Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Gulisio Tímea Tündék című verséről

 

 

 

Gulisio Tímea

Tündék

 

Élek, mert a vesztemet érzem.

Isten a világ teremtésekor meghalt,

A magok rohadtan bújnak elő,

Az emberek földből és földdé lesznek.

Trágyából trágyává.

Éljünk, míg van, aki rajtunk röhög,

Szeressünk, míg van kit.

 

Nekem nem lesz gyerekem,

Értsd meg, valakit szorítanom kell,

Ha úgyis hiába,

Ha újra nem születünk,

pusztuljunk együtt.

 

Szerelmeimet megcsaltam, elhagytam,

Megint egyedül maradtam.

Mindenkinek van sürgősebb dolga.

Odaég a rántotta,

A kutyák még nem kaptak enni.

Mért nem vagyok kutya,

Csak gyerek, árva gyerek,

Lány, tojás nélküli.

 

Rád is hiába várok.

Olyan jó volt veled tegnap,

Hogy a folytatás csak elrontaná.

Ha szeretnél, meg is utálnálak.

A tündék nem léphetik át fantáziavilág határait.

 

 

A jó vers egyik fontos kelléke az őszinteség. Illyés Gyula ezt úgy fogalmazza meg: „Nem lehet tisztességes ember, aki a versírást abbahagyja. Mert az igazmondást hagyja abba.” Vagyis egy versben a költő nem hazudhat(na), nem maszatolhat(na), mert hazugságból és maszatolásból nem épülhet jó vers – ebben az állításban természetesen hangsúlyos a  jelző.

Az őszinteség és az igazmondás akkor válik húsba vágó feladattá, valódi tétté, ha a költő alanyi verset ír. Az alanyi líra a költészetnek az az ága, amelyben a gondolatvilág középpontja, a mű alanya maga a szerző. Az alanyi vers tehát a költő belső világának megnyilatkozása – ellentéte a tárgyi líra, amely köszöni szépen, remekül megvan a költő privát érzései és vallomásai nélkül. Az alanyi vers személyességének egyik legfontosabb következménye, hogy ha a költő igazán komolyan veszi, ha tétre menően ír, akkor valóságos önboncolás kerekedik belőle. A lírai önboncolást az olvasó nem feltétlenül kedveli (esetleg elborzadva arrébb menekül), de mindenképpen megsüvegeli, mert értékeli a szerző bátor őszinteségét, nyilvánosan megvallott esendőségét. Szerencsés esetben pedig az olvasó mindezt megejtőnek találja, azonosul vele, végig a boncasztal mellett marad, és megszereti a költőt. (Lásd József Attila esetét.)

A rendszerváltás hajnalán Marcaliban született Gulisio Tímea egyértelműen alanyi költő: lírai műveiben nagyon őszintén, kendőzetlenül vall magáról. Itt olvasható szabadverse is ezt példázza – 2016-ban, huszonhét évesen írta, és a Holdkatlan felületén publikálta. Ez bizony egy önboncolás, a szerzőben megbújó lehetséges sorsok és alakok felnyitása. Van benne egy kis kamaszos önsiratás, „az életnek semmi értelme, bárcsak meghalnék”-féle tinédzser depresszió (első és második szakasz); néhány sora olyan, mintha egy buja természetű, de a testi kalandokba belefáradt nő a gyóntatófülkében suttogná a mellette ülő papnak (harmadik szakasz eleje); a következő pillanatban mintha egy túlterhelt, a hétköznapi teendőkben magára maradt kisgyermekes anyát hallgatnánk, majd egy szeretetéhes gyermeket (harmadik szakasz közepe és vége); a lezárásban pedig reménytelenül szerelmes hajadonnak mutatkozik, aki érzelmeivel a képzelet világában reked. Könnyen lehet, hogy Gulisio Tímeában tényleg egyidejűleg élnek ezek a sorsok, karakterek. Az is könnyen lehet, hogy mindannyiunk lelkében ilyen sokféle karakter lappang, tusakodik egymással – de nem mindannyian bátorkodunk olyan nyíltan vallani erről, mint Gulisio.

Ami a vers címét és utolsó sorát illeti („A tündék nem léphetik át fantáziavilág határait”), a tünde szóért Vörösmartynak tartozunk hálával, hiszen ezt a nevet ő alkotta 1830-ban, híres drámai költeménye, a Csongor és Tünde írásakor. Ehhez alapként a tündér szót használta, ami pedig etimológiailag a tűnik ige származéka. A tünde hallatán nekünk, az ezredforduló olvasóinak és filmkedvelőinek, már nem Mihály klasszikus műve, nem a nagy kezdőbetűs Tünde jut eszünkbe, hanem J. R. R. Tolkien regényciklusa. Önmagában szomorú bizonyítvány a huszadik századról, hogy az emberiség olvasó része a valós élet ábrázolása elől egy fantáziavilágba, hobbitokhoz és tündékhez menekült. A gyalázatos atomkor oda vezetett, hogy az emberiség legkedvesebb hősei nem emberek, hanem mindenféle képzelt lények.

 

Zsille Gábor

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-12-05 06:00:00

 

Zsille Gábor (Budapest, 1972) költő, műfordító, szerkesztő

 

Gulisio Tímea (Marcali, 1989) költő, író, festő, előadó

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.