Keresés a honlapon:

Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Arthur Rimbaud Élmény című verséről

 

 

 

 

Arthur Rimbaud

Élmény

 

Kék nyári alkonyon a szűk csapásokon

szúrós rozsok között járok, majd zsenge fűben,

megérzem, álmodón, harmatját lábomon,

s hagyom, szabad fejem a szél fürössze hűsen.

 

Semmit nem gondolok, s a számon némaság.

De nagy-nagy szerelem borul szívemre tágan,

s a természeten át megyek tovább, tovább,

cigánymód – s boldogan, akár egy nő nyomában.

 

 

Mindössze nyolc sor: egy tizenéves zseni egyik első villanása. Arthur Rimbaud (1854–1891) irodalmi pályafutása mindössze három évig tartott, és azzal indult, hogy a koraérett kölyök tizenhat esztendősen elküldte három versét Párizsba egy idősebb romantikus költőnek, bizonyos Théodore de Banville-nek. Ama három vers egyike volt ez az Élmény. Itt most Rónay György fordításában adom, mert szakmailag ezt tartom legsikerültebbnek – két egyéb magyar változata is létezik, Érzelem címmel Képes Géza, Érzés címmel pedig Kardos László átültetésében.

Ha címet adnék ennek a miniesszének, azt írnám fölé: Forradalom a lírában. De mi ebben a versben a forradalmi?, merül fel a jogos kérdés – ez egy kamasz szárnybontogató zsengéje, nyúlfarknyi szöveg, csak két strófa, kötött szótagszámmal és keresztrímekkel: a világirodalomban tízezrével írtak már effélét Rimbaud előtt. A válasz a mű tartalmában rejlik, különösen az utolsó előtti sorában: „a természeten át megyek tovább, tovább, / cigánymód”. Vagyis Rimbaud arról ír, hogy csak úgy, különösebb cél nélkül kószálva („cigánymód”), semmit nem gondolva mászkál a természetben: kirándul. Íme a forradalom: az előző évszázadokban a költők nemigen jártak kirándulni – vagy ha elvétve mégis, akkor nem írtak róla verset. Az ókorban és a középkorban veszélyes volt útra kelni az útonállók, a járványok és ősztől tavaszig a mostoha időjárási viszonyok miatt; az emberek csak akkor mozdultak ki a lakóhelyükről, ha valamilyen üzleti dolguk vagy hivatalos kötelezettségük volt, vagy ha zarándoklatra indultak. A köznép java része számára az utazás abban merült ki, hogy évente két-három alkalommal elmentek a legközelebbi városba, egy ünnepi vásár kedvéért. Arról nem is szólva, hogy Nyugat-Európa országaiban törvény tiltotta a kóborlást, mi több, egyes helyeken halálbüntetés járt érte. A lovagköltők, trubadúrok és ritterek különféle szolgálatokat téve vándoroltak, illetve a megélhetésük végett. Négyszáz évvel Rimbaud előtt egy másik géniusz, Villon éppenséggel kóborolt, de nem jókedvében, hanem az őt üldöző hatóságok elől menekülve-bujkálva, egy-egy gaztette következményeként.

A 18. és 19. századi költészetben két jellegzetes verstípus keveredett egymással: a piktúra és a szentencia. A piktúra leíró költemény, egy-egy táj, természeti tünemény vagy csendélet részleteit nyújtja – a szentencia pedig erkölcsi igazságokat rögzítő szöveg, más szóval bölcseleti líra. Piktúra és szentencia keveredésének remek példája Kölcsey Ferenc epigrammája, az 1831-ben írt Huszt. Hat évvel korábban, 1825 májusában (nem télvíz idején) Kölcsey elzarándokolt a romvár bús düledékeihez – kvázi kirándult –, de művében csak két és fél sort szentel a piktúrának, nagyjából addig a pontig, hogy „Szél kele most, mint sír szele kél”. Utána áttér a szentenciára, méghozzá nagyon fajsúlyos, rendkívül tömény bölcseletre, amely a haza fényre derüléséről eszmélkedik. Ezzel szemben Rimbaud Élmény-verse tisztán piktúra, és szentencia sehol. Kölcseynél a feltámadó szél a csarnok oszlopai közt lebegő, bölcs intelmeket hirdető rémalakot hívja elő – a francia kölyök nyolcsorosában a légmozgás csak arra való, hogy „szabad fejem a szél fürössze hűsen”, és kész, semmi több. Rimbaud feje szabad, Kölcsey fejét beköti a hazafiság.

Arthur egy másik versében, a Kóborlásaim című szonett legvégén azt olvassuk (Radnóti Miklós fordításában): „míg a fák között vad árny hajolt át, / térdemre dőltem, és sebzett cipőm zsinórját / pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!” Na kérem, ez a lírai forradalom. Rimbaud nem egy romvár düledékéhez megy, nem veti össze komolyan a messze jövendőt a jelenkorral, és a kimozdulásáról szóló verset nem „hass, alkoss, gyarapíts” szintű tanításra futtatja ki – egyszerűen csak leül az erdőben a fák között, és pengeti a cipőfűzőjét. Ennyi az egész, jó napot kívánok. Peng a cipőfűző, „semmit nem gondolok, s a számon némaság.” A Kóborlásaim szonett címe Képes Géza fordításában: Bohéméletem. Az emelkedett eszmék szakadt köpenyként lógnak Rimbaud vállán, és e tizenéves géniusz révén a költészetbe bevonult a bohémság.

(Érdekes egybeesés: Rimbaud ugyanabban az évben halt meg harminchét évesen, mint Théodore de Banville, a jóval idősebb párizsi költő, akinek Arthur kamasz fejjel a legelső verseit elküldte.)

 

Zsille Gábor

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-11-20 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.