Állandó rovatok – Magánkánon

Márpedig a húrok pengetésébe fogni csak akkor érdemes, csak úgy születhet jó mű, ha nem a mások által milliószor papírra vetett gondolatokat ismételgetjük, hanem felmutatunk valami eredetit. Kortárs költő legyen a talpán, aki Istennel kapcsolatban képes erre.

Tapasztalati tény, hogy a líra fenegyerekei, az avantgárd forradalmárok, a posztmodern gerillák, a polgárpukkasztó lázadók, a harsány demonstrálók az évtizedek során szolid öregurakká nemesednek. A legkülönfélébb alternatív műfajú alkotásaik (képversek, hangköltemények satöbbi), illetve fesztelen szabadverseik mellé – radikálisabb esetekben azok helyett – megjelennek a műveikben a strófák, a rímek és a kötött, sőt olykor időmértékes formák, például a disztichon. Szakszerű tömörséggel ezt a jelenséget úgy szoktuk megfogalmazni, hogy a költészetük klasszicizálódik.

Az 1964-ben született (szeptember 20-án 57. életévét betöltő) József Attila-díjas költő, Vörös István biztosra megy, mindkét kategóriát kipipálta: többgyermekes családapaként és szépirodalmi szerzőként is gondoskodott a továbbéléséről. Ebben a Könyvvé leszek című, 2014-ben írt versében – nagyon helyesen – leszámol a patetikus képekkel, hiszen a romantika korának emelkedettsége már a múlté. A szöveg éppen ezért jó, szabad, érvényes, mondhatni, Vörös hangvételére jellemző és finom humorral átszőtt;

Mindössze nyolc sor, amelyben bőséges versanyag sűrűsödik, egy egész mikrovilág: a költészetben az ilyet miniatűrnek mondjuk, nem mellék-, hanem főnévként használva a szót. Vannak költők, akik szinte egész életművükben miniatűröket alkottak – a magyar lírából Fodor Ákost említhetjük kiragadott példaként, Pilinszky János Szálkák, illetve Kráter című kötetét, a világlírából Emily Dickinsont, a cseh Ivan Blatnýt és a lengyel Anna Świrszczyńskát.

Aki anyaországi magyarként járt már télen Erdélyben, pláne a Havasokban, az a saját bőrén tapasztalta, milyen hideg uralkodhat arrafelé. Az egyik legpontosabb meghatározás az, hogy csontig hatoló… Az 1957-ben született Babérkoszorú-díjas költő, Turczi István is átélte ezt tavaly, amikor a Fogarasi-Havasokban töltött néhány napot. S az élmény nyilvánvalóan intenzív volt, hiszen vers lett belőle, amely az Irodalmi Jelen 2020 októberi számában jelent meg, majd Az év versei 2021 című antológiában is helyet kapott. A helyi éghajlati viszonyok mellett nem túlzó a mottó („Írj, mielőtt megfagysz!”), sem a szöveg közepére szerkesztett jégszirom-menedék kifejezés, valamint a kétsoros állítás, hogy „Dermesztő fagy van / szívben, csontozatban.” Az a szójátékos bejelentés is reális, hogy „Idegidő jött el, / feneketlen köddel.”

Az elmúlt hetekben bemutatott rímtelen szabadversek után itt egy vers, amely rímel. „Na, végre!” – gondolják egyesek – „Végre egy tisztességes, igazi vers!” Szinte minden héten belefutok a vélekedésbe, szomorú módon diplomás embereknél is, miszerint „A vers az, ami rímel.” Nos, nem, kedves diplomás és mindenféle emberek, a vers nem (csak) az, ami rímel. A vers még nagyon sok egyéb dolgot művel, joga van hozzá, és 2021-ben nem kellene korlátolt, dohos nézeteket raktározni a fejekben.

"Ezért a jó költők nem nagyon tehetnek mást: letérnek a kitaposott útról, és szokatlan lírai témákat keresnek. Így tett az 1972-ben született, Budapesten élő G. István László is, amikor megírta az itt szereplő versét. Első közlésben a Tiszatáj folyóirat februári számában találkoztam e művel, és fogadni mernék, hogy jövőre bekerül Az év versei 2022 című antológiába is… Már a verscím felkelti a kíváncsiságot, a kezdő sorok pedig végképp magukkal ragadnak: „Az uborkásüvegben a csemege / uborkaszeletek mindegyikének / apró szájnyílása lett” – ilyen felütés mellett biztos, hogy az olvasó nem lapoz tovább, és egyetlen lendülettel felfalja a szöveget. "

Az 1975-ben született Szentmártoni János az a fajta költő, aki a szívünkhöz szól. Remekül ismeri a mesterség formai finomságait, tud rímelni, alkalomadtán meg is teszi – de nem béklyózza meg a tollát, pontosabban a számítógépe billentyűzetét. Emberien szól hozzánk, nagyon empatikusan, egyenletes sodrással, szép szóval és nyílt szívvel; érzésünk szerint éppen jó arányban vegyítve a kifinomultságot és a keresetlenséget. Verseire igaz, amit évekkel ezelőtt egy fesztiválozó kamasz rocker mondott a híradó kamerájának: „Azért szeretem a Tankcsapdát, mert megénekli az életemet!”.

Filip Tamás (Fotó: Székelyhidi Zsolt)

"A laikusok, pláne az idősebb korosztály tagjai, általában nem bonyolítják túl a választ, és holmi cizellált teoretikus szakmai megfogalmazás helyett durr bele, azt mondják: „Vers az, ami rímel, és strófákból áll. Miért, hát nem?” Nos, nem. A lírának (szerencsére) ennél sokkal több formája és hangja van. Az 1960-ban született Filip Tamás költészete egy közülük – izgalmasan elénk tárja, hogy a szabad versnek, más szóval szabadsorú versnek is van szerkesztésmódja, fegyelme, ritmusa."

"Az időmértékben alkotó szerzők túlnyomó része a formát fölébe teszi a helyesírásnak: önkényesen rövidnek írják a hosszú magánhangzót, aposztróffal lecsipegetnek egy-egy szótagot, sőt mássalhangzókat is elhagynak, például egy t-vel írják azt, amit kettővel kellene. Teszik mindezt a költői szabadság, leánykori nevén poetica licentia nevében – ez már évszázadok óta bevett hivatkozási alap. Régi mániám, hogy ezt nem kedvelem: véleményem szerint a magyar nyelv kellőképpen gazdag és hajlékony ahhoz, hogy az érvényes helyesírásnak megfelelően verseljünk."

Végh Attila

Ez a mű először a Kolozsvárott szerkesztett Helikon folyóirat 2020/21. számában kapott nyomdafestéket, majd szerkesztőként beválogattam a költészet napja alkalmából frissen megjelent Az év versei 2021 című antológiába. Tizenhárom sor rímtelenül, szabad formában – a címválasztás is indokolja ezt, hiszen a kortárs angol költészetre nem jellemző a kötött versformák alkalmazása. Végh Attila lírájában egyébként sem hemzsegnek a rímek és a szabályos strófák, bár adott esetben gond nélkül boldogul velük, mert rendelkezik a szükséges mesterségbeli tudással.

Ezt az izgalmasan egyedi hangvételű versét Vasadi Péter (1926–2017) két évvel a végső elszenderülése előtt írta, vagyis nyolcvankilenc évesen. Elképesztő, hogy valaki annyi idős fejjel ilyen magas színvonalon ír – főként ezért, hogy választásom erre a költeményre esett. Bízvást nevezhetjük öregkori remekműnek. Ez nem a megfáradt kései, hanem a lehető legerőteljesebb líra: efféle műveket erejük teljében lévő költők alkotnak (ha életük során egyáltalán összejön nekik, csak egyszer is…), és nem a kilencvenhez közelítő aggastyánok. Normál esetben. Ám aki személyesen ismerte Pétert, tudhatja: ő kivételes személyiség volt, szellemileg mindvégig hallatlanul friss és nyitott. Ez a mű nem egy kopott sátor a biztonságos, évtizedek óta használt alaptáborban, hanem egy merész, szédületes csúcstámadás. Megkockáztatom: József Attila-i magasság.