VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Vörös István Könyvvé leszek című verséről
Vörös István Könyvvé leszek
Ha meghalok, majd kiadnak könyvben. A mutatóujjam az első mondat. A hajam a sok beíratlan, üres hely. A szám vallomás a könyv közepén, a nyelvem valami szemtelen mellékmondat. A lábam a szerkesztő megjegyzése. Az első héten csak öt példányt adnak el. A másodikon százat, a következőn már kapkodni fogják. De ha valaki megpróbálja lefordítani, nem sikerül.
A költők évezredes témája a halál, az elmúlás: afféle munkaköri kötelességük erről elmélkedni. Ezen belül is fölöttébb szívesen verselnek a saját halálukról – sebtében előrántott példaként hivatkozhatunk egy bizonyos Petőfi Sándor két művére, Szeptember végén, illetve Egy gondolat bánt engemet… címmel. A mulandóság rendkívül összetett gondolatiságából a poéták többnyire azt a szálat ragadják ki, hogy az ő becses haláluk után mi minden fog történni a Föld nevű bolygón. (A nem túlságosan emelkedett, ám teljesen reális válasz az, hogy a mélyen tisztelt költő nélkül is minden pontosan ugyanúgy megy tovább.) Ha a szerző ezt vallási tartalom nélkül fejtegeti, akkor metafizikai költészetről beszélünk; ha viszont Isten és a lélek is szóba kerül, azt már transzcendens lírának nevezzük. Tehát a költői alapkérdés az, hogy milyen lesz a világ, s mi történik velünk a halálunk másnapján. Itt valójában ugyanarról van szó, mint bármely földi halandó esetében: szeretnénk valamiféle nyomot hagyni magunk után. Petőfi az Egy gondolat bánt engemet…-ben arra vágyik, hogy kőszirtként maradjon fenn, illetve legyen fa, „melyen villám fut keresztül”. A hétköznapi ember idáig nem merészkedik; rendszerint megelégszik azzal, hogy majd a gyermekeiben él tovább. A művészek pedig az alkotásaikban maradnak fenn, válnak halhatatlanokká. (Mily sajnálatos, hogy a halhatatlanná örökülés első feltétele a halál.) Az 1964-ben született (szeptember 20-án 57. életévét betöltő) József Attila-díjas költő, Vörös István biztosra megy, mindkét kategóriát kipipálta: többgyermekes családapaként és szépirodalmi szerzőként is gondoskodott a továbbéléséről. Ebben a Könyvvé leszek című, 2014-ben írt versében – nagyon helyesen – leszámol a patetikus képekkel, hiszen a romantika korának emelkedettsége már a múlté. A szöveg éppen ezért jó, szabad, érvényes, mondhatni, Vörös hangvételére jellemző és finom humorral átszőtt; örömmel válogattam be Az év versei 2015 című antológiába. A szerző abból a gondolatból indul ki, hogy voltaképpen minden költő egy-egy eleven, két lábon járó gyűjteményes verseskötet; ám amíg él, a teljes terjedelmét nem tudhatjuk, és azt sem, hogy legközelebb melyik lapja kerül nyilvánosságra. Halála után pedig majd ténylegesen kiadják könyvben, remélhetőleg keménytáblás borítóval. Kívánom, hogy ez a Vörös-kötet majd csak valamikor 2060 után legyen időszerű – és majd én legyek a szerkesztője… (Megjegyzem: a vers második fele, miszerint a könyvéből a második héten már száz példányt fognak venni, a harmadikon pedig elkapkodják, hm, hát ez fölöttébb derűlátó, és előbb tényleg meg kell halni hozzá. „Húsz olvasóm ha lenne!” – sóhajt az egyik írásában Kosztolányi. És József Attila hiába üldögélt csőre töltött tollal az ünnepi könyvheti sátornál, az új verseskönyvéből egyetlen példányt sem vettek, a kiadója pedig szánalmasan hazudozott neki az eladásról, sőt áldedikáltatókat küldött hozzá. Márai Sándor Naplójából pedig kiderül, hogy az 1946-os új regényéből az akkori könyvhéten összesen egy példányt vásároltak.)
Zsille Gábor
Megjelent: 2021-09-13 06:00:00
|
