Videó




Keresés a honlapon:


Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Petőcz András Anyám szökik a határon című verséről

 

 

 

 

Egy versről

 

 

Petőcz András

Anyám szökik a határon

 

Anyám szökik a határon.

Tizenhat éves.

Elkapják a szlovák határőrök.

Lemagyarkurvázzák.

 

Nincs ez másképpen azóta se.

A háború után vagyunk, ahogy akkor.

Anyám menekül az otthonából.

Otthonról menekül haza.

 

Anyám ma is tizenhat éves.

Majdnem gyerek még, aki nem érti.

Nem érti, hogy mindez hogyan van.

Valami vonal az otthon és a haza között.

 

A határőrök megpofozták akkor.

Aztán csak annyit mondtak,

Takarodj, mad’arska suka,

legalább eggyel kevesebb!

 

Anyám azt mondja, nem kellett volna.

Nem kellett volna átjönnie.

Ránéz a térképre, és nem érti.

Valami vonal az otthon és a haza között.

 

Anyám azóta is szökik a határon.

És azóta is épp a háború után vagyunk.

Anyám kilencvenegy éves.

Lemagyarkurvázzák.

 

 

Forradalmat csinálni, a hagyományok és a kötöttségek ellen lázadni az ifjúság dolga, szokása. A forradalmárok fiatalok, idősebb fejjel viszont megszelídülnek, betagozódnak a polgári társadalomba. Ez egy fontos tétel, bár sajnos nem támaszthatjuk alá túl sok példával, ugyanis a forradalmárok korán halnak: ha nem az ellenség golyója vagy szuronya vagy kötele végez velük, akkor a saját harcostársaik tüntetik el őket.

A költészet lázadóinak átlagéletkora szerencsére magasabb: az irodalom kisebb százalékban zabálja fel a gyermekeit, mint egy-egy forradalom, így ezen a téren több példára alapozhatjuk az állításainkat. Tapasztalati tény, hogy a líra fenegyerekei, az avantgárd forradalmárok, a posztmodern gerillák, a polgárpukkasztó lázadók, a harsány demonstrálók az évtizedek során szolid öregurakká nemesednek. A legkülönfélébb alternatív műfajú alkotásaik (képversek, hangköltemények satöbbi), illetve fesztelen szabadverseik mellé – radikálisabb esetekben azok helyett – megjelennek a műveikben a strófák, a rímek és a kötött, sőt olykor időmértékes formák, például a disztichon. Szakszerű tömörséggel ezt a jelenséget úgy szoktuk megfogalmazni, hogy a költészetük klasszicizálódik. Megfigyelések szerint ez a folyamat a negyvenedik életév környékén veszi kezdetét, és nem szokott visszafordulni.

Ebben az egyirányú utcában halad az 1959-ben Budapesten született, jelenleg is fővárosunkban élő Babérkoszorú-díjas költő, író, szerkesztő, Petőcz András is – csak az ő klasszicizálódása már a harmincas évei elején megkezdődött. Pályája első szakaszában underground művészeti egyesületet alapított, alternatív művészeti akciókban vett részt, csatlakozott az avantgárd párizsi köréhez (Magyar Műhely), és fejest ugrott a vizuális költészetbe (a képversbe), illetve az akusztikus költészetbe (a hangversbe). Az 1990-es évektől lírája a hagyományos formák felé tolódott, de oly módon, hogy egységesítette a klasszikus és az alternatív elemeket. E szintézis a gyakorlatban azt jelenti, hogy mostanság is párhuzamosan alkot képverseket és például szonetteket.

Itt olvasható anyaverse jól szemlélteti ezt a hagyományba forduló szabadságot. Négysoros strófákra tagolódik, ám az egyes sorok kötött szótagszáma és rímkényszer nélkül. Témaválasztása kimondottan konzervatív, a szó nemes értelmében, hiszen a nemzeti sorsról, a magyarságtudatról, a családi gyökerekről töpreng, a világháborút követő lakosságcsere (valójában etnikai alapú tömeges áttelepítés) időszakáról. A drámai alapmotívum, a nagyhatalmi önkénnyel meghúzott határ pedig nem a második világháború, hanem egyik legmélyebb nemzeti traumánk, a trianoni békediktátum következménye. Nem véletlen, hogy ez a vers első közlésben az Irodalmi Jelen folyóirat századik évfordulós Trianon-emlékszámában jelent meg; én pedig habozás nélkül beszerkesztettem Az év versei című antológiasorozat 2021-es kötetébe.

 

Zsille Gábor

 

 

  
  
 

Zsille Gábor (Budapest, 1972) költő, műfordító, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.