VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Kosztolányi Dezső Őszi reggeli című verséről
Kosztolányi Dezső Őszi reggeli
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét. Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról és elgurul, akár a brilliáns. A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség. Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem.
Ha tízes skálán osztályozunk, a magyar költészetből összeszedhetünk körülbelül tucatnyi tízpontos költeményt – azért nem többet, mert a maximális pontszám akkor marad igazán értékes, ha nem osztogatjuk nyakra-főre. A nagymesterek kiváltsága, hogy pályájuk során létrejön a kezük alatt egy-egy tízpontos nagyvers, ahogy összejött Vörösmartynak a Gondolatok a könyvtárban, József Attilának az Óda, Pilinszkynek az Apokrif, Zelk Zoltánnak A sirály. Ezzel párhuzamosan megfigyelhető, hogy olvasói kötődésünk, életre szóló versválasztásunk nem mindig esztétikai alapú – a tízpontos szerzők esetében nem feltétlenül a tízpontos versüket zárjuk halálunkig a szívünkbe. Például Attila esetében lenyűgöz minket az Óda, megemeljük kalapunkat a bámulatos költői teljesítmény előtt, mégis az a helyzet, hogy sokunk számára (rég túllépve a gyerekkori élményeken, felnőtt fejjel is) szerethetőbb az Altató, amely lényegében egy kedves alkalmi csuklógyakorlat, és a tonnás Óda mellett egészen súlytalan. Esetemben még látványosabb példa az itt olvasható Kosztolányi-vers. Dezsőtől két tízpontos alkotást is felmutathatunk: a Hajnali részegség és a Halotti beszéd vitán felül álló remekművek. Gyerekkorunk óta visszhangoznak bennünk Latinovits, Sinkovits, Gábor Miklós, Mécs Károly előadásában Hungaroton-lemezről és műsoros kazettáról – mégis, megmagyarázhatatlan módon, az árnyékban szerénykedő Őszi reggeli kísér életem útján harmincöt éve, érzelmileg ehhez kötődöm. Ez egy tipikus hangulatvers, tíz rövid sorral és mindössze hét, rendkívül tömör versmondattal, Kosztolányira nem jellemzően rímtelenül; szentencia csak a zárlatban, s ott is korlátozott mértékben. Szakmailag simán levezethető, hogy eltörpül a Hajnali részegség oldalakon keresztül hömpölygő tömény ontológiai bölcselete és formai magasztossága, páros bravúrrímjei, sőt bokorrímjei (húrnak – azúrnak – úrnak és hasonlók) mellett. Ám a versolvasás, a szöveg befogadása, az érzelmi viszony kialakulása más csatornákon, öntörvényűen működik. „Ámde túl a fák már / aranykezükkel intenek nekem.” Dezső ezt 1929-ben vetette papírra, negyvennégy évesen, hét esztendővel halála előtt. Mondhatnánk, koravén vonás ilyen fiatalon barátkozni az elmúlással – de a költők többé-kevésbé mind ezt teszik, mind koravének: ez afféle munkaköri kötelesség, pontosabban foglalkozási ártalom. S Kosztolányi már öt évvel korábban, 1924-ben, azaz harminckilenc évesen írt egy hírlapi cikket Halottak címmel az Új Idők napilapnak. Kötetben soha nem jelent meg, csak a Vigilia folyóirat közölte újra 1997-ben. Íme az első három bekezdése – az irodalmi élet természetéről, a szerzők sorsáról ez a legbölcsebb írás, amelyet valaha olvastam. (A benne szereplő latin eredetű funerátor kifejezés jelentése: temetési ügyintéző, temetésszervező.) „Az írók, amíg élnek, föl-föltűnnek itt-ott, telefonálnak kiadóiknak vagy barátaiknak, sürgetik könyveik kiadását, s részük van bizonyos dicsőségben, melyet egy érdek méltányos egyensúlya hoz létre. De ha meghalnak, furcsa dolog történik. Gyászbeszédek hallatszanak, pár újságcikk is megjelenik, kurtább vagy hosszabb. Aztán a csönd következik el, egy év múlva, vagy tíz év múlva, sokszor már egy hét múlva is. Olyan erős, vad csönd, hogy szinte hallani lehet. Hiányzik személyes jelenlétük. »A távollevőknek soha nincs igazuk.« Magukra vessenek, miért távoztak el. Azt mondhatnám, hogy nálunk csak élő halhatatlanok vannak, és ezek többnyire nem az élhetetlen-halandókból kerülnek ki. A halhatatlanok, kik a földben pihennek, ritka kivételek. Engem nem az bánt, hogy sírjukat elhanyagolják. Gyermekes regényesség ilyesmivel törődni. Hadd verje föl hantjukat a tövis meg a bojtorján, hadd szője körül fejfájukat a pók, a mulandóság takácsa, hadd vaduljon el fölöttük a rendetlen tenyészet. Még szép is az ilyen sír. Kócos, fésületlen, zöld fű-hajával olyan, mint egy zseni feje. Bánt azonban a felejtés gyorsasága és következetessége. Lélekben halnak meg, nagyon hamar. Be sem emelik kihűlt testüket a koporsóba, az élők máris továbbsietnek, legtöbbnek, ki a munkájából nem ért rá barátkozni, még funerátora sem akad, s elmúlik anélkül, hogy összegeznék, mit alkotott, hogy elkészítenék a mérleget, a szellemi hagyatéki leltárt, hogy tudatossá tennék előttünk, mit ajándékozott nekünk, és mit jelentett. Szóval, nincs irodalmi folytonosság.”
Zsille Gábor
Megjelent: 2024-06-17 06:00:00
|
