VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Villányi László A szerencse fia című verséről
Villányi László A szerencse fia
Kárpáti Tamásnak
Biciklijével délután szeret elindulni a folyóhoz, amikor fák mögé érnek a fények, a töltésen súlytalanná emeli őrangyala, s mint a szerencse fiának, megmutatja korlátait, szavakat kap ajándékba, s erőt, hogy elvesse némelyiket, tudja jól, „a hit a reménylett dolgoknak valósága.”
Irodalomtörténészek számára szép kutatási téma lehet a kerékpár megjelenítése a magyar költészetben. Annyi bizonyos, hogy a romantika korában élt klasszikusaink ismerték e járgányt (pontosabban az ősét, a magas első kerekű velocipédet), és egyenbillengészeti körduplánynak nevezték. Kerékpár szavunkat az 1880-as években alkotta Szekrényessy Kálmán, az egyik legkiválóbb magyar polihisztor, aki nem mellékesen elsőként úszta át a Balatont, és az ő lakásának nappalijában alapították az MTK sportklubot. A bicikli kifejezés a huszadik század elején vert gyökeret nyelvünkben, és Kosztolányi 1933 szeptemberében a Nyugat hasábjain élesen tiltakozott ellene: „Az pedig éppenséggel érthetetlen előttem, hogy valakinek jobban tetszik a bicikli, mint a kerékpár, s védelmébe veszi a biciklit – a strufli, strimpfli és cumpli édestestvérét, ezeket a hátulgombolós szavakat, melyeket egy felnőtt népnek vissza kell utasítania. Legyünk őszinték: ezekre semmi szükség sincs.” Bevallom, konzervatív módon egyetértek Kosztolányival, és a bicikli helyett a kerékpár szót kedvelem – de a játékos drótszamár megoldás is nagyon tetszik; mi több, boldog lennék, ha polgárjogot nyerne az eredeti elnevezés, a százharminc éve feledésbe merült körduplány. (Az egyenbillengészeti előtagtól eltekintek.) A kerékpárt mint közlekedési eszközt az 1950-es évekig nem emlegették túl gyakran a költőink. Kosztolányi egy 1904-ben írt novellájában (Károly apja) megemlít két versenykerékpárt, és ezzel nagyjából búcsút is intett a témának… Szabó Lőrinc 1938-ban Bicikli címmel publikált verset a Pesti Naplóban, amely Lóciról szól, és úgy kezdődik: „Fiamat néztem, már majdnem aludt. / – Mi lesz belőle? – töprengtem szorongva. / Egyszer csak felült: Nekem ne követ, / hanem biciklit tétess a síromra.” A további lírai előfordulások összegyűjtése, ismétlem, irodalomtörténeti kutakodást igényel. Megkockáztatom, hogy a kerékpárról legtöbbet verselő magyar szerző az 1953-ban Győrben született, és jelenleg is Győr közelében élő József Attila-díjas költő, Villányi László. A Műhely folyóirat főszerkesztőjeként (kereken három évtizeden át töltötte be ezt a tisztséget) is fontosnak tartotta a drótszamár irodalmi népszerűsítését: egy alkalommal gazdag különszámot szentelt a biciklizésnek. Szenvedélyét bizonyítja itt olvasható hatsoros miniatűrje is, amely 2014-ben kiadott Folyótól folyóig című kötetében szerepel (Új Forrás Könyvek, Tata). Mottója szerint Kárpáti Tamásnak, az 1949-ben született Munkácsy-díjas festőnek, grafikusnak ajánlotta. Az utolsó sorban idézőjelbe tett kijelentés újszövetségi utalás Szent Pál tanítására, a teljes szakasz eredetileg úgy hangzik: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Mert ezzel szereztek jó bizonyságot a régebbiek. Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állt elő.” (Zsidókhoz írt levél, 11,1–3.) A versből kiérezhető, hogy a főszereplő, aki körduplánnyal délutánonként elindul a folyóhoz, ráérősen teker, szemlélődve és elmélkedve, hogy zavartalanul találkozhasson őrangyalával. Nemrégiben terjedelmes interjút készítettem Villányi Lászlóval, és amikor kerékpáros hitvallásáról kérdeztem, úgy fogalmazott: „Nem szeretek száguldani: a nyugodt biciklizés sebessége elég nekem, így tudom legjobban élvezni azt a nézőpontot, ami csak a két kerék között lehetséges.” Valamint azt is megtudtam tőle, hogy számos verse fejben indult, kerekezés közben.
Zsille Gábor
Megjelent: 2022-11-21 06:00:00
|
