Keresés a honlapon:

Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Balla Zsófia Oscar Wilde odaátról című verséről

 

 

 

Balla Zsófia

Oscar Wilde odaátról

 

Próbáltam kitérni,

és nem írni. Mert

szívem vérével írok.

Féltem, hogy elfogyok,

elveszek a költészet által.

De látom,

kiürült szívvel is költő vagyok

a homokká foszló

és önmulattató világban.

 

 

„Az írók, amíg élnek” – fogalmazott Kosztolányi pontosan kilencvenkilenc évvel ezelőtt, az Új Idők képes hetilapban 1924. november 2-án Halottak címmel megjelent, ám kötetbe soha fel nem vett, elfeledett tárcájában –, tehát az írók „föl-föltűnnek itt-ott, telefonálnak kiadóiknak vagy barátaiknak, sürgetik könyveik kiadását, s részük van bizonyos dicsőségben, melyet egy érdek méltányos egyensúlya hoz létre. De ha meghalnak, furcsa dolog történik. Gyászbeszédek hallatszanak, pár újságcikk is megjelenik, kurtább vagy hosszabb. Aztán a csönd következik el, egy év múlva, vagy tíz év múlva, sokszor már egy hét múlva is. Olyan erős, vad csönd, hogy szinte hallani lehet. Hiányzik személyes jelenlétük. A távollevőknek soha nincs igazuk.” Bizony, az odaátra, vagyis a túlvilágra került szerző kiszolgáltatott: többé nem képviselheti vélt vagy valós igazát, védtelen, zárójelbe tehető, kisajátítható.

Egyes szerzők – a társadalmi körülmények, illetve a nonkonform személyiségük miatt – már életükben is szüntelen odaát vannak. Látványos példa erre a mindössze negyvenhat évet élt Oscar Wilde (1854–1900), akinek jóformán az egész élete ide-oda billegett a határvonalakon. Írként született, mégis angolul és franciául publikált; kétgyermekes családapa volt, de férfi szeretőt tartott; születésétől protestánsként élt, de néhány órával a halála előtt katolikus hitre tért; a romantikusok követőjének vallotta magát, mégis a modernizmus előfutára lett. Egész Európa tapsolva rajongott érte, de homoszexualitása miatt börtönbe zárták, élete és pályája végzetes fordulatot vett. Pedig Wilde nem akart odaátra kerülni: a jelenlét maradéktalan élvezetére törekedett, hiszen nem tartozott ama írók közé, akik szemérmesen meghúzódnak a műveik mögött. Őt idézve: „Sokan azt gondolták, hogy az életem merő valótlanság, én ellenben mindig is tudtam, hogy igaz – mert akárcsak az igazság, csak ritkán volt tiszta, és sohasem volt egyszerű.”

Az 1949-ben született Babérkoszorú-díjas költő, Balla Zsófia itt olvasható verse ezt az odaát-élményt ragadja meg, Oscar Wilde személyébe kapaszkodva. Ám itt többről van szó, mint Kosztolányi keserűen bölcs gondolatmenete, valamint egy szellemes színpadi szerző tragikus sorsa. A vers címében szereplő odaát nemcsak e konkrét szöveg kulcsfogalma, de transzcendens síkra emelve, általában a művészi alkotásé. Hiszen egy költő, író (és zeneszerző, festő, szobrász) az ihletettség állapotában arra tesz kísérletet, hogy a transzcendens világból áthozza a „földi” valóságba a szavakkal kifejezhetetlent, a hangokkal visszaadhatatlant, a formákba nem önthetőt, a színekbe nem kényszeríthetőt. A hiteles alkotás folyamatában minden művész odaát jár, és megpróbál áthozni valamit ideátra.

Ám Balla Zsófia esetében ehhez a kettősséghez még egy külön jelentésréteg társul. A költő Kolozsvárott született, Erdélyben vert gyökeret, majd az 1990-es években Budapestre települt, anyaországi szemszögből nézve: odaátról ide – immár harminc éve abban a rögvalóságban él, amelyet élete első negyven évében odaátnak nevezett. Ami pedig a mű indítását illeti – „Próbáltam kitérni, / és nem írni” –, nos, ez is örökzöld nóta. Sok versenyző próbálta már letenni a lantot, Arany Jánossal az élen, de csak nagyon-nagyon kevésnek sikerült, például Aranynak sem. Hiszen rettentően nehéz magunkba fojtani azt, amit Odaát kalandozva átélünk.

A vers első közlésben az Új Írás 28. számában jelent meg 2021 februárjában, majd Az év versei 2022 antológiában is helyet kapott.

 

Zsille Gábor

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-11-06 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.