VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Rónai Balázs Zoltán Az én időmben című verséről
Rónai Balázs Zoltán Az én időmben
Az én időmben gondolkodtak a szívek és szívtak az agyak, versbe tettük a szlengbeszédet, a lélekről azt mondtuk: anyag,
a gyarmatságra, hogy szövetség, még élve halt meg a kortárs, és az ember elvtárs lett, aztán meg humán erőforrás,
én láttam, amint újjászülettek politikusként az alkimisták, és kifőzték sárga gyűlöletté az észt, majd megszavaztatták,
jogot szüntettünk a jog nevében, a kisebbség lett a több, és pár száz művelt agymosott a múlttalanságba lökött,
ártatlan volt közben a győztes, s a bűnös vesztes a hibás, ám mindenhonnan ömölt ránk az infóvá lett tudás,
és bárki bárkit, bármikor, akárhol volt, elérhetett, és mégse volt az ember soha messzebb, elérhetetlenebb.
Hiába bölcselkedünk álszerényen, hogy a nagy kezdőbetűs Szöveg a lényeg, a mi személyünk nem fontos, a nevünk másodlagos, és a kultúra egyszerű szolgáinak tekintjük magunkat, afféle közvetítőként csak áramoltatjuk a szavakat, jaj, nahát, nem kell minket ünnepelni, zavarba jöttünk a tapstól – azért mi, költők is éppen olyanok vagyunk, mint a halandó emberek: szeretnénk tartós nyomot hagyni magunk után. (Az a szerző, aki ezt álszent módon tagadja, egyéb aljasságokra is képes.) A nyomot hagyás kézenfekvő módja, hogy összegző-értékelő verset írunk arról az időszakról, amelyben élnünk adatott. Az ilyen társadalmi töltetű költemények egyfajta palackposták a jövendő nemzedékek számára, és Radnóti után bátran nevezhetjük őket „Oly korban éltem én” típusú verseknek. Valóságos lírai alműfajt alkotnak. Hangvételük és kicsengésük nagyon egységes, mert olyan költő még nem élt e földön, aki elégedett lett volna a saját korával. Egy elhivatott költőnek szinte munkaköri kötelessége a jelen világ miatt keseregni, azt ostorozni. Ezt háromféleképpen teheti. Egyfelől elégikusan-himnikusan megénekelve a dicső múltat, amikor még minden szebb, erkölcsösebb és magasztosabb volt (lásd „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”); másfelől forradalmi programversben elősorolva, mi mindent kell kivívnunk ahhoz, hogy elmondhassuk, „itt van már a Kánaán!”; harmadsorban szembesítéssel, a társadalom elé tartva egy pontos látleletet, amelyben Radnóti-mód felsorolja az emberiség krónikus betegségének tüneteit, ám a gyógymódot nem ismerteti, azt meghagyja az arra illetékesebbeknek. Az 1970-ben Orosházán született költő, az Országút kéthetilap irodalmi rovatának szerkesztője, Rónai Balázs Zoltán ez utóbbi módszert követi az itt olvasható versében. Az „Oly korban éltem én e földön” szellemében tart elénk görbe tükröt – megállapításai naprakészek, pontosak, szellemesek, csiszoltak. Fontos költemény, fájdalmasan érvényes; a Magyar Napló 2019. októberi lapszámában jelent meg először, majd helyet kapott Az év versei 2020 című antológiában is. Végül egy szubjektív szerkesztői és pályatársi szempont e műhöz. Vannak szerzők, akik szakmailag jól írnak, jókat mondanak, tiszteletre méltók, ám a személyiségükből, a kisugárzásukból valami hiányzik, roppant nehéz velük barátságot kötni, s emiatt az alkotásaik sem kerülnek közel a szívünkhöz. Nem lehet mindenki Pilinszky – az a bizonyos személyes varázs vagy megadatik, vagy nem. Rónai Balázs Zoltán viszont a szerencsés kisebbséghez tartozik: az őt ismerők tudják, hogy fanyar humorral átjárt, szerethető vershangja a baráti egyéniségéből fakad, ennélfogva teljesen hiteles.
Zsille Gábor
Megjelent: 2023-06-19 06:00:00
|
