Állandó rovatok – Magánkánon

"Időről időre tapasztalom: a köztudatban az a téves sztereotípia él, hogy a nők érzelmi témákról, romantikus hangon verselnek, az intellektuális költészet pedig a férfiak terepe. Ezzel szemben tény, hogy az imént említett női szerzők kimondottan filozofikus alkatúak, és a lírájuk fajsúlyosa intellektuális. Pontosan ez jellemzi az 1938-ban Budapesten született Kossuth-díjas költő és műfordító, Takács Zsuzsa munkásságát is: átgondolt, bölcseleti igényű, morálisan érzékeny, metafizikai irányultságú. Kulcsfogalmai: álom, látomás, mítosz, családtörténet, szatirikus humor."

"Az 1971-ben Budapesten született Babérkoszorú-díjas költő, író, műfordító, Lackfi János az elmúlt években pontosan ezt műveli. Meglehetősen magas fordulatszámon megalkotja, irodalmi lapokban és a Facebookon közkinccsé teszi a legköznapibb tárgyak és tevékenységek zsoltárait – a porszívózástól a bohóchalakon át a járókeretig sok mindent átlényegít, szakrális erőtérbe emel."

Szálinger Balázs

"Megjegyzem, Szálinger megvalósította azt, ami Mikes Kelemennek nem adatott meg. A fejedelem hű társa sohasem jutott haza a szülőföldjére, a tengerparti Rodostóban halt meg – ellenben Balázs Keszthelyen született, és az élet kalandos fordulatai után nemrégiben ismét a magyar tenger partján fekvő város lakója lett.

Verstanilag kiművelt, mesterségét biztos kézzel gyakorló szerzővel van dolgunk – ez a költemény formailag szonett, méghozzá shakespeare-i. (William mester továbbfejlesztette a jól ismert Petrarca-féle szerkezetet, gondoljunk például 75. sorszámú, „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér” kezdetű szonettjére.)"

Terék Anna (Fotó: Székelyhidi Zsolt)

Nemzedékének egyik legjelesebb, legegyénibb versvilágú alkotója ő. Az ELTE pedagógiai és pszichológiai karának viselkedéselemző szakán végzett, a Híd Kör alapító tagja, több drámáját színpadra állították különböző színházakban. Itt olvasható műve, a Váróterem legutóbbi, 2020-ban kiadott Háttal a Napnak című kötetéből való, de szerepel Az év versei 2022 című antológiában is. Egy valódi közvitéz abban a hadtestben, ahol a tiszti kart azok a nagy ívű, terjedelmes Terék-versek adják, amelyek a kilencvenes évek délszláv háborújával, a kisebbségi magyar sors kérdéseivel, a nők társadalmi helyzetével foglalkoznak, mint például a 2017-ben megjelent kötet, a Halott nők szövegei.

"Itt olvasható verse is erről tanúskodik. Legfrissebb, 2021-ben napvilágot látott Ami kék lesz című tematikus kötetéből való, vagyis egy gondolatilag egységes, zárt ciklus alkotóeleme. Ezért, hogy mindjárt az első szakaszában elénk lép hétnyolcad résznyi kék, illetve a kérdés, hogy milyen lehet egy kék a zenében. Ha pusztán erről nem villanna eszünkbe Arthur Rimbaud klasszikus műve, A magánhangzók szonettje, akkor a harmadik szakaszban még direktebb emlékeztetőt kapunk: „vajon elszótlanodna-e” (mármint a vers), „ha / felszakad minden színe?” Persze, a nagy poén az lenne, ha ez csak az én privát irodalmi asszociációm lenne, és maga Székelyhidi egyáltalán nem is gondolt volna Rimbaud-ra, miközben eme verssorait írta."

Az 1942-ben Orosházán született, József Attila-díjas Győri László, a legendás Kilencek költőcsoport tagja, az itt olvasható (nyomtatásban először 2002-ben megjelent) szonettjében éppen ehhez a rendhagyó megoldáshoz nyúlt: értő módon kidolgozott, szabályos művébe tudatosan tett egy rímhibát. Méghozzá kiemelt helyre: a második tercinába, a költemény záró sorába. 

Eredeti rendeltetésüknek megfelelően a bordalokat – nem meglepő módon – kocsmai asztaloknál, pincékben vagy szüreti mulatságokon énekelték, méghozzá nem papírról, hanem fejből. Ennélfogva a bordal évszázadokon keresztül rövid műfaj volt: Anakreón, Alkaiosz és a többiek nyolc-tíz soros műveket írtak, és Balassi mester is képes volt a nevezetes költeményében huszonnégy sorba foglalni a közlendőjét. Hanem a reformkori poéták nyelvét túlságosan megoldotta a borocska, és dalaik egyre terjengősebbek lettek, már-már megjegyezhetetlenül hosszúak (azaz fejből énekelhetetlenek).

Ebben a húszsoros, kötött szótagszám és rímkényszer nélküli szövegben Zalán azt teszi, ami a költők egyik ősi munkaköri kötelessége: szabadon ereszti alkotó képzeletét. Ebben a húszsoros szövegben Zalán azt teszi, amihez színházi szerzőként és dramaturgként nagyon ért: benépesíti a színpadot, megtölti élettel a díszletet, vagyis a várost. A kiinduló látvány mindannyiunk számára ismerős: egy leszálláshoz ereszkedő repülőgép ablakán át, netán egy turistabuszon zötykölődve, egy hegygerincről elénk tárul egy vonzó település, ahol korábban nem jártunk. 

E nagy irodalmi öregek közé tartozott Tarbay Ede (1932, Budapest – 2019. november 9., Budapest), a Zuglóhoz nőtt József Attila-díjas költő, író, műfordító, dramaturg. Gazdag élete utolsó éveiben már nem nagyon mozdult ki otthonról, légzési nehézségei miatt színpadi szereplést egyáltalán nem vállalt, mégis minden évben letett az asztalra néhány sikerült költeményt. (Szerkesztői véleményem szerint mindazonáltal nem lírában, hanem az ifjúsági irodalomban, illetve az Állami Bábszínház, a Budapesti Gyermekszínház és a Magyar Televízió dramaturgjaként alkotott maradandót.) Itt olvasható verse ebből az időszakból való: nyolcvanhárom évesen írta, már rossz egészségi állapotban. Nyomtatásban először a Magyar Napló 2015. májusi lapszámában jelent meg, majd Az év versei 2016 című antológiában is helyet kapott.

A költészet egy keskeny, nagyon ritkán tárgyalt szeletét úgy hívják: félbehagyott vers. Műfajnak bajosan nevezhetjük, hiszen nem tudatosan keletkezik – a költő nem azzal a szándékkal ül le, hogy „Na, most belekezdek egy versbe, de a tizedik soránál majd direkte elakadok, és sohasem folytatom.” A félbehagyott vers afféle melléktermék, mint egy szobrász műhelyében a földre hullott forgács. Az irodalomtörténészek nem szoktak tanulmányokban értekezni róla, és egyetlen monográfiában sincs külön fejezet az adott szerző befejezetlen szövegeiről. Pedig a forgácsra is feltétlenül szükség van ahhoz, hogy élesen kirajzolódhasson a nagy, a reflektorfénybe állítható mű. 

A harmadik évezredben hitvallóan keresztény, Istent eredeti módon megszólító verset írni nehéz (a patetikus hangnem, illetve az elcsépelt vallási tartalom veszélye miatt), és legalább olyan problematikus sallangmentesen felszólalni a háború ellen. Mezey Katalin mindkét nehézséget nagyszerűen megoldotta ebben az istenes lírába oltott békevallomásban, amely ráadásul idén tavasszal fájdalmasan időszerű lett…

Társasági életet élve megtörténnek olykor párbeszédek, amelyek csak néhány mondatosak, mégis szilárdan megállnak. Nem keringenek visszamaradt, elvetélt mondatok, mert minden szükséges elhangzott, és minden további szó túlcsordulna a pillanat poharának falán. Igen, lefolynak néha tömör párbeszédek, amelyek azáltal mondanak el mindent, hogy szűkszavúak. Máskor viszont hosszú, kimerítő beszélgetéseket folytatunk, amelyek mindenkiről és mindenről szólnak, mégis csonkák, mégis inognak. Végül úgy érezzük, még órákig kellett volna parazsat kotornunk a témára, és akkor sem értünk volna a végére – elvarratlanul lógnak a szálak, visszhangtalan vélemények keringenek. Tehát vannak hosszú párbeszédek, amelyek azért nem mondanak eleget, mert bőbeszédűek. És néha az is megtörténik – sajnálatosan ritkán –, hogy a legtökéletesebb beszélgetés a közös hallgatás. Amikor kettesben ülünk egy padon, és beszédesen hallgatunk nagyon.

Április 22-én ünnepeltük a Föld napját, ezért is időszerű Szabó Fanni itt olvasható verse, amely Az év versei 2022 című antológiában is szerepel. A költő 1999-ben született Dombóvárott, jelenleg az ELTE harmadéves hallgatója; 2020-ban megjelent bemutatkozó kötete, a Paraszomnia az esztendő egyik legerősebb költői debütálása volt. Ez a műve, a Felcímkézett bolygók a Földet állítja a középpontba – ha egyetlen szóval kellene jellemeznünk, azt a fogalmat gyárthatnánk: bolygótudatos. Tizenhét rövid sorba szerkesztett, tehát tömör versbeszéd, az éppen csak huszonévesek sodró lendületével. Okos, ám elkerüli a tudálékosság csapdáját; racionális, ám van benne lírai anyag, költőileg dimenzionált.

Makkai Ádám (1935–2020)

És vele jöttek Budapestre a hazatérés nehézségei is, a nyugati emigráns magyar szerzők visszafogadásának akadályai. Nem könnyű egy emigráns életmű beillesztése az anyaországi irodalmi életbe, a kánonba. 2016 derekán terjedelmes levelet kaptam Ádámtól, a továbbiakban ebből idézek:

„Első kötetem Szomj és ecet címmel 1966-ban jelent meg, a Tűz Tamással közösen működtetett AMI (Amerikai Magyar Írók) cégjelezte. Semmi szerződés, semmi jogi megállapodás nem volt köztünk. Tűz Tamás csinálta a maga dolgait, én az enyéimet; a jogdíj, az első vagy másodközlés kérdése fel sem merült. Második verseskönyvem is az AMI égisze alatt jelent meg.

Bella megelégszik az első két sor átvételével, a címben kitűzött játékhoz ennyi neki elég, a többi Petőfi-sorra nincs szüksége. Hiszen a sakkvers már azáltal létrejön, hogy Petőfi „kettő” szavát számjeggyel írja, és szóköz nélkül egybevonja az „e” mutatószóval. Az „e2” egyértelműen a hatvannégy mezőből álló sakktábla egy adott pontját jelöli – a sakkozó költőnek stratégiai okból oda kell lépnie valamelyik figurával.

Pilinszky remekművében Isten azt látja, hogy a költő áll a napon – Serfőző Simon pedig felöltözik mennybe, földbe, s kiáll a mindenség elé, ahol megismerheti őt Isten, ember. És arca körben a messzeség. Petőfi nem mondja meg, kicsoda ő, mert ha megmondaná, rá ismernénk, s legalábbis felkötnénk – ha Serfőző Simont látni akarjuk egyszer, akkor az eget, a földet nézzük, ott keressük őt.

A költői műhelytanulmányok közül a legismertebb Weöres Sándor doktori disszertációként írt meditációja és vallomása, A vers születése. És a műhelyversek nagymestere volt Orbán Ottó, aki munkássága során kötetnyi versében tárgyalta, milyen körülmények mellett, milyen gondolati utakat bejárva szokott verset írni.

És tessék, itt van egy kiváló műhelyvers egy szárnyát bontogató költő, az 1999-ben Budapesten született, jelenleg az ELTE skandinavisztika szakán tanuló Rékai Anett tollából: okos, gondolatgazdag, ugyanakkor letisztult, lendületes versbeszéd. Bevallom, teljesen odavagyok ezért a műért – tuti, hogy huszonegy évesen nem tudtam ilyen jót produkálni. Rékai nagyszerűen, „magától” felismeri, amit én az 1990-es évek végén, huszonhat évesen tanultam meg Bella Istvántól, amikor elé tettem egy szonettemet: „Nagyon jó ez, formailag tökéletes – mondta a mester –, de rakj a tercinájába egy kis hibát, mert attól izgalmasabb lesz.”

Az 1983-ban Budapesten született Székely Szabolcs – határozottan úgy látszik – a ritka kivételek közé tartozik, szerencsére. Ha címet adnék eme miniesszének, azt írnám: Az újrakezdés költője. Az ezredfordulón a Parnasszus folyóirat köreiben találkoztam vele, mondhatni ő is parnasszista volt, már tizenévesen. 2005-ben napvilágot látott az első verseskönyve, roppant ígéretesnek mutatkozott – majd eltűnt a szemünk elől. Egy teljes évtizeden át semmit sem tudtunk róla, új versét nem olvashattuk; az a hír járta, hogy külföldre költözött… Tavaly, 2021-ben viszont megjelent a visszatérő könyve, a második önálló versgyűjteménye, A beszélgetés története címmel. S nem is akárhol, de a Magvető Kiadónál.

Néhány hónappal ezelőtt – Petőcz András egyik verse apropóján – arról értekeztem, hogy az avantgárd lázadók, a posztmodern újítók az évtizedek során észrevétlenül klasszicizálódnak, és különböző kötött formákban kezdenek írni. Az 1942-ben született Babérkoszorú-díjas költő, képzőművész, színész, performer, Ladik Katalin az a bizonyos kivétel, aki erősíti ezt a szabályt. Ha felszólítanának, hogy válasszak tömör címkét a jellemzésére, azt írnám: hűséges szerző. Csaknem hat évtizede ívelő alkotói pályája során mindvégig azonos esztétikai elveket követett. Költői tevékenységét 1962-ben kezdte, nyomtatásban az 1960-as évek legvégén tűnt fel szürreális és erotikus hangvételű szövegeivel. Az írott költeményekkel párhuzamosan alkotott avantgárd prózát, hangkölteményeket és vizuális verseket, továbbá újdadaista gyökerű Mail Art (azaz postai művészet) levelezőlapokat, sőt kísérleti zeneműveket és hangjátékokat.

Talán ez is a bolgár tengerparton keletkezett – indián költőnk első versei ugyanis Bulgáriában kerültek papírra, hogy az irodalmi szerepjáték még összetettebb legyen. Nem kötött formájú költemény, nagyon helyesen, hiszen egy autentikus indiántól ne várjunk se rímeket, se az európai líra rigolyáit. Ha figyelmesen olvassuk, felismerhetjük, hogy a címben jelzett álomtestvér valójában nem az álom – az álomban nem az álommal a legkönnyebb találkozni, hanem… Kivel is?