VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok – Magánkánon
"A verset felütő alapkérdésre, hogy „mit szól majd hozzá az utókor”, Király László nagyon találóan feleli a zárlatban, hogy semmit – senki semmit nem fog gondolni, senki semmire nem fog emlékezni. Ez teljes mértékben életszerű: az utókor már csak ilyen. Például Márai Sándor bölcsen írja a Naplóban, hogy nem helytálló Vörösmarty romantikus jóslata a Szózat egyik strófájában: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” Szó sincs róla, szögezi le Márai: az emberek nem állják körül könnyezve a sírgödröt."
"Versei általában hosszabb, akár több tételből álló, a sok sortörés miatt oldalakon keresztül gördülő szövegek – itt most terjedelmi okból egy rövidet választottam, Az év versei 2022 antológiából: ez a mű is markánsan képviseli a költőnőt. Névelőkkel együtt is mindössze tizenkilenc szó, tizennégy sorba rendezve, mégis önálló, zárt, izgalmas világot alkot. Ilyen elképesztő tömörség mellett nincs helye üresjáratnak: már a (verscímmel azonos) legelső szakasz feszültségteli, meghökkentő, in medias res szól hozzánk." A Babérkoszorú-díjas költő és műfordító, nem mellékesen egyetemi tanár Nádasdy Ádám (1947, Budapest) ebben a versében szembeszáll az évszázados elvárással, amely szerint egy kulturális héroszról kizárólag szépet és jót szabad írni, és fenntartás nélkül lelkesedni kell érte, lehetőleg leborulva. A mű az Alföld folyóirat 2023. áprilisi számában jelent meg nyomtatásban, és helyet kap az idei költészet napjára megjelenő Az év versei 2024 antológiában is. Nádasdy itt rímtelenül, béklyótlan versbeszédben vall Petőfihez viszonyulásáról, vagyis eme vers kétszeresen is szabad: formailag, illetve szemléletében. Tiszteljük, szájtátva bámuljuk, de nem szeretjük – ha kezünket a szívünkre tesszük, vagyunk így néhány halhatatlanná avatott költővel.
Itt olvasható versében, ebben a nyolc tömör sorban semmi vidámságot nem találunk, pedig a szilveszter és az újév szavak alapján felszabadult mókázást várnánk, pezsgővel koccintós hangulatot. Deák utolsó kötetében található, amely A felejtés angyala címet viseli, és 2009-ben jelent meg a Nap Kiadónál. Igen, a költő halálának évében. Deák tudatát akkor már beárnyékolta a rákbetegség, a halál közelsége: édes ideje, „mint jó cukorka”, elfogyott. A vers a 2008-ról 2009-re virradó éjjelt rögzíti, az utolsó szilvesztert – egy nap híján az utolsót, ugyanis Laci 2009 legvégén, december 30-án hunyt el. A műben nem találunk rímeket, sem egyéb kötöttséget. Ahogy régi pályatársa és barátja, Kemsei István megállapítja: „Deák elsősorban nem költeményt akar írni, amikor verset fogalmaz, hanem sokkal inkább állapotokat rögzít, s nem kíván egy elképzelt, százados elvárások által kijelölt versírás szövegformálási normáinak megfelelni. Hanyagnak látszó, a formai bevettségeket bátran és többnyire igen elegánsan áthágó formakezelése is erre tanú.”
Az irodalomban nagyon fontos a helyes értékítélet. Tudatosan, biztos kézzel különválogatni a búzát és a konkolyt, megkülönböztetni a művészetet a giccstől, a tehetséget a hitványságtól. Éppenséggel az iskolai irodalomoktatás nem könnyíti meg a dolgunkat – úgy kerülünk ki a padból, ideális esetben diplomával a zsebünkben, hogy mindig csak a kötelezőnek minősített klasszikus remekműveket kell olvasnunk, mindig csak a géniuszok veretes alkotásaiból felelünk-esszézünk-vizsgázunk. A szöveggyűjtemények a legjobbak legjobbjait tárják elénk, pedig az egészséges stilisztikai-esztétikai érzék fejlődéséhez fontos lenne az ellenpontozás: egyszer-egyszer vackokat is kézbe venni, vagyis ponyvát, lektűrt, dilettánsok agyszüleményeit. Huszonöt éve vallom ezt. Például Albert Camus írásművészetét jobban becsülnénk, élesebben látnánk az erényeit, ha a Közöny és A pestis mellé elolvasnánk egy fejezetet valamelyik Romana regényújságból.
Dobai Péter Lám, kereken százhetven év alatt mekkora változás történt: a Füstbement terv fiúi hangjától eljutottunk oda, hogy utazásunkhoz nem találunk hazaváró anyát. Ez a mű Dobai Belvedere című kötetében szerepel (Parnasszus Könyvek, 2014, 112. old.), és nem is egyedüli családi vallomásként. Néhány oldallal arrébb az Apróhirdetés című kétsoros található: „Amióta meghalt anyám, / azóta nem vagyok árva.” Arthur Rimbaud Ha címet adnék ennek a miniesszének, azt írnám fölé: Forradalom a lírában. De mi ebben a versben a forradalmi?, merül fel a jogos kérdés – ez egy kamasz szárnybontogató zsengéje, nyúlfarknyi szöveg, csak két strófa, kötött szótagszámmal és keresztrímekkel: a világirodalomban tízezrével írtak már effélét Rimbaud előtt. A válasz a mű tartalmában rejlik, különösen az utolsó előtti sorában: „a természeten át megyek tovább, tovább, / cigánymód”.
"A vers címében szereplő odaát nemcsak e konkrét szöveg kulcsfogalma, de transzcendens síkra emelve, általában a művészi alkotásé. Hiszen egy költő, író (és zeneszerző, festő, szobrász) az ihletettség állapotában arra tesz kísérletet, hogy a transzcendens világból áthozza a „földi” valóságba a szavakkal kifejezhetetlent, a hangokkal visszaadhatatlant, a formákba nem önthetőt, a színekbe nem kényszeríthetőt. A hiteles alkotás folyamatában minden művész odaát jár, és megpróbál áthozni valamit ideátra." Király Farkas Fotó: Székelyhidi Zsolt Az 1971-ben született, erdélyi gyökerű József Attila-díjas költőnek, Király Farkasnak tizennyolc éves korában megadatott egy rendkívül intenzív élmény: a romániai forradalom idején a történelmi események sűrűjében találta magát, sorkatonai egyenruhát viselve, fegyverrel a kezében. Az már a költőn múlik, hogy egy ilyen erős egzisztenciális élmény líraivá válik-e. Az irodalomtörténet azt mutatja, hogy igen, az esetek túlnyomó többségében művészi alapanyagként szolgál, részben terápiás, öngyógyító céllal. Persze nem azonnal, hanem csak később, olykor évek vagy évtizedek múltán, mert az irodalmi alkotás fontos szabálya, hogy extrém erős élményeknél bizonyos távolságot kell felvenni. Király Farkas is így tett, ennek prózai eredménye huszonnyolc év elteltével, 2018-ban megjelent kisregénye Sortűz címmel, lírai termése pedig az 1990-es évektől publikált jó néhány költeménye a Ceauşescut megbuktató forradalom történéseiről.
"Kossuth-díjas költőnk, Gergely Ágnes a Vasadi-féle, vagyis a versírással fel nem hagyó szerzők közé tartozik, és most, október 5-én ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Isten éltesse, maradjon még sokáig közöttünk!"
"Bölcs vers, számomra tanítást hordoz: sarokpontokat jelöl ki ahhoz, hogyan érdemes viszonyulni az irodalmi élet visszásságaihoz, a költői léthez, az elmúláshoz. Figyelmeztet a durván lesújtó kocsmai öklökre, a hiú érdemek megosztó hatására, a szellemi magatartásból fakadó emelkedettségre, a hivatás hűséges hordozására." "A költők – különösen azok, akik darabszámra kevesebb verset írnak, mert nem szerfelett termékenyek – szívesen választják azt a megoldást, hogy tematikus kötetet, illetve tematikus ciklust hoznak létre. Vagyis ciklusnyi, netán egész kötetnyi verset csoportosítanak egy vezérmotívum, egy hívószó köré. Ez rendszerint segíti az írás folyamatát, serkentőleg hat; a kijelölt témakör sorvezetőként szolgál, felfűzi az ihletet. Természetesen nem kizárólag szűkszavú alkotók folyamodnak ehhez, de olykor szapora tollúak is, mert a tematikus kötet koncepciója, tartalmi tervezete és egyre táguló gondolatköre sokak számára lírai doppingszer."
"A költői játékosság nemcsak nyelvi leleményekben, szóviccekben, direkt vagy burkolt humorban nyilvánulhat meg, de a legkülönfélébb fikciók alkalmazásában és szerepjátékban is. Ez utóbbinak is több „kinövése” lehet, ilyen például az álnevek használata. A költők oly elvetemült lények, hogy bárkinek a bőrébe képesek belebújni. Néha valós, évszázadokkal ezelőtt élt személyek nevében szólalnak meg, például egy fiatalon meghalt költő időskori líráját imitálva (lásd a legkülönfélébb mai szerzők „Petőfi Szibériában” mottójú műveit); máskor egy-egy klasszikus irodalmi hős személyiségét gombolják magukra"
"Ez a fegyelmezett, tizennégy sorba tömörített mű éppen azáltal került közel hozzám, hogy merészel játékos lenni. Méghozzá a nyelvvel, a szavak hangalakjával zsonglőrködik, s ez manapság ritka tünemény. (Nem mellékesen, Z. Németh lírájában egyébként is fontos szerep jut az iróniának, a fanyar humornak, a groteszknek, mindez illik hozzá: ő ilyen költői alkat.) Már a címe is önfeledt, augusztusi estét gazdagító játékot ígér, és csakugyan, a szavak itt egymásban bújócskáznak. Egy részük előlép, felfedi magát – távolságból az ág, nagyharangból a rang és így tovább."
"Jeles elődök ide vagy oda, a magyar irodalmi közfelfogásban a hangulatversnek nincs túl sok becsülete. A múltban kialakult, és fokozatosan eluralkodott az a szemlélet, hogy a hangulatvers egyenlő a súlytalansággal: olcsó megoldás, olyat bárki tud gyártani – és csak a gondolati líra számít, az a valódi érték, az a valódi produkció, azt érdemes írni. Amikor szerkesztőként közöletlen verset kérek egy-egy szerzőtől a folyóiratom számára, nem egy alkalommal kapom a következő választ, fiataltól és idősebbtől egyaránt: „Most nincs szabad kéziratom – nem akarok hangulatverseket írni, a komoly versek viszont nem jönnek.”
"A vers legfőbb szakmai tanulságának mindazonáltal a keresetlenséget, az oldottságot tartom: bármiféle pátosz, erőlködő nagyotmondás nélkül megindító és emelkedett. Karasek úgy közöl sokat-nagyot-fontosat, hogy végig természetes marad és laza. Mi, magyar versírók és -olvasók (talán azért, mert az iskolai verselemzések magasztos szemléletű emlőjén nevelkedtünk), hajlamosak vagyunk túlmagyarázni, bölcsészkari módon túlszakmázni egy-egy művet; strófaszerkezeteket, időmértéket, verslábakat, rímeket és hasonlókat kérünk számon rajta, folyton hermeneutikázunk és esztétizálunk, posztmodernezünk és avantgárdozunk, így Gadamer és Derrida, úgy Kulcsár-Szabó, időről időre nagyon ki akarjuk mondani a nagyon nagyot és fontosat… Karasek nem méricskél, nem pózol, hanem önmagát nyújtja, a saját öntörvényű látásmódját, és jó értelemben tét nélkül, a kötöttségekkel mit sem törődve ír, versbeszél."
"A szöveg jó, okos, lendületes. Már a címe is megérdemelne egy eszmefuttatást, hiszen a mű utolsó sorából kiragadott négy szó, Ne legyen a fény, biblikus utalás: ellenpontozása az ószövetségi teremtéstörténet felszólításának, amely szerint „Legyen világosság!”, azaz „Fiat lux!” Ám most inkább abba az irányba indulok, hogy kimondottan kedvelem az ilyen sodró, egyetlen zárt gondolatra épülő, azt körkörösen bejáró-kibontó, első nekirugaszkodással végigolvasható verseket. Az is vonzó, ha szövegtestük egybefüggő, annak is megvan az előnye-szépsége, de egy ilyen feszes tempójú, logikai ösvényen végighaladó gondolatfutam esetében talán még jobb, ha tagolt."
"Egy elhivatott költőnek szinte munkaköri kötelessége a jelen világ miatt keseregni, azt ostorozni. Ezt háromféleképpen teheti. Egyfelől elégikusan-himnikusan megénekelve a dicső múltat, amikor még minden szebb, erkölcsösebb és magasztosabb volt (lásd „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”); másfelől forradalmi programversben elősorolva, mi mindent kell kivívnunk ahhoz, hogy elmondhassuk, „itt van már a Kánaán!”; harmadsorban szembesítéssel, a társadalom elé tartva egy pontos látleletet, amelyben Radnóti-mód felsorolja az emberiség krónikus betegségének tüneteit, ám a gyógymódot nem ismerteti, azt meghagyja az arra illetékesebbeknek."
"... Farkas Wellmann Éva itt olvasható verse is a népköltészeti hatások látványos bizonyítéka: gyakorlatilag egy huszonegyedik századi népdal. Önálló alkotásnak tekintem, nem átiratnak vagy továbbírásnak, dacára annak, hogy címét és vezérmotívumát a szerző a Hajnali csillag ragyog… kezdetű népdalból vette: „Utca, utca, bánat utca, / Bánatkővel van kirakva.” A vers többi része viszont a népdaltól független, saját gondolatiságú szöveg. "
"Egyszerre anya- és kórházi vers, helyszíne egy kórterem, díszlete egy ágy, a függöny, az ablak melletti poros fény. Tartalma, amelyet szakmailag versanyagnak is nevezhetünk, kiemelkedően gazdag, sűrű, akár több költeményre elegendő lehetne. Ki-ki tetszése, napi hangoltsága szerint választhat belőle kedvenc gondolatot, részletet."
|
