Keresés a honlapon:

Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Méhes Károly Esendőség című verséről

 

 

 

 

Méhes Károly

Esendőség

 

Mért olyan jó hallgatni a monoton esőt?

Ahogy hajnal óta motoz odakint

és egy ideje bennem is a testem

lassan felenged és szétmállik

és egyáltalán nem bánom

és mindinkább azt kívánom

ez most már ne is érjen véget

vagy éppenséggel: így érjen véget

 

 

Folyton azt képzeljük magunkról, hogy eredetiek vagyunk és modernek, pedig összességében nincs új a Nap alatt: éljenek bármely földrészen, a költők évszázadok (Európában és Ázsiában pedig évezredek) óta ugyanazokkal az alapmotívumokkal, ugyanazokról a témákról verselnek. Ezerszám találni erre példákat. Az állandó alapmotívumok jelentős része valamilyen természeti kép – kert, erdő, folyó, naplemente, lombhullás, hóesés –, amelyből a szerzők többnyire ugyanahhoz a klasszikus témához érkeznek: az elmúláshoz.

Méhes Károly, az 1965-ben Pécsett született, s ma is a városban élő Radnóti-díjas lírikus, író, újságíró itt olvasható nyolcsorosa a monoton esőből indul ki. Ez is a költészet egyik örök motívuma – ki tudja, hány ezer esztendővel ezelőtti, atavisztikus emlékből táplálkozik? Már a jégkorszak előtti, barlanglakó őseink is órákon át hallgatták a fák, bokrok levelén, az agyagos talajon, az itt-ott heverő sziklákon doboló esőt. Hány emberi nemzedéken át öröklődött ez a hang, egészen a mi tudatunkig? Gyerekfejjel melyikünk nem fülelte izgatott elragadtatással, színes képzelettel az esőcseppek koppanását a háztetőn vagy egy sátor ponyváján? És a világirodalomban ez a kopogás hány költőt ihletett meg? Például a Krakkóban élt lengyel Adam Zagajewski (1945–2021) Egy kínai költemény című versében a következő sorokat olvasom, saját fordításomban idézem: „Ezer esztendeje született / kínai költeményt olvasok. / Szerzője az esőről ír, / mely egész éjjel verte / csónakja bambusztetejét, / s a békességről, mi legvégül / szívébe költözött.” Néhány sorral lejjebb pedig azzal folytatja: „A költők fölöttébb fontosnak tartják / a különféle díjakat és a sikert, / miközben minden áldott ősszel / könnyek potyognak a pompás fákról, / s ha fennmarad valami, / csupán az eső lágy mormolása / a se vidám, se bánatos versekben.”

Ez a központozás nélküli, egyetlen szakaszból álló Méhes-mű, amely nyomtatásban először a Magyar Napló folyóirat 2024. augusztusi lapszámában jelent meg, műfajilag bátran nevezhető epigrammának. A szakmai meghatározás szerint az epigramma eredetileg sírkövekre vésett verses felirat volt. Rövid, tömör, csattanós költemény, amely két szerkezeti részt kapcsol egybe: először felvázol egy tényt, majd értelmileg kibontja azt, és váratlan következtetéssel eljut egy megállapításig. Esetünkben az előkészítő elem (előtag) az első sorra szorítkozik, velős kérdés formájában: „Mért olyan jó hallgatni a monoton esőt?” Ezt követi a hét soron át gördülő lezáró rész (utótag), amely végül arra a csattanóra fut ki, hogy a saját életünk miképpen érjen véget. Mindannyian gondolkodtunk már erről. Nyilván nem vagyunk egyformák, kinek a papné, kinek a pap – Petőfi arra vágyott, hogy a harc mezején essen el, és holttestén át fújó paripák vágtassanak a kivívott diadalra; Méhes Károly viszont annak örülne, ha majd a halála után a teste a kitartó esőben szépen lassan szétmállna. Ami engem illet, ebben a kérdésben inkább Károllyal tartok, mint Sándorral – aztán majd meglátjuk.

 

Zsille Gábor

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-08-26 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.