Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Géczi János Útmutató című verséről

 

 

 

 

Géczi János

Útmutató

 

Az ember az útjának felétől,

mikortól sejlik az elmének és szívnek,

mi mozgatja, nemcsak őt,

de a Napot, Holdat és csillagokat,

elfogy, mint hosszú-hosszú repülésben

a madár szárnya, a képzelőerő.

Pusztán a szeretet vonzza, ahogyan

az anyag rabja a tömegének,

és a lélek, mint jégben a lék vize,

teljes testében reng és remeg.

A domb válla alatt, hol oroszlán,

párduc és farkas él a rengetegben,

a békétlen erdőben lépteit

még aprózza, darabolja, meg-megáll,

és nyiladékot keres a fák közt,

mely a résbe vonzza, hogy behatoljon,

és visszanézve takarosnak lássa

azt, ami volt, s elhagyja a sűrű

harmincöt évet. Ki majd a pokolban

szűk huszonnégy órát tartózkodik,

majd míg fölemelkedik, három napon

át járja a purgatóriumot,

s hat órát tölt a földi paradicsomban.

És másfél nap múltán ér föl a mennybe.

 

 

„Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém. / Ó, szörnyü elbeszélni, mi van ottan, / s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon”, kezdődik Dante Isteni színjátékának első éneke (Babits Mihály fordításában). „Az ember az útjának felétől, / mikortól sejlik az elmének és szívnek, / mi mozgatja”, kezdődik az 1954-ben született József Attila-díjas, Balatonalmádiban élő költő, Géczi János útmutatója. A költészetben ezt latin szóval allúziónak nevezzük, magyarul utalást, hivatkozást, példálózást jelent. Emelkedett kifejezéssel: áthallást. Több típusa létezik – ez esetben az irodalmi hagyományra épülő allúzióval van dolgunk. Géczi ebben a 2021-ben írt művében (Az év versei 2022 antológiából emeltem ide) arra tesz kísérletet, méghozzá jól sikerült kísérletet, hogy utat mutasson a Babits által csak a jambusok kedvéért furcsán írt „sűrü, kúsza” vadonban.

Okos, intellektuálisan kerek, sodró lendületű versbeszédet kapunk – aki ismeri az egyetemi tanár szerző életművét, annak ez nem újdonság. Mintha csak a dúsan tenyésző, mérnöki igényességgel kialakított saját kertjében lépegetne egy felhőszakadás után, Géczi ügyesen kikerüli a témában és a szókincsben lapuló ingoványos pontokat. A szöveg első felében található „szeretet” és „lélek” szóra gondolok, persze: az irodalmi hagyományokban agyonkoptatott, lírailag terhelt szavak ezek, amelyeket napjainkban már nehéz eredetien, profi költőhöz méltó könnyedséggel, sziruptól mentesen versbe írni. Géczi teljesítette ezt a kihívást. Majd azzal folytatja a gondolatmenetét, hogy „A domb válla alatt, hol oroszlán, / párduc és farkas él a rengetegben”. Ez szintén allúzió, méghozzá biblikus utalás Izajás könyvéből a 11. fejezet 6. versére: „Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán.”

A vers utolsó hat sora („Ki majd a pokolban” kezdettel) pedig célzottan a teológia világába repít, afféle minimalizált üdvösségtant állít elénk, órákra lebontva. És ha már sűrű-kusza vadon, a hosszú-hosszú repülésben elfogyó madárszárny és hasonló képek, akkor a tudatunkba villanhat Pilinszky János Egyenes labirintus című verse is, amelyben szintén egyfajta miniüdvösségtant kapunk, és záró sora szerint „egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.” Persze lehet, hogy ez a Pilinszky-áthallás már nem egy tudatos szerzői allúzió, hanem egy olvasói belemagyarázás.

 

Zsille Gábor

 

 

  
  

Megjelent: 2023-03-27 06:00:00

 

Zsille Gábor (Budapest, 1972) költő, műfordító, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.