Keresés a honlapon:

Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Pilinszky János Apokrif című verséről

 

 

 

 

Pilinszky János

Apokrif

 

(Részlet)

 

Szavaidat, az emberi beszédet

én nem beszélem. Élnek madarak,

kik szívszakadva menekülnek mostan

az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,

és mozdulatlan égő ketrecek.

 

Nem értem én az emberi beszédet,

és nem beszélem a te nyelvedet.

Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.

Iszonyu terhe

omlik alá a levegőn,

hangokat ad egy torony teste.

 

Sehol se vagy. Mily üres a világ.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.

Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.

Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

 

 

Szemlélhetjük balról vagy jobbról a magyar költészet történetét, tárgyalhatjuk a legkülönfélébb esztétikai elvek mentén – lehet a mérce bármiféle magán- vagy akadémiai kánon, az egész fabatkát sem ér, ha nem szerepel benne Pilinszkytől az Apokrif. Ha tízes skálán osztályozunk, összeszedhetünk tucatnyi tízpontos művet a magyar nyelvű lírából, nyilván köztük lesz például Vörösmartytól a Gondolatok a könyvtárban és az Előszó, Radnótitól a Nem tudhatom, satöbbi, satöbbi, s egészen biztosan melléjük kerül az Apokrif.

Pilinszky huszonkilenc évesen, 1950-ben kezdte el írni, és kirívóan hosszú munkafolyamat (terjedelmét tekintve ez mégsem a Toldi…) eredményeként négy évvel később, 1954-ben tett pontot a végére. Újabb két esztendő elteltével, 1956-ban jelent meg először nyomtatásban a Csillag folyóiratban, majd helyet kapott a szerző 1959-ben kiadott Harmadnapon című kötetében. Tehát e költeményben a fiatal, krisztusi korhoz közeledő költő szól hozzánk, még jóval a Szálkák szűkszavúsága, nyelvi-szerkezeti redukciója előtt.

Praktikus terjedelmi (a vers nyolcvanhat sorból áll), valamint tematikai szempontból itt csak egy rövid részletet választottam, a három szakaszra tagolt szöveg második részéből. Azért éppen ezt, mert olyan motívumokat tartalmaz, amelyeket a szakirodalom nem vesz figyelembe. Az irodalomtörténészek és az esztéták a mű elemzésekor egyoldalúan arra helyezik a hangsúlyt, hogy alapélménye a láger, a második világháborúban elszenvedett fogság. Ez részben igaz, a vers egyik alapélménye nyilvánvalóan a koncentrációs táborok borzalma – ám egy másik, szintén hangsúlyos gondolatkör a tűző nap, a kánikula és a nyári kert, amely egy vidéki házhoz tartozik. Íme néhány alátámasztó idézet: „Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten / a haragos ég infravörösében.” „Levelenként a forró, kicsi erdőt.” „Törődött csönd, öreg szülők a házban.” „Élnek madarak, / kik szívszakadva menekülnek mostan / az ég alatt, a tüzes ég alatt. / Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, / és mozdulatlan égő ketrecek.” „Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.” „Látja Isten, hogy állok a napon. / Látja árnyam kövön és keritésen. / Lélekzet nélkül látja állani / árnyékomat a levegőtlen présben.”

Felmerül a kérdés: hol égett a szerző tudatába ez a sok nyári kép, mi volt az ihlető helyszín? Nyilván nem tudom bizonyítani Pilinszky által aláírt vallomással, mindazonáltal valószínűnek és életszerűnek tartom, hogy a Balatonkenesén, a Fürdő utcában található kertes házról van szó. Ez a vízparttól alig százötven méterre lévő telek a család tulajdona volt; János 1931 és 1944 között, azaz tíz- és huszonhárom éves kora között nyaranta ott vakációzott, élt. Az épület homlokzatán ma emléktábla őrzi Pilinszkyék egykori jelenlétét. (S mivel a házban manapság szoba kiadó, azaz ősi magyarsággal Zimmer frei, nem túl drágán bárki megismerheti belülről is a nevezetes helyet. Én 2015 kora őszén megtettem, és élményt adott.) A nyaraló mögötti kertben állhatott az Apokrifben megörökített kerti szék, a záporban „kinnfeledt nyugágy”, ott jöhettek a tizenéves János elé botladozva az öregek, s alighanem ott húzódott a fakerítés, amelynek deszkaréseibe gyerekfejjel belesírta bánatát, „a már-már elfuló reményt”.

Balatonkenese mint motívumforrás valószínűsége erősödik, ha végigtekintünk Pilinszky első, az Apokrif megírásához időben közel esett, 1946-ban megjelent bemutatkozó kötetén. Több forró nyári, szorosan vízparti témájú verset is találunk, például Éjféli fürdés, Kánikula, illetve a könyv címét is adó Halak a hálóban. Vagyis a költőre poétikailag erőteljesen hatott a helyszín, és talán a halászok hálójában vergődő halakat is ott, a Balaton partján figyelte meg.

Ezt a témát majd egy bővebb esszében is kifejtem – ez az írás csak afféle előhang.

 

Zsille Gábor

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-08-12 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.