek főcíme úgy hangzik: Rimay János szerelmes énekei a Balassi-kódexben. Itt, a hetedik tételben az történik, amit az alcím hirdet: Vénusz, a szemérmetlenség anyja, feleit szerelemre inti. Vagyis Rimay János versbéli hőse a szerelem istennőjének szószólójaként tünteti fel magát. Szakszóval ezt az alakzatot úgy nevezzük, hogy ethopoeia (nyilvánvalóan ógörög szó), amely magyarul azt jelenti: elfordulás a beszélőtől. Az ilyen típusú önreflexív költeményekre jellemző, hogy a fiktív szerzői név a cím részét képezi – pontosan így történik ezúttal is, hiszen Vénusz szerepel az alcímben. Az idézett részlet, ez a háromszor kilenc sor a hat strófából álló költeménynek éppen a fele. Maradéktalanul hordozza a művészi üzenetet: fiatalkorban a szerelmi játékokat érdemes intenzíven űzni, tabuk nélkül, minden virágra ráröppenve, a férjezett asszonyokra is vadászva. Ez bizony vérbeli reneszánsz tanítás, és segít empatikusan megértenünk, hogy Balassi barátunk miért udvarolt gátlástalanul más férfiak feleségének. Mai szemmel lehet botránkozni, de nem érdemes: álszent magatartás lenne, hiszen a házasságból félrelépés napjainkban sem ment ki a divatból. Rimay itt gyakorlati, rendkívül logikus példákkal alátámasztja, miért nem baj, s miért simul bele a természet törvényébe, ha egy férjes asszony a „javát mással is közli”, azaz a férje mellett más férfiakat is megajándékoz. Különösen akkor, ha a „dög férje” éveken át hozzá sem nyúl, elhanyagolja, kielégületlenségre kárhoztatja – manapság is hány elhidegült, szexmentessé kopárodott házasságról hallunk… A magyar nyelv varázsa, különös kegye, hogy ötszáz évvel ezelőtti őseink beszédét is értjük. (Ez más nyelveknél, például az angol esetében, nem feltétlenül van így.) S ha itt-ott a fülünknek ismeretlen archaikus vagy kihalt szavakra bukkanunk a középkori szövegeinkben, azok jelentését is ki tudjuk következtetni, a szövegösszefüggésre támaszkodva. Rimay jelen versében például gond nélkül értjük, hogy a régies „valjon” valójában annyit tesz: „vajon”, a „kémélli” pedig: „kíméli”. A „bűves” szót illetően világos, hogy „bűvös”, „elbűvölő”. Az archaikus névmásokról, „azki”, „azkinek” is könnyűszerrel kitaláljuk, hogy azt jelentik: „aki”, „akinek”. A legnagyobb nehézséget az első strófában szereplő „tétetes” kifejezés adja, ám kis töprengéssel azt is megfejthetjük: „ékes termetű”, „szépen termett” – vagyis azt a szépséget jelöli, amely a megfelelő arányokon alapul. Ami a szerelmi játékok intenzitását és a férjezett nők bevonzását illeti, Rimay azt tényleg csak fiatalon hirdette, illetve valósította meg. Élete végére elmagányosodott, és már csak vallási és filozófiai költeményeit gondolta kiadásra méltóknak. Amikor időskori barátai buzdították, hogy rendezze kötetbe a verseit, a szerelmi műveket teljesen mellőzte. Így történt, hogy a tíztételes szerelmi ciklus, benne ezzel a Vénusz-darabbal, csak Rimay halála után húsz évvel, 1650-ben jelent meg nyomtatásban.
Zsille Gábor
Megjelent: 2024-12-02 06:00:00
|
